A nemzet oltára az ország fővárosában: az ezredévi emlékmű budapesten

Az Ezredévi Emlékmű Budapesten sohasem jöhetett volna létre, ha három tendencia nem találkozik.

Először is létre kellett jönnie a fövárosnak; egy olyan helynek, amit a Magyarországot – saját önképe szerint – birtokló magyar nemzet a központjának tekint. Úgy is fogalmazhatnék: meg kellett teremteni a magyar nemzetvallás intézményes központját.

Másodszor a nemzetvallás szimbolikus politikai kultúrájában ki kellett formálódnia annak a gondolatnak, ami a nemzeti nagyság és dicsőség értékét egyfajta „nemzeti oltár” funkcióhoz társítja.

Harmadszor pedig a nemzetközi normák mentén ki kellett alakulnia annak a térbeli megoldásnak, ami a megvalósítás szintjén reprezentálta és közvetítette a kívánt tartalmat.

S persze mindhárom elemnek egy idősíkban kellett találkoznia. Szempontunkból nem egyformán fontos mindegyik tényező. Ha a szimbolikus politika térbeli manifesztációját tekintjük elsődleges szempontnak, akkor nem Budapest és nem is a nemzetközileg létrejött művészettörténeti trend a fontos, hanem maga az Ezredévi Emlékmű illetve a hozzá tapadó képzet, a képzetet erősítő használat. Mindazonáltal – legalábbis a jelzés szintjén – a találkozás számunkra most kevésbé fontos elemeitől sem tekinthetünk el teljesen.

A főváros

Budapest mint Magyarország fővárosa először csak képzetként létezett, hiszen hivatalosan a „főváros” kategória nem volt jelen a köztudatban. ¹ A rendi országgyűléseket a XIX. század első felében Pozsonyban tartották – sokáig a király-koronázások is ide kötődtek ² ; Budán pedig ugyan létezett királyi vár, de ezt az uralkodó nem használta, s így az épület gyakorlatilag szinte lakhatatlan állapotba került. A magyar főváros-hiány természetesen összefüggött azzal is, hogy a Habsburg-birodalmon belüli magyar államiság a szó klasszikus értelmében nem volt teljes, hiszen de facto nem létezett a magyar király különállósága, s így nem volt a végrehajtó hatalomnak sem önálló karaktere.

A főváros ugyanis – legalábbis az európai városfejlődésben – az a kiemelt jelentőségű és rangú település, ahol az adott állam hatalmi szervei koncentrálódnak. ³ Előtörténetét tekintve lehet uralkodói székhely, de lehet olyan település is, ami gazdasági, társadalmi fontossága okán, mintegy magához vonzotta az állam különféle hatalmi ágait. A főváros fogalma részben összefügg a nemzetté válás folyamatával is, hiszen a nemzetté válás nem csak a nemzeti szimbolika, hanem a nemzeti térfogalom kialakítását is magával hozza. A nemzet tere természetesen maga a nemzeti – vagy annak tekintett – állam, s az államon belül megteremtődik a nemzet önkifejeződésének egyéb térbeli igénye is, ami nemzeti intézményekben ölt testet. Ilyen intézmény lehet a nemzeti főhatalom különböző ágainak térbeli leképeződése (országgyűlés, kormány, a legfőbb bírói hatalom épületei), a nemzeti kultúra világi templomai (a nemzet színháza, az opera, a nemzeti múlt őrzője, a nemzet múzeuma illetve múzeumai ⁴) és természetesen azok a szimbolikus térbeli pontok, amelyek a nemzeti nagyság és dicsőség kifejezői (nemzeti hősök, jeles személyek emlékművei).

A főváros ily módon több és más, mint az eredeti uralkodói székhely. Feltéve… Feltéve, ha valóban nemzeti artikuláció áll a főváros-jelentés mögött.

Budapest létrejöttének esetében ez a nemzeti önkifejeződési igény vált dominánssá. Mielőtt azonban erről szót ejtenék, még egy összefüggést kell az érvelésbe beemelni: nevezetesen azt, hogy a „Budapest mint nemzeti főváros” képzet egy olyan ténylegesen létező kompetitív mezőben jelent meg, amelyben Bécs, a Habsburg-birodalom uralkodói központja döntő szerepet játszott.

A nemzeti tartalom szempontjából Bécs és Budapest nagyon is eltérő kontextusban értelmeződik. Bécs egy rendkívül heterogén és változó területi kiterjedésű dinasztikus egység székhelye. Központi funkcióját nem a nemzeti háttér s nem a területileg centrális elhelyezkedés, hanem az adta, hogy a Birodalmat különféle jogcímeken uraló császár és a neki szolgáló apparátus itt volt fellelhető. A Habsburg-uralkodók jórészt innen kormányozták a Birodalmat, itt laktak és ide is temetkeztek. ⁵ Bécs a dinasztia székvárosa, a Habsburg-birodalom központi apparátusának helye volt, s ezért válhatott – mintegy magától értetődő természetességgel és történeti szervességgel – a kettős Monarchia ausztriai részének fővárosává. Elvileg – ha az uralkodó máshova költözött – a székhely funkció vándorolhatott volna, valójában azonban, éppen a több évszázados nyomaték miatt, ez nem tudott bekövetkezni. Sőt! Bécs annyira a tényleges és valóságos birodalmi centrum szerepét töltötte be, hogy amikor (osztrák számítás szerint I., magyar számítás szerint V.) Ferdinánd 1848 végén a trónról lemondva, de uralkodói címét megőrizve a prágai Hradžinba költözött, akkor sem helyeződött át a súlypont, noha a kvietált császár haláláig formailag a dinasztia feje maradt, s így a családi vagyonról is ő rendelkezett. ⁶ Mindezzel csak azt kívántam jelezni, hogy a XIX. századra Bécs központi pozíciója abszolút megkérdőjelezhetetlenné vált, anélkül, hogy különösebb nemzeti tartalom járult volna hozzá. Ezt a „hiányt” ellensúlyozta az, hogy egyfelől a Birodalom tényleges adminisztratív központjaként működött, a XIX. század elejétől az osztrák császári címet viselő dinasztia nyomatékával erősítve, s mindemellett a „Nyugat” szimbolikus végpontjaként értelmezte magát. Metternich híressé vált szlogenje, miszerint a Balkán a Karlsplatznál kezdődik, arra utal, hogy a civilizáció értékét is hozzázárkóztatták.

Budapest, pontosabban Pest-Buda fővárossá válása, azzá tétele ezzel szemben tudatos, nemzeti céltételezéssel bíró és Bécshez képest feltétlenül kései folyamat eredménye volt. ⁷ Az 1830-as évek elején Széchenyi István gróf veti fel a „Budapest-gondolatot” ⁸, hiszen – és itt határozottan tetten érhető a nemzeti elem – az ország testének kell egy „szív”, kell egy főváros. A gondolat, amelyet aztán Kossuth Lajos is ⁹, és a magyar liberális reformellenzék egésze felvállalt, azt is tartalmazta, hogy Magyarországnak nincs „hivatalos” fővárosa, hiszen az országgyűlés Pozsonyban ülésezik, a Királyi Vár s a helytartótanács Budán van, és Buda és Pest két különálló, egymással is részben rivalizáló város. Nem véletlen tehát, hogy Széchenyi Buda és Pest közé helyezi az ország első állandó Duna-hídját (Lánchíd), s az sem, hogy az 1848-as átalakulást rögzítő törvények – a márciusi forradalmi követelés nyomán – Pestre teszik az országgyűlést. Logikus következmény az is, hogy 1849-ben Szemere Bertalan akkori miniszterelnök az ország fővárosának nyilvánítja – immár Budapest néven – a várost. Az 1848-49-es forradalom leverése után a neoabszolutizmus csak az egyik regionális központként kezeli az ismét külön városként működtetett Budát és Pestet. Csak a kiegyezés után, 1872-ben nyilvánítják egy településsé Budapestet, noha a kiegyezést 1867-ben jóváhagyó országgyűlést 1865-ben már ide hívják össze, és de facto fővárosként kezelik a Duna két partján elterülő városokat.¹⁰

Mindebből az következik, hogy Magyarországon a főváros-fogalom erősen nemzeti tartalma követelésként merült fel, s létrehozása egykorúan a magyar nemzettudat sikertörténeteként rögzült. Ebben a nemzeti narratívában annak is fontos szerep jutott, hogy a budai Vár királyi székhelyként funkcionáljon, de senkit sem zavart az a tény, hogy az uralkodópár 1867 után jobban kedvelte a Budapest-közeli, s a kiegyezéskor a nemzet ajándékaként kapott gödöllői kastélyt, mint az egyébként rideg és kényelmetlen budai Várat.¹¹ A lényeg ugyanis az volt, hogy a magyarok által saját országuknak tekintett Magyarországnak fővárosa lett, ahol helye volt, lett a királynak, a kormánynak, az országgyűlésnek és mindannak, amitől egy nemzet fővárosnak tekinthet egy várost.

Birodalmi Bécs – nemzeti Budapest: talán ezzel a jelzős szerkezettel inkább értelmezhető a kétközpontú Habsburg-birodalomban a főváros szó tényleges történeti tartalma.

De persze ezzel még korántsem merítettük ki a kontextualizálás lehetőségét, hiszen külön probléma, hogy mit jelent a magyarok esetében a „nemzeti” főváros. A kérdés kettősen is érdekes: egyfelől a város lakossága jelentős részben nem volt magyar, másfelől pedig a XIX.-XX. század fordulójáig Magyarország lakosságának többsége nem a magyar anyanyelvűekhez tartozott, és a századforduló után sem alakult ki jelentős magyar többség. Ezek a rendkívül lényeges és alapvető kérdések azonban túlmutatnak az adott téma keretein, így itt mindössze annyit érdemes megjegyezni, hogy a főváros lakossága nagyrészt elmagyarosodott, tehát egy természetes asszimilációs folyamat zajlott le. Az ország tekintetében pedig egy olyan ideologikus konstrukciót alkalmaztak, ami elismerte ugyan az etnikai heterogenitást, de fenntartotta az egységes politikai nemzet fikcióját, s ez a „politikai nemzet” a magyar volt. Az asszimiláció illetve az ideológiai konstrukció töréspontjai éppen a XIX.-XX. század fordulóján kezdtek látványosan megjelenni, de csak a Monarchia – és a történeti Magyarország – szétesésével váltak az interpretáció számára is megkerülhetetlen realitássá.

Természetesen szólni kell a kettős Monarchia „két főváros” fogalmáról is.

A kiegyezéssel újradefiniált államalakulatnak a neve sem volt egyértelmű, hiszen a nyelvi lehetetlenség határát súrolta a „Magyar Korona országai és az őfelsége uralkodása alatt álló többi ország” kifejezés. Ferenc József 1868. november 14-én bocsátotta ki azt az uralkodói kéziratot, ami rendszeresítette az általa uralt összes ország továbbiakban használatos megnevezését. Osztrák-Magyar Monarchia – ez lett az állam neve, noha tudjuk: az „Osztrák” kifejezés jelentős szláv népességet takart, és közjogilag a cseh királyi címet is magában foglalta; a „Magyar” pedig egy olyan királyságot takart, ahol a magyarok – a századfordulóig – kisebbségben voltak. A „kettős Monarchia” tehát jobb híján használt fogalom, s a „két főváros” is felemás tartalmú kifejezés.¹²

A közjogilag két egyenrangú államtest – látszólag – egyenrangú központja Bécs és Budapest. A két államtestet összekapcsoló közös ügyek alkotmányos felügyeletét ellátó delegációk – a kiegyezésben rögzített módon – felváltva kellett, hogy ülésezzenek, hol az egyik, hol a másik fővárosban. Mindazonáltal a közös minisztériumok (külügy, hadügy, illetve az ezek fedezéséré szolgáló pénzügy) Bécsben működtek és lényegében fel sem merült az, hogy tevékenységük megosztódjon a két főváros között. A közös minisztériumok elhelyezésének legfőbb oka nem pusztán Bécs civilizációs előnyének tudható be, hanem annak, hogy az uralkodó ténylegesen sokkal inkább Bécsből, mintsem Budapestről uralkodott. (Budapest örök sérelme maradt, hogy a magyar fővárosban nem volt saját királyi udvartartás; a budai udvarnagyi hivatal a bécsi alá tartozott, annak ellenére, hogy a magyar országgyűlés saját hatáskörében szavazta meg a király fenntartásának költségeit.) Így aztán a két főváros viszonyában – a látszólagos egyenrangúság mellett – Budapest részéről állandóan jelen volt egyfajta sérelmi elem (ami persze „nemzeti” sérelemként is megfogalmazódott) és egy rendkívül komoly bizonyítási vágy, miszerint a magyar főváros „utol tudja érni” Bécset.

Mindezek alapján Budapest nem egyszerűen főváros lett, hanem többszörös nyomatékkal lett nemzeti főváros. A nemzeti térteremtés igénye felülírta a város tényleges nemzetiségi összetételét, felülírta a nyugat-európaihoz képest kései indulást; a Béccsel való versengés magát a fejlődést, a város kiépülését tette nemzeti tartalmúvá. Ugyanakkor – noha erre itt túlzott részletességgel nem kívánok kitérni – a nagyváros léte, az általa teremtett modernitás szinte azonnal előhívta a tételezett nemzeti jelleg elvesztésétől való félelmet is. A főváros-kérdés különösen a XIX.-XX. század fordulójára, a XX. század elejére politikai arculatkérdéssé is vált. Amit egyfelől nagyon nemzetinek szántak, másfelől elkezdett úgy értelmeződni, mint valamiféle „nemzetietlen”, „bűnös” jelenség.¹³

Számításba kell azt is venni, hogy a „főváros” funkció többletsúlyt biztosít egy városnak. Ha azonban az állami-nemzeti reprezentációt nem öleli körül mindaz, amit a XIX. század városfejlődése jelent, akkor főként az állami arculat marad a domináns. De Budapest esetében is – igaz, ütemkéséssel – pontosan arról volt szó, hogy létrejött a modern metropolisz, a modern nagyváros. A XIX. század összes civilizatorikus, gazdasági, társadalmi innovativitása mintegy koncentráltan jelent meg a nagyváros képében. S ez ugyanúgy elmondható a szellemi-kulturális innovativitásról is, merthogy a nagyváros teret, lehetőséget, miliőt s nem utolsósorban valamifajta megélhetést adott a szellem és kultúra lovagjainak, apródjainak, szolgálóinak.

A Habsburg-birodalom egészét tekintve csak Bécs és Budapest lett a nagyvárosiasságot a maga teljességében érvényesítő, az európai összehasonlításban is az élmezőnyben helyet foglaló település. A XVIII. századi felfutást Prága nem tudta a XIX. századra megismételni. Bécs és Budapest viszont – rendkívül tudatos városépítészettel, várospolitikával – a XIX. század második felében illetve a századvég-századelő táján milliós metropolisszá vált. (Budapest lakossága 1910-re ugyan „csak” 900 ezret tett ki, de az elővárosokkal együtt elérte az 1,1 milliót!) Ráadásul mind Ausztriában, mind Magyarországon a fővárost követő többi város nagyságrenddel került „hátrébb”, ami azt jelentette, hogy a polgárosodó társadalmak karrierambícióinak kielégítéséhez ebbe a két városba kellett jönni. A két város több, mint önmaga: a modernitás, a nagy lehetőségek, a dinamizmus szimbolikus és tényleges terrénumává alakultak át.¹⁴

A kvantitatív összetevők minőségi, kvalitatív dimenzióvá váltak.  A modern nagyváros hivatalnokaival, ipari munkásságával, kispolgárságával és középosztályával, az új típusú városi szegénység és a nagypolgári életvitel együttes jelenlétével, a „bohém”, a „művész”, a „rikkancs” és más hasonló, de az addigi városi világtól eltérő alakok megjelenésével valami új, valami más lett. A más, az új abban is testet öltött, hogy a Város saját és társadalma arculatát politikailag is megkísérelte kifejezni. Igaz ez a másik oldalról is: a minőségi váltás erős és ideologikus városkritikát is kiváltott. A kritikában is átpolitizálódott a Nagyváros: bűnökre csábító, az ártatlanságot sárba tipró jelenséggé vált, egyfajta „világi ördöggé”, aki íme testet öltött. Megkísérti a betévedőt, lelkét átformálja, sőt, még a beszédét is átalakítja. Mert a városi nyelv is megkülönböztet: a szóhasználat, az eltérő kiejtés – az attitűdtől függően – vagy felemel, vagy „népidegenné” tesz.

A nagyvárosnak addig soha nem látott, érzékelt önsúlya lett, ami kifejeződött kultúrában, viselkedésben, nyelvben és természetesen megfogalmazhatóvá vált egyfajta politikában is – ami vagy azonosulást, vagy éppenséggel éles kritikát is kiválthatott.

Budapest esetében – mint láttuk – a fővárosi lét és maga a nagyvárossá válás nemzeti vállalkozásként értelmeződött és rögzült, ezért a városi önkifejezés és a magyar eszmei karakter között nem jött létre lényeges különbség. A magyar nemzettudat a liberalizmusban fogant. A magyar „grandeur és gloire” a liberalizmuson át manifesztálódott s ez a liberális nacionalizmus jelent meg a civilizatorikus fejlődés garanciájaként. (Erre igen karakteres példát szolgáltatott az 1896-os, és Budapest számára komoly fejlesztéseket lehetővé tevő millenniumi megemlékezés-sorozat.)¹⁵ Budapest politikai arculatában a XX. század elején a községi szocializmus egyébként antiliberális fordulata is úgy jelenhetett meg, mint a magyar nemzeti önkiteljesítés liberális folytonossága.¹⁶

Természetesen Magyarországon is megjelent a keresztény értékekkel felvértezett, újkonzervatív antiliberalizmus, hiszen 1895-ben jött létre a katolikus Néppárt – egyébiránt éppen a liberalizmus egyik legnagyobb diadalának, az állam és egyház szétválasztásának árnyékában. Csakhogy az újkonzervatív, nem egyszer erős antiszemita felhangú térhódítást megnehezítette a liberalizmushoz kötődő, belpolitikai stabilitást biztosító rendszer nemzeti összetevője. A kiegyezés által teremtett belső politikai stabilitás a magyar elit hegemón szerepét jelentette, s ez a politikai érdek azt sugallta, hogy mindenfajta asszimiláció kedvező, hiszen erősíti a magyarok társadalmi, gazdasági, demográfiai súlyát. Az antiszemita típusú politizálás, a magyarok számát és erejét gyarapító zsidóság politikai stigmatizációja nem volt érdeke ennek a hegemón helyzet őrzésében érdekelt elitnek. Csak azt állítom, hogy nem állt érdekükben a liberális nacionalizmus felszámolása, s nem azt, hogy ne alakult volna ki a felszámolásnak „megágyazó” eszmei keret. A Budapest-kritika, a „Judapest” lózung ¹⁶ és minden, ami ehhez kötődött, a századvég-századelő magyar politikai kultúrájában létrejött, de mindaddig szekunder maradt, amíg a soknemzetiségű Magyarországon kellett a magyar nacionalizmust uralkodó helyzetben tartani. Igazi ereje – s uralgó politikai és narratív helyzetbe kerülése – csak a Monarchia szétesése után mutatkozik meg: akkor, amikor az immár 96%-ban magyarok lakta országban már új szociális-gazdasági-kulturális ellenségképet keres a nem kevés személyes kontinuitást mutató politikai elit. Addig, amíg a Monarchia fedője rajta volt azon a láboson, amit Magyarországnak hívtak, az adott realitásokban gondolkodó magyar nacionalizmus a liberális politikai keretben volt érdekelt, s Budapestet is ebben a kontextusban értelmezte. A nemzet szívének, s nem a nemzet ellenségének tartotta.

Az Ezredévi Emlékmű létrejötte szempontjából pedig számunkra ez a fontos.

Az ötlet forrásvidéke

Az ötlet létrejöttéhez, kiformálódásához két elemre volt szükség: egyfelől az elgondolt funkció kikristályosodására, másfelől az emlékmű mint objektum tudatára. A két komponens a tényleges folyamatban nem vált szét – csak az utólagos elemzés szintjén létezik a szétválasztás.

Kezdjük az utóbbival.

A művészettörténet az emlékművek több típusát különbözteti meg. ¹⁷ A monarchikus vagy dinasztikus jellegű emlékművek számítanak a legrégibbnek. Eredetük a reneszánszban illetve a barokk korban lelhető fel és arra a – XV. századtól kitapintható – gondolatra épül, amely az uralkodót dicsőíti, halhatatlannak láttatja. Ebből fejlődött ki az a kép, ami a főhatalom képviselőjét aktív, élő, adott esetben harcos figuraként mutatja be. Az ilyesféle emlékművek a XVIII. századtól kezdik jellemezni az európai kultúrát. Mintegy derivátumuk az a fajta emlékmű, ahol is az uralkodó mint géniusz-motívum áttevődik a szellem jeleseire – Nagy Frigyes és Nagy Péter után Rousseau-nak is lesz emlékműve.

A következő típus az „emléktemplom”. A franciák valósították meg először, amikor is a párizsi Saint-Geneviéve templom nevét Pantheonra változtatták. Az emléktemplom arról is szólt, hogy a vallási forma elvilágiasodva tesz szert szakralitásra. Ide temetik a nemzet – az új szakrális közösség – nagyjait, hőseit, akiket egyfajta szekuláris szentnek szóló kultusszal öveznek. A XIX. század elején Európában több helyen is terveztek efféle emléktemplomot, de ténylegesen nagyon kevés valósult meg belőlük. Ugyanakkor épültek olyan emlékművek, amelyek külső megjelenésükben felidézték a templomszerűséget.

Újabb, s időben kicsit későbbi, már egyértelműen XIX. századi típust képviselnek a „történeti-kulturális” emlékművek. Ezekben már maga a nemzet, a nemzeti önreprezentáció testesül meg. Német illetve osztrák területen válnak divatossá s rendszerint a nemzeti nagyságról, dicsőségről, erényről szólnak.

A negyedik típust az úgynevezett „nemzeti-demokratikus” emlékművek jelentik, ahol is a „nép” játssza a főszerepet. A XIX. században ez alig jelenik meg, az első világháborút követően – részben a közkatona hősiességét bemutató emlékművek miatt – viszont számuk megszaporodik.

A különféle típusok sokszor keverten jelennek meg – a tipizálás az eligazodást segíti, de nem mindig „fedi le” a valóságosan létrejött alkotásokat.

Magyarország részben késve, részben saját arculattal kapcsolódott az európai trendhez. A XIX. században kifejezetten dinasztikus emlékmű alig jött létre – József nádor már említett szobrától eltekintve a naptári értelemben vett XIX. század végén csak Mária Terézia érdemelte ki az utókor ilyesfajta tiszteletét (Pozsony, Fadrusz János, 1897.). Igaz ugyan, hogy a kiegyezés után felmerült az ötlet, miszerint Ferenc Józsefnek is legyen (lovas) szobra, de ez nem valósult meg. A dinasztia és a magyarok viszonyáról elmondottak után ez talán érthető is. (Erzsébet királyné természetesen már kiérdemelte a szoborállítási buzgalmat, mint ahogy 1908-ban Rudolf alakja is köztérre került.)

A nemzeti dinasztia hiánya az úgynevezett dinasztikus emlékmű-állítási kedvet láthatóan és érzékelhetően lelohasztotta. Ezzel szemben nagyon is népszerűvé vált az, hogy a nemzeti géniusz kulturális illetve politikai reprezentációja teret nyerjen. Kisfaludy Károlynak már 1830-ban (!) szobrot akartak emelni (1875-ben el is készült). Az 1870-es évektől sorra-rendre jönnek létre azok az emlékművek, amelyek – a nemzeti dinasztia híján – jeles magyar államférfiaknak illetve költőknek, íróknak állítanak emléket. Így – többek között – Eötvös József (1879), Széchenyi István (1880), Petőfi Sándor (1882), Deák Ferenc (1887), Arany János (1893), Vörösmarty Mihály (1908) kap szobrot. Jól jelzi ezt a lendületet, hogy míg az 1860-as években két-három világi köztéri szobor van Budapesten, addig 1900-ra illetve 1918-ra számuk megsokszorozódik. ¹⁸ A növekvő számú köztéri szobrok között nem az egyházi vagy díszítő jellegű szobrok, hanem az emlékművek dominálnak. A kiegyezéstől 1900-ig tizenkilenc, 1900-tól 1918-ig harminchét emlékmű készül el Budapesten.

Ugyanakkor – a bajor Walhalla nyomán – állandóan felmerül az emléktemplom jellegét képviselő gondolat is, bár semmi nem valósul meg belőle. Széchenyi éppen a Walhalla megtekintése után fogalmazza meg „Üdvlelde”-koncepcióját ¹⁹, ami tartalmilag teljesen szembenáll azzal, hogy az állam jelesei legyenek egy temetőben. Ő egy temetőkertet elképzelve azoknak biztosítana helyet, akik személyes teljesítménnyel szolgáltak rá a nemzet megbecsülésére. (Széchenyi számára a Westminster Apátság Pantheonja a vonzó, mert az odatemetettek esetében nem a rang, a cím, hanem a személyes igyekezet díjazódik.)

A különféle – több szálon futó és sok esetben kavargó – ötletek az 1880-as évek elejétől kezdenek abba az irányba mozdulni, amely a honfoglalás ezeréves évfordulójának állítana emléket, méghozzá valamiféle, immár a hazai kultúrában is meggyökeresedett „emlékmű” formájában.

Mivel nem létezett a nemzeti főhatalom, ezért az immár működő nemzettudat, nemzetvallás igyekezett valamifajta „nemzeti dicsőség”-ideát keresni; valamit, ami a „grandeur” és a „gloire” eszméjének megfelel. A tárgy tekintetében mindenféle ötletek felmerültek. Van, aki az Üdvlelde gondolatát egy történelmi személyiségekkel feltöltött „emlékmű-templomként” értelmezi illetve félreértelmezi. ²⁰ A lényeg, hogy olyan szakrális helyet kívánnak, amely a „magyar geniusz oltárát” jeleníti meg. ²¹ Van, aki a nemzeti oltárt a szó szoros, vallási értelmével fizikailag összekötötten képzeli el, és olyan nemzeti templomot akar, ami a különféle felekezetek tényleges templomául is szolgál.²²

Miközben zajlik az adott kor egyes kiemelkedő alakjainak szobor-állítása, és ismét feltűnik a pantheon-gondolat, megszólal az a hang is, amely a honfoglalás közelgő, ezeréves évfordulójához kötné az egyértelműen szakrális tartalmú nemzeti dicsőség megjelenítését. A honfoglaló Árpád, az egykori törzsi fővezér alakja igen jól illeszkedett a származás-orientált nemesi hagyományhoz, a magyar királyi dinasztia eszméjéhez. A korszak szimbolikus politikáját nagy erővel formáló függetlenségi, ’48-as világkép is szívesen nyúlt vissza Árpádhoz, mert az Árpád-házi királyok, az Árpád-kultusz közvetve anti-habsburgiánus tartalmat hordozott.

A gomolygó elképzelések hivatalos formát először 1881-ben kaptak.²³ Budapest közgyűlése előterjesztést intézett az országgyűléshez: kérte, hogy állítsanak emlékművet a honfoglalás ezredik évfordulójára, s ez méltóképpen örökítse meg a honfoglalás tényét és a magyarság azóta eltelt történelmét.

Budapest javaslata azonban még mindig nem az volt, ami az Ezredévi Emlékmű lett. A propozíció kifejti az emlékmű szükségességét, a nemzeti oltár iránti vágyat, s persze azt is, hogy a nemzeti dicsőség emlékezete számára a friss főváros lehet a méltó helyszín.

Előbb tisztázni kellett a honfoglalási évforduló időpontját. Mint tudjuk, a kormány 1882-es felkérése nyomán az Akadémia egy tizenkét éves intervallumot jelölt meg, amely 1888 és 1900 közé esett.²⁴

A tervezgetés így már időhöz kötötten tudott kibontakozni. A függetlenségi eszmekör egyik meghatározó képviselője, Thaly Kálmán a képviselőházban tett javaslatot:

„Megvallom, szeretnék már olyan szobrot is, amely a magyar állameszme rendíthetetlenségét kifejezze, és annyi felé vágjon, ahány felől őfelé vágnak. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Méltóztatnak megérteni, mire célzok; nem akarok ellenséges indulatot kifejezni senki iránt, hanem akarom erőnk, konszolidált állami létünk kifejezését, amely megvolt teljes mértékben, és amennyiben most nincs meg teljes mértékben, adja a magyarok Istene, hogy mielőbb meglegyen. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Igen üdvös volna a honfoglalás egyes momentumait, melyek a történelemből ismeretesek, az ország oly vidékein, oly határszéli és nemzetiségi helyeken megörökíteni, ahol az a magyar állameszmének egy-egy látható kifejezést adni a nemzetiségre való tekintetből is nagyon kívánatos volna.”²⁵

Thaly javaslata – amely aztán meg is valósult ²⁶ – a magyar állameszme olyanfajta szimbolikus használatát kívánta, amely a nemzetiségeknek szóló figyelmeztetésül szolgált. Óriási hátránya volt az, hogy nem Budapestben és nem az oltár-dicsőség funkcióban gondolkodott.

Az Akadémia állásfoglalását követően a kormányra maradt az időpontot illető döntés. Hosszas gondolkodás után 1892-ben törvényt hoztak arról, hogy a millennium 1895-ben legyen. Először – figyelmen kívül hagyva a főváros javaslatát – csak egy nagy, reprezentatív kiállítást terveztek, később azonban úgy döntöttek, hogy egész sor létesítményt is elkészítenek erre az alkalomra. Így persze az időhatár szűknek bizonyult, úgyhogy alig egy évvel később, 1893-ban újabb törvényt hoztak, amelyben egyszerűen elhalasztották az Ezredévi évfordulót 1896-ra.²⁷

Közben határozottabb formát öltöttek az Ezredévi Ünnepség körvonalai, s a megfogalmazódó elképzelések között helyet kapott az egyre többek által hangoztatott igény: létesüljön Ezredévi Emlékmű. 1894. februárjában a miniszterelnök jóváhagyásával képviselőházi dokumentum születik, amelyben a még részleteiben nem teljesen kikristályosodott terv már konkrétan is megfogalmazódik. Idézzük fel a képviselőház illetékes bizottságának jelentését:

„Az ezredéves fennállás jelképezésére szolgáló állandó alkotások között kétségkívül a legnagyobb fontossággal bír a magyar állam megalapítását jelképező szobornak, illetőleg diadalívnek, vagy ehhez hasonló építménynek felállítása – illetőleg felállításának törvényhozásilag való elrendelése.

Kétséget nem szenved, hogy egy kiváló remekműnek a millennium alkalmából leendő létesítése, mely a magyar állam megalapításának művészi symbolumát képezné, a közvélemény által mindenféle alakban követeltetett és számos terv lett, úgy a legilletékesebb helyen, mint a nagyközönség körében ez irányban felvetve.

Kétségtelen az is, hogy ezen alkotásnak semmiféle czélszerűségi rendeltetése nem lehet, éppen mert symboluma kell, hogy legyen a nagy ténynek; de az is bizonyos, hogy egy szobor vagy szobroknak sorozata maga, épp oly kevéssé elegendő e ténynek kidomborítására, a miképpen egyes festmény vagy festménysorozat nem képes rá. – Hasonló feladatokat számtalanszor megoldottak az ó-kor classicus korszakától fogva napjainkig. – Mindannyiszor, amikor nagy, vagy legalább a nemzetek életére nézve nagyoknak tartott eseményeket igyekeztek ily módon jelképezni és ünnepelni, a megoldás mindenkor egy tisztán csak művészi rendeltetésű építkezés volt, a melyen azután úgy a plasticának, mint a monumentális festésnek kellő tere nyílt, hogy az épület nagy arányaival kifejezett monumentalitáshoz az alkotás speciális jelentőségét hozzákapcsolják és kifejezésre juttassák. – Leggyakoribb, de a bizottság nézete szerint leginkább megfelelő alakja az ily épületnek, a kormányelnök előterjesztésében részletesen ismertetett, sőt rajzban is bemutatott diadalív, vagy más ehhez hasonló építmény. Ez alkotás a fővárosi közlekedés valamely góczpontján olykép lenne állítandó, hogy szakadatlanul nagy néptömegek figyelmét úgy vonja magára, hogy azért a forgalmat még se akadályozza s óriási méreteivel folytonosan az állandóság érzetét idézze fel, szemben a körülötte és alatta sürgő mindennapi tevékenységgel. Ez alkotáson azután az allegorikus és egyes kiváló egyéneket ábrázoló szobrok, a domborművek sorozatai, mozaikban, vagy felfestésben megörökített képek, nemcsak egyes nagy egyént és nagy eseményt fognak dicsőíteni, hanem az évszázadok legfőbb mozzanatainak és egyéniségeinek ábrázolására kellő tért és alkalmat fognak szolgáltatni. Az alkotás czélja igazolja s így talán külön említésre sem szorul, hogy az emléken, vagy azzal összeköttetésben a domináló főalak más, mint a nagy honalapító Árpádnak lovas-szobra, nem lehet.”²⁸

Amikor a bizottság arról szól, hogy hasonló feladatot „napjainkig” több helyen is megoldottak, akkor nyilván azokra a „kaiser-fórumokra” gondolnak, amelyeket Berlinben, Pétervárott, vagy akár Bécsben is megvalósítottak. A rendszerint oszlopsorral határolt, s az oszlopok között szobrokat kiállító tér mindenütt arra szolgált, hogy az adott hatalom eszmei esszenciáját egyfajta térpolitika mentén fejezze ki és módot adjon rendezvények, rituálék lebonyolítására. A legfőbb minta a Heldenplatz volt Bécsben.²⁹

A javaslatból az is kitetszik, hogy a magyar történelem általuk elgondolt egészét kívánják az Emlékműbe építeni, hiszen a „kiváló egyének” kifejezés erre utal. Mindezt abban a keretben képzelik el, amely az európai kultúra konszenzus-pontjait jelentő allegorikus elemeket is tartalmazza. Ezzel együtt – bár az elképzelés minden addiginál egyértelműbben a későbbi emlékmű irányába mutat – még rejlenek a megfogalmazásban alternatív lehetőségek.

Külön témát jelentett a helyszín kérdése. Volt olyan javaslat, amely a Gellérthegyen, a Citadella helyén látta volna szívesen a honalapító Árpád szobrát. Itt érdemes is egy pillanatra megállni, hiszen a hegytetőn emelkedő emlékmű gondolata egy egész szimbolikus történelmi folyamatot érint.

A Citadellát azt követően kezdték el építeni, hogy a Habsburg-abszolutizmus és az orosz önkényuralom együttes ereje 1849-ben leverte a független magyar államiság proklamálásáig is eljutó forradalmat és szabadságharcot. Felépítésére Haynau adott parancsot. Az erőd 1854-re készült el. Katonai szempontból már akkor korszerűtlennek ítélték, de nem is azért építették, hogy fegyveres ellenséggel szemben nyújtson hatékony védelmet. Ágyúit az 1848-as márciusi forradalmat kirobbantó Pestre irányította, s a város lakosságát akarta megfélemlíteni. Az elnyomás szimbóluma volt, ezért nevezték „gellérthegyi Bastille”-nak. Mikor 1867-ben létrejött a király és a nemzet közti megbékélés, felmerült, hogy el kell távolítani az idejétmúlt építményt, amely a Habsburg-abszolutizmus jelképeként zavarta az oly nehezen kialakított politikai békét. Nem véletlenül vetődött fel tehát az, hogy a Citadella helyére kerüljön Árpád szobra. Tegyük rögtön hozzá: aki javasolta, méltán gondolhatta azt, hogy a nemzeti gondolat élharcosa, hiszen már 1848-at megelőzően, a reformkorban is, amikor a Fellegvár helyén még csak egy egyszerű Csillagda díszelgett, gróf Széchenyi István ide javasolta egy nemzeti Pantheon felállítását. Az alávetettség tárgyi bizonyítéka helyett az állami önállóságot, a nemzeti nagyságot kifejező szobor – ez volt a javaslat tényleges tartalma. Tudjuk, hogy az emlékmű végül nem ott, hanem más helyszínen épült meg. A kormány – noha eredetileg fontolgatta – a magas költségekre való hivatkozással elvetette a Citadella lebontásának és a helyén épülő emlékműnek a tervét. A nagystílű elképzelés kisszerű megoldásba torkollott. 1897-ben a Citadellát jelképesen rombolták le: szétverték a bejárata feletti részt és megbontották egyes falait. Így csak csúnyább lett, de a helyén maradt. Máig.

Hol legyen tehát a magyar „grandeur és gloire”, a nemzeti nagyság és dicsőség emlékműve?

Volt, aki úgy vélte, hogy a tervezett diadalív legjobb helye az Andrássy út végén lenne. Maga a miniszterelnök is emellett tett hitet. ³⁰ A dolog tehát tulajdonképpen el is dőlt. A helyszín kiválasztását jellemezhetnénk így is: a „gellérthegyi Bastille” helyett a „magyar Champs-Élysées”. Hiszen a volt Sugár út, az akkori Andrássy út a világvárosi rangra törekvő Budapestet jelentette. Az út palotái a ’80-as évek közepére – az ötvenes, hatvanas években már nagyrészt kiépült párizsi „Elysiumi Mezők” mintájára – készültek el. Ahhoz, hogy a hasonlatosság teljes legyen, még hiányzott a Diadalív. (Párizsban már I. Napóleon idején megvalósult, s végleges formáját 1836-ra nyerte el.) A Diadalív, ami akárcsak a franciáknak, a magyarok számára is a nagyság és dicsőség szimbólumát jelentette, illetve jelentette volna. Az Andrássy út az izmosodó polgárság, a civilizációs fejlődés erejét demonstrálta. (Mint tudjuk, 1896-ra, a millenniumra, itt készül el Európa második, máig működő földalatti vasútja.) Az út tervét – s itt megint csak nem mindegy a történelmi patina, a felívelő folytonosság érzete – 1841-ben Kossuth Lajos vetette fel, s noha nem egészen azon a nyomvonalon valósult meg, ahová ő javasolta, kétségtelenül lehetett úgy is értelmezni, hogy a nemzeti érdekeket a polgárosodás igényeivel ötvöző program valóra váltásáról van szó.

Az emlékmű tervezett helyén akkoriban – hogy a franciás jellegnél maradjunk – egy úgynevezett „Gloriette” állott, amelyet Ybl Miklós alkotott. A „Gloriette” nem volt más, mint egy lépcsőzetesen kiképzett ivókút, amely vizét egy artézi forrásból merítette. A fúrást még az 1860-70-es években végezte Zsigmondy Vilmos. Több mint 960 méter mélyről majd 75 Celsius-fokos víz tört fel. (Az itt talált víz az 1913-ban megnyitott városligeti Széchenyi Fürdő vízellátását biztosította. A „Gloriette” 1898-ban átkerült a mai Széchenyi-hegyre. Az artézi kút helyét a tér burkolatán ma egy fém fedőlap jelzi.)

1894-re a hosszú ideje formálódó ötlet konkrét, hivatalosan is megtámogatott szándékká, akarattá vált. Eldőlt, hogy Budapesten az Andrássy út torkolatánál felépül az Ezredévi Emlékmű. Hosszú történet vette kezdetét.

 

Kivitelezés, tartalom, használat 1945-ig

Ha már volt elképzelés, helyszín, akkor már csak a tervezőt kellett megtalálni, no és persze a pénzügyi fedezetet biztosítani. A terv elkészítésével Zala György szobrászművészt és Schickedanz Albert építészt bízták meg. Zala ekkor – 1894-ben – harminchat éves, még fiatalnak mondható művész. Alig tíz éve lakott Budapesten. Előtte – mint a korszakban oly sokan – Bécsben és Münchenben folytatta tanulmányait. Első nagy megbízatása az 1893-ban a Várban, a Dísz téren elhelyezett honvédemlékmű volt, amely annak állított emléket, hogy 1849-ben a szabadságharc honvédserege az osztrákoktól visszafoglalta Budát. A nemzeti ügy iránti elkötelezettségét demonstráló, disztingvált szobor a megrendelő szempontjából jó ajánlólevélnek bizonyult. Schickedanz 48 éves, amikor a felkérést megkapja. A budapesti Iparművészeti Iskola tanára; helyzetéből, pozíciójából következően konzervatív ízlésű művész, aki a klasszikus formákhoz vonzódik. Zalával már volt közös munkájuk, hiszen a honvédszobor talapzatát ő tervezte. De ezt megelőzően is szerzett tapasztalatot az emlékmű-építészetben. Ő alkotta az 1849-ben Haynau által kivégeztetett első felelős magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos síremlékét, s az 1882-ben, az egykori Lánchíd, ma Roosevelt téren felállított Deák Ferenc-szobor talapzatát is. Így tehát a választás olyan művészekre esett, akik a megrendelő igényeinek, ízlésének megfelelő emlékművet tudnak létrehozni, jártasak a nemzeti értékek formai kifejezésében, egyszóval alkalmasak a magyar történelem addigi leghatalmasabb emlékművének meghatározott szellemiségű kialakítására.

S éppen ezen a ponton robbantak ki a megbízás körüli ellentétek. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a városképet hosszú időn át befolyásoló szoborcsoport megalkotásáról van szó, amely nemcsak a legnagyobb, de egyben a legdrágább mű is lesz. Következőleg, aki a megbízást elnyeri, nemcsak nevét örökítheti meg, hanem egy életre megalapozott egzisztenciát teremthet magának. Míg a felkért művészek serényen dolgoztak a terven, addig a szobrászok és építészek mozgalmat indítottak azért, hogy nyílt pályázattal döntsenek: ki kapja a megtisztelő feladatot? Miután a terv igen gyorsan elkészült, már ennek ismeretében a Magyar Mérnök és Építészegylet építészi szakosztálya 1894. novemberében, ötvenkét építész részvételével ülést tartott. Esztétikai szempontból is kifogást emeltek a Zala-Schickedanz-terv ellen. Úgy vélték, hogy nem állítható az Andrássy út végére. Véleményüket röviden összefoglalva: az emlékmű ormótlan és ronda lenne.

Ezért – az utókorral szembeni felelősséget hangoztatva – továbbra is a nyilvános pályázat mellett tettek hitet. Az ellenzők között vezérszerepet vitt az a Schulek Frigyes, akinek nevét addigra már országos ismertségűvé tette a Koronázótemplom, azaz a Mátyás-templom restaurálása. Tiltakozó szavának felemelése után nem sokkal aztán ő is részesedett az Ezredévi ünneppel összefüggő városszépítő munkákból: 1895-ben tervei alapján kezdték kialakítani a Halászbástyát.

A nagy emlékmű árnyékában tehát megindult a kisszerű elemeket sem nélkülöző, de nem tét nélküli marakodás. Hogyan dönt a kormány? Igazat ad-e a liberalizmus szellemét tükröző egyleti javaslatnak, vagy pedig fenntartja addigi megbízását? Azt várhatnánk, hogy a magát liberálisnak tartó kormányzat nem mond ellent a szellemi élet szabad versenyének. Ha így gondolnánk, tévednénk. Hiszen, ha bárki, aki erre hivatást érez, pályázhatna, akkor talán olyan megoldásokkal is szembesülni kellene – méghozzá a nyilvánosság előtt -, amelyek szellemisége nem felelne meg az akkori jelenhez kizárólagosan felzárkóztatni kívánt múlt eszmei követelményének. Jobb a kellemetlenséget elkerülni. Így aztán a miniszterelnök fenntartja döntését, s megbízza Zalát a munkával. Az alkotmányos játékszabályok szerint parlamenti bizottság is megvizsgálja a tervet, s némi változtatásokat is javasol. Változatlanul az Andrássy út városligeti végét látja a legalkalmasabb helyszínnek, s a nyílt pályázat követelését azzal utasítja vissza, hogy egyrészt a terv jó, másrészt pedig kevés az idő, sietni kell, mert közeleg a millennium. A pályázatosdi csak időt rabolna. Így aztán – s ez, a már jelzett okok miatt, cseppet sem meglepő – végül is politikusok döntenek egy esztétikai alkotás sorsa és minősége felett. Számukra az ideologikus cél teljesítése volt a fontos, s ezt most már annál is inkább elvárhatták az alkotóktól, mert mindenki mást kizártak a megvalósítás lehetőségébó1. Az érvelés persze – már ami a versenyhelyzetet jelentő pályázat elvetését illeti – teljesen hamis volt, hiszen az idő egyáltalán nem sürgetett. Már csak azért sem, mert ahová az emlékművet tervezték, oda építették a millenniumi ünnepségek fő attrakciójának számító országos kiállítás bejáratát. ³¹ S miután egy helyen egyszerre csak egy dolog lehet, így aztán nyilvánvaló volt, hogy csak a kiállítás lebontása után lehet az építkezéshez hozzákezdeni. 1895. tavaszán, amikor Zalával megkötötték a végleges szerződést, ez a nem túl bonyolult összefüggés már világossá is vált. A szerződésben ezek után az szerepelt, hogy a szobrászati főalakoknak csak a mintáit kell 1896-ra elkészíteni, az építészeti munkálatokat pedig csak 1896 végén kell elkezdeni. A végleges elkészítés határidejét is megszabták, méghozzá öt esztendőben. A költségvetési előirányzat 800 000 forintban jelölte meg az összköltséget. Ez hihetetlenül magas összeg, s valóban igaz, hogy Magyarországon ennyi pénzt műalkotásra még nem szántak. Nem vádolható hát szűkmarkúsággal a kormányzat. (Az összeg érzékeltetésére csak annyit, hogy a civilizációs csodának számító földalatti vasút összesen 3,7 millió forintba került.) S ha még azt is tudták volna a szerződés aláírói, hogy mire a mű elkészül, nem öt, de majd harmincöt év is eltelik, s mire az utolsó számlát is kifizetik, már sem a forint, sem a korona nem hivatalos pénzneme Magyarországnak!

Ne vágjunk azonban a történtek elébe. Az idő sürget, a munka elindul. Azt már senki nem gondolja, gondolhatja, hogy az 1881-ben felvetett javaslat 1896-ra megvalósul, de az alkotók elkezdenek szorgoskodni a terv megvalósításán. Zala megkapja a Nyugati pályaudvar egyik raktárhelyiségét, mert ott elegendő tér kínálkozik a nagyméretű szobrok megformáIásához. S mialatt Zala dolgozik, tekintsük át a tervet, amely aztán 1929-re ölt csak végleges formát.

A diadalív eszméjét több tervariáció kidolgozása után a tervező sajátosan oldotta meg. Félkör alakú, két részből (úgynevezett hemiciklusból) álló eklektikus oszlopcsarnokot hozott létre, nyolcvanöt méter szélességben és huszonöt méter mélységben. Az építmény arccal a város felé fordul, s tervezője szerint egy felülről lezáratlan diadalkapu érzetét kelti. Az oszlopcsarnok középpontján, kissé előtte van a fő szoborcsoport talapzata, élén a honfoglaló magyar törzsek vezetőjével, a magyar királyi családok ősével, Árpáddal. Itt helyezkedik el a másik hat törzsi vezér lovasszobra is. A talapzatból emelkedik a magasba az a harminchat méteres oszlop, amelynek tetején egy golyón áll Gábriel arkangyal kétszeres embernagyságú bronzszobra. Egyik kezében a magyar királyok koronáját, a Szent Koronát, a másikban pedig a Keresztet tartja. A háttérben, az oszlopcsarnok tetején jelképes bronz szoborcsoportok foglalnak helyet. A bal oldali hemicikluson vágtató harci szekér képében a Háború jelenik meg, de ott van a Munka és a Jólét szoborkettőse is. Jobboldalt a Béke méltóságteljesen haladó kocsija és a Tudás-Dicsőség szoborpárosa áll. Az oszlopok között a magyar történelem kiválasztott főszereplőinek a historizmus jegyében fogant szobrai állanak. Mindegyikük alatt van az a dombormű is, amelyik tevékenységük – a magyar história – egy-egy nevezetes aktusát örökíti meg.

Az emlékmű általános szimbolikája tulajdonképpen behelyettesíthető, kis rosszindulattal azt is mondhatnánk: közhelyszerű. Háború, béke, munka, jólét, tudás, dicsőség. Minden nemzet történelméhez hozzárendelhető fogalmak. Ahogy a művészettörténészek mondanák: létüket más nem magyarázza, csak a konvenciók. (Noha a konkrét esetben volt olyan vélemény is, amelyik a Tudás és Dicsőség szoborpárját puszta képrejtvénynek tartotta, mondván, hogy mást jelentenek, mint amit mutatnak.) Gábriel arkangyal alakja már kissé konkrétabb, a nemzeti történelemhez köthető tartalmat hordoz. Győzelem-szimbólum, és azáltal, hogy kezében a szent koronával, illetve a kereszttel magasságában uralja az emlékművet, a keresztény kultúrkörbe beépült magyar állameszme diadalát jelképezi. Külön zamatot ad a jelképnek, hogy a monda szerint állítólag az első magyar király álmában is megjelent, s felszólította őt, hogy vetesse fel népével a kereszténységet.

Ami jellemzőbb lehet a Monarchiába tagolódott Magyarország történelemfelfogásának szempontjából, az a megformált államférfiak kiválasztása, a hozzájuk kapcsolódó értékhangsúlyok.

A XIX. század végének hivatalos nemzettudata tizennégy hellyel gazdálkodhatott. Kiket és miért tartottak hát méltónak megörökíteni? Vegyük sorra az eredetileg tervezett és eltérő időpontokban felállított szobrokat, domborműveket, amelyeknek ma már csak egy része van a helyén.

Az első természetesen Szent István: az a magyar fejedelem, aki népével felvétetve a kereszténységet, a pápától nyert koronával királyság rangjára emelte országát, és Magyarországot a kor európai normái szerinti állammá tette. Másodikként Szent László következik, akinek nevéhez, a dombormű tanúsága szerint, egy rendkívül nemes tett fűződik: harcban végez a leányrabló kun vitézzel. S ez már az esemény jelzése mellett a nemzeti karakter megfogalmazásának szándékáról is szól. Hiszen az országra támadó ellenség oly gonosz, hogy a védtelen nők elrablásától sem riad vissza, s a király személyesen számol le vele. A jogos és vitéz önvédelem gondolata fogalmazódik itt meg. A jogos önvédelemben megedződött, nemes szándékú magyar államnak kijár hatalma növekedése. Könyves Kálmán – ezt újabb dombormű tanúsítja – Magyarországhoz csatolja Horvátországot és Dalmáciát, azaz létrejön a történelmi magyar államkeret. Ezek után újból az Európához való tartozás jelképe: II. András részvétele a középkori Európa legnagyobb közös vállalkozásában, a keresztes hadjáratban. A keresztény hitért való kiállás, a hitbeli hűség szimbóluma. Majd jön a nemzeti sorscsapás, a tatárjárás. IV. Béla király romjaiból építi újjá a középkori magyar államot. Az újjáépítő erő megtestesülését látjuk.

S ezután következik az emlékmű egyik legfurcsább eleme. A szobor Károly Róbertet, az Anjou-házból származó kiváló állam- és gazdaságszervező uralkodót ábrázolja, azt a magyar királyt, aki belső pártütés és külső – többek között Habsburg – behatolás ellen is megvédte az országot. 1308 és 1342 között regnált. A dombormű viszont az 1278. augusztus 26-án, Morvamezőnél vívott ütközetet mutatja be, ahol is az akkori magyar király, IV. (Kun) László Habsburg Rudolf seregeinek segítségére sietett, s közösen leverték a hatalmuk ellen támadó cseh királyt, Ottokárt, aki egyébként a harcban el is esett. Rudolf ennek a győzelemnek köszönhette a Habsburg-dinasztiának később oly fontossá váló osztrák hercegség megszerzését. Gyakorlatilag német-római császári trónja és Ausztria megkaparintása forgott kockán, s a magyarok segítségével ez a konfliktus számára szerencsésen oldódott meg. A dombormű tartalma azért érdekes, mert – eltérően az addigiaktól s az utána következők többségétől – egyrészt semmi köze a fölötte álló alakhoz, másrészt pedig határozott történetpolitikai-ideológiai üzenetet hordoz. Károly Róbert összehasonlíthatatlanul jelentősebb uralkodó volt, mint IV. László, így tehát históriai jelentőségének adóztak, amikor őt ábrázolták. Ugyanakkor jelezni kívánták, hogy a Habsburgok ausztriai uralmukat a magyarságnak köszönhetik. S ne feledjük: amikor az emlékmű készül, még Habsburg-uralkodó ül a birodalom egyik felét képező Magyarország trónján. Ugyanakkor a morvamezei ütközet felemlegetése arra a lojális gondolati elemre is utal, hogy a szlávokkal – s egyáltalán mindenféle hódítóval – szemben a Habsburg-magyar sorsközösség vállalása nyújtja az egyetlen garanciát.

Egymásrautaltság, lojalitás, nemzeti büszkeség, öntudat: olyan ideológiai elemek, amelyek az 1867-es kiegyezésnél is jelentős szerepet játszottak. A Birodalomba tagolódó magyar nacionalizmus történelmi kontinuitását kell demonstrálni, s erre kiválóan alkalmas a morvamezei ütközet – az emlékmű egésze szempontjából stílustörő – felemlegetése. Persze történetileg még nincs itt a Habsburgok ideje, előtte a nemzeti nagyság újabb stádiumai következhetnek: Nagy Lajos, akinek uralkodása alatt Magyarország történelmének legnagyobb területi kiterjedését érte el. Dinasztikus terjeszkedésének egyik állomását mutatja a dombormű: az 1348-ban Nápolyba bevonuló királyt fogadja az ott uralkodó Johanna. (Tegyük hozzá: alig négy évre rá Lajosnak némi anyagi kárpótlás fejében le kell mondania Nápoly birtokáról.)

A sort az eredeti emlékmű egyetlen nem király tagja folytatja: Hunyadi János. Hivatalos címe szerint csupán kormányzó volt, ténylegesen azonban a hatalom az ő kezében összpontosult. Az esemény, amelyet a dombormű megörökít, valóban világra szóló volt. 1456-ban Nándorfehérvárnál (ma: Belgrád) seregeivel megmentette Magyarországot és Európát a török elözönléstől. Az ostromlott vár falára a török zászlót kitűző harcost az egyik vitéz a várfalról magával rántotta a mélybe. Ezt a jelenetet örökíti meg a dombormű. A magyarság nemcsak önmagát, hanem a civilizált Európát is önfeláldozóan megvédi – ezt kívánta országgal-világgal tudatni Hunyadi János megjelenítése. Apja után az immár királlyá váló fiú, Hunyadi Mátyás, a középkori magyar állam nemzeti uralkodója. A reneszánsz udvartartásáról, gondolkodásáról ismert királyt tudósai körében is láthatjuk a domborművön. Nem véletlen ennek kiemelése: a kulturális nagyság kifejezését szolgálja.

Innentől azonban már Habsburgok következnek. I. Ferdinánd uralkodásától folytonos a dinasztia magyarországi uralma. Nem tudta azonban az országot a töröktől megvédeni, sőt, a hatalomért vívott küzdelmével az erőket meg is osztotta. A dombormű tehát azt a hősies és sikeres küzdelmet mutatja be, melyet Eger várának védői 1552-ben folytattak a török ostromlókkal szemben. A harcból a nők is kivették részüket, így az ő alakjukat is felidézik a képen. Habsburg-uralkodó, és támogatása nélküli magyar hősiesség. Nem kevés ambivalencia rejlik az ábrázolásban. III. Károly következik. S itt újabb sajátos ellentmondásra lelhetünk. A szobor alatt azt az eseményt jelenítették meg, amikor Savoyai Jenő Zentánál 1697-ben tönkreverte a török seregeket. Lényegében a magyar történelem egyik szakaszának, a több mint százötven éves török uralomnak a lezárulását kívánták jelezni. Csakhogy a jelzett időpontban az az I. Lipót volt Magyarország uralkodója, aki ellen a magyarok előbb Thököly, majd II. Rákóczi Ferenc vezetésével felkeltek. A nemzeti érzéseket mélyen sértette volna annak a királynak a megörökítése, aki az ország jogait semmibe vette, s lényegében fegyverrel meghódított tartományként bánt vele. S ha már Rákóczit, az állami önállóságot követelő politikust mellőzték, akkor Lipótot sem lehetett az emlékmű szobrai között elhelyezni. Így aztán annak a III. Károlynak szorítottak helyet, aki a Rákóczi-szabadságharcot követően a fegyveres összeütközést lezáró kompromisszumot ültette át – nem teljesértékűen – a gyakorlatba. III. Károly tehát mint a Habsburg-magyar megegyezés valóraváltója jelent meg, s imigyen folytatta a már megkezdett sort.

Ha az uralkodó az ország törvényeit tiszteletben tartja, akkor a gáláns magyarok önzetlen segítsége nem is marad el: Mária Terézia szobra alatt ott van a jelenet, amikor 1741 szeptemberében Pozsonyban az országgyűlésen a magyar rendek „Vitam et sanguinem!” (Életünket és vérünket!) felkiáltással megszavazzák a királynő kérésére a katonai segítségüket. Valóban történelmi pillanat volt, hiszen ha a magyarok nem állnak ki az uralkodó mellett, megsemmisül a Habsburg-birodalom. Mária Terézia trónöröklési jogát azok is kétségbevonták, akik régebben azt egyébként elismerték. A poroszok és a bajorok pedig fegyveres támadást indítottak az uralkodónő ellen. A magyar katonák szerepét – a kor történelemfelfogása szellemében – úgy állították be, hogy a magyar szerepvállalásnak köszönhető Ausztria és Csehország visszafoglalása, továbbá Mária Terézia uralkodói jogainak diplomáciai elismertetése is. A nemzet – az emlékmű tanúsága szerint – a XIII. században lehetővé tette a  Habsburgok ausztriai hatalmát, a XVIII. században pedig a teljes széteséstől mentette meg a birodalmat. Stabil támasza tehát a monarchiának. Kijár neki, hogy ha jogait megsértik, az igazságos uralkodó helyreállítsa azokat. Ezért kapott helyet a szobrok között II. Lipót. S itt megint csak az ideologikus mondandónak rendelődik alá az alkotás. Mária Terézia valóban történelmi formátumú személyiség volt, s az ábrázolt históriai helyzet sem maradt el tőle jelentőségében. Mindez nem mondható el II. Lipótról, aki alig másfél esztendeig (1790-92) ült a trónon, így ideje sem igen maradt a nagyszabású tettekre, az államszervezői munkára. Őt csak és kizárólag azért helyezték ide, mert uralma alatt történt meg – legalábbis formálisan – annak a magyar rendi alkotmánynak az újbóli elismerése, amit elődje, II. József (Mária Terézia fia) semmibe vett. II. József nem koronáztatta meg magát, mert nem akart cselekedeteiről számot adni az országgyű1ésnek, s a szent koronát is Bécsbe vitette. II. Lipót alatt a korona visszakerült Budára – ezt örökítette meg a dombormű, s ezzel akarták jelezni, hogy újból helyreállt az uralkodó és a nemzet viszonya. Megint csak azt kívánták bizonyítani, hogy bizonyos játékszabályok betartásával a Habsburg-magyar viszony a nemzeti értékek meg- őrzésének záloga. Egyben persze arra is utalt a mondandó, hogy a rendi alkotmányt semmibe vevő II. Józseffel szemben a nemzet – jogvédő alapon – méltóságteljes és sikeres rezisztenciára is képes.

Az utolsó szobor a tábornoki egyenruhás Ferenc József, az éppen uralkodó király. Minden, a Habsburgokkal kapcsolatosan elmondott „üzenet” azért szerepelt az alkotásban, hogy az ő világát mint a beteljesült harmóniát tudják ábrázolni. A szobor alatti domborművön Ferenc József 1867-es megkoronázása látható. A felelős magyar kormány miniszterelnöke, gróf Andrássy Gyula és a hercegprímás a király fejére helyezik a szent koronát. Feltűnik a magyarok által olyannyira kedvelt Erzsébet királyné karcsú alakja is. Ott van a kiegyezés magyar mentora, Deák Ferenc is. Nemzet és király megbékélésének szimbóluma, a helyét megtalált Magyarország képe. A hely a Birodalom, s a mód, ahogy ott együtt lehet élni, a kiegyezés. Kompromisszum, amely – létrehozói hite szerint – biztosítja az állam területi épségét, az itt élők fejlődését, s ezzel kijelöli a magyar nemzeti érzések, aspirációk mozgásterét is. Hűség a Monarchiához és hűség a hazához: úgy gondolják, a kettő egységben valósítható csak meg. Igaz, a korabeli szemlélőben ezt a harmonikus érzést megzavarja a tábornoki egyenruhába bújtatott király kissé militáris alakja. Rossz emlékeket és érzéseket ébreszt. Arra figyelmeztet, hogy a katonai erőszak, a szabadságharc leverése, az abszolutizmus terrorja is ennek az embernek a névéhez kötődik. No de ez elmúlt. Viszont még megmaradhat egy elsuhanó kellemetlen gondolat: a helyreállított alkotmányosságban is kizárólagosan az uralkodó rendelkezik a hadsereggel. (Persze nehéz is lett volna Ferenc Józsefet másként bemutatni, mivelhogy az egyenruha volt rendszeres munkaruházata.) Egyszóval: mi van, ha még sincs minden rendben, és nem ez a létező világok legjobbika?

Nos, pontosan ezt a kételyt kellett eloszlatni, azaz olyan történelemképet kialakítani, amely a múlt dicsőségével vonja be a jelent; a megkérdőjelezhetetlen folytonosság és beteljesülés képzetét adja.

Ha kicsit összegezve végigtekintjük az Ezredévi Emlékmű szándékolt mondandóját, akkor a nemzetkarakterológia és a politikai tartalom sajátos, történelembe ágyazott együttesét kapjuk. A magyarok öntudatosak, harciasak, lovagiasak, nagy feladatok elvégzésére képesek, hősiesen küzdenek magukért s másokért, jogaik védelmében áldozatokra készek, a kultúra értékei elől nem zárkóznak el, s ha királyaik tiszteletben tartják szokásaikat és törvényeiket, akkor messzemenően számíthatnak a magyarságra. Nemzetünk tehát lojális. Kereszténysége nem egyszerűen az Európához tartozást fejezi ki, hanem elkötelezettséget jelent: a keresztény értékek védelmét és az értük való küzdelmet. Magyarságunk kiteljesítése a Habsburg-birodalom keretei között is lehetséges, mi több: így következhet csak be igazán. Államunk és nemzetünk a kereszténységgel, a lojalitással, a Habsburg-monarchiához való kötődéssel felvértezve dicsőségesen és sikeresen állta és állja ki az évszázadok próbáit. Íme ez a magyar grandeur és gloire, a nagyság és dicsőség.

A magyar nagyság és dicsőség eme reprezentációjával párhuzamosan egy másik hangsúlyos megközelítés is létezett. 1897-ben Ferenc József tíz szobrot ajándékozott a fővárosnak.. Az ő világképében a nemzeti múlt kiemelkedő alakjai között mind a nemesi, mind az egyházi, mind a függetlenségi értékrend képviselői helyet kaptak. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy megteremtődjön egy sajátos és eklektikus nemzeti és lojális konszenzus. A szobrok kifejezetten azzal a céllal készültek, hogy benépesítsék a város közterületeit. Mivelhogy nem csoportban, hanem a város különböző pontjain állitották fel őket, ezért esélyük sem volt arra, hogy versenytársai legyenek a „nemzet oltár” funkciójának. A Ferenc József-i eklektika tíz szereplője: Szent Gellért püspök, akit a pogány magyarok a Gellérthegyről egy hordóban legurítottak; Pázmány Péter, aki a magyarországi ellenreformáció emblematikus alakja; Bocskay István, aki felkelésével elérte a protestánsok jogainak biztosítását; Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, az ottani vallási béke megteremtője; Hunyadi János, a török elleni nándorfehérvári győzelem vezéralakja; Zrínyi Miklós, a szigetvári törökellenes hős; Pálffy János, aki 1711-ben a császáriak részéről megkötötte a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét, a XVIII. század „kiegyezését”; Anonymus, a középkor híres történetírója; Werbőczy István, a magyar nemesi jogok kodifikátora és Tinódi Lantos Sebestyén, a magyar kultúra egyik korai lírikusa.

Ez a kompozíció az Ezredévi Emlékmű tartalmi elképzelésével párhuzamosan alakult ki. Nem rivalizálásról, hanem eltérő hangsúlyokról volt szó. A dolog – legalábbis az Emlékmű szempontjából – később mégis jelentőségre tesz szert, ugyanis Ferenc József ajándékainak egy része majd a Habsburgokat váltja ki.

De lépjünk tovább. Sajnos a történelem – legalábbis ami a politikai tartalmat illeti – nem várta meg, hogy az Emlékmű mondandója a maga teljességében látvánnyá formálódhasson. Ebben persze nemcsak a történelem a hibás, hanem az emlékmű alkotói is. Kissé lassan dolgoztak. Pedig a munka viszonylag gyorsan megindult. Zala hamar rájött, hogy egymaga nem tudja a kitűzött határidőig elkészíteni a szobrokat, ezért megbízást adott hat másik szobrásznak, hogy egy-két alakot megformáljanak. Ő maga először Gábriel arkangyalt mintázta meg, s 1897 júniusára ezzel a feladattal el is készült. Az év vége felé az emlékmű oszlopcsarnoka is állt, s úgy nézett ki, hogy határidőre talán megszületik az Ezredévi Emlékmű.

Ekkor azonban – lehet, hogy még a nyílt pályázat elmaradása miatti ellenszenvtől vezérelve – a mérnöki hivatal elkezdett akadékoskodni. Úgy vélték, hogy valami heves vihar könnyen lesodorhatja az arkangyalt a harminchat méteres oszlop tetejéről, s emiatt csak akkor engedélyezhetik a kivitelezést, ha az oszlop belsejébe – a talapzattól a figuráig – egy vasrudat helyeznek el. 1900 áprilisára a kivitelezők teljesítették a kívánságot. Ekkor azonban – ugyancsak a mérnöki hivatal kezdeményezésére – olyan próba alá vetették az elkészült oszlopot, amellyel a természetes viszonyok közepette az sohasem találkozott volna. Óriási hidraulikus nyomásnak tették ki az építményt, s ennek következtében két terméskő korong meg is repedt. Kezdhették újra az egészet. Az addigi sóskúti kő helyett jóval keményebb, haraszti követ alkalmaztak. 1901. őszére aztán újból állt az immár másodszor felépített oszlop. Ezalatt a Gladenbeck bronzöntödében elkészült Gábriel-szobrot – mivelhogy helyére a fentebb ismertetett okok miatt nem tudták feltenni – kiküldték Párizsba, az 1900. évi világkiállításra. A zsűri a műalkotást Grand Prix-vel jutalmazta. Már ekkor sokaknak az volt a véleménye, hogy majdani helyén pont az nem fog látszani belőle, ami széppé teszi: a megmintázás finomsága. S valóban: több mint hét emelet magasban mindez eltűnik a néző szeme elől.

Gábriel arkangyal 1901. őszén felkerült végleges helyére, hogy soha többé senki se láthassa teljes szépségében. Mielőtt azonban ez az aktus lezajlott volna, 1901. október 24-én délután öt órakor bensőséges ünnepség színhelye volt az Andrássy út vége. Emlékszünk rá, hogy 1896-ban ötéves határidőt szabtak meg. Nos, az öt esztendő letelt, s az emlékművet építészeti szempontból késznek nyilvánították. Elhelyezték az oszlop bronzékítménnyel ellátott tetejére a zárókövet, amelyben benne volt az emlékmű rövid történetét tartalmazó, pergamenre írt okmány. Schickedanz Albert tartott rövid beszédet.

Az emlékmű tehát készen állt, de üres volt, pontosabban szólva csak az arkangyal volt a helyén. A szobrok lassan készültek el. Az Országos Képzőművészeti Tanács a megalkotás sorrendjében vette át a műveket. 1905-ben formát öltött Hunyadi Mátyás (Zala György műve), I. Ferdinánd (Margó Ede), IV. Béla (Köllő Miklós), Károly Róbert (Kiss György), II. Lipót (Füredi Richárd) alakja. Végleges alakot kapott a Munka és Jólét, illetve a Tudás és Dicsőség szoborpárja is. Ekkor a Képzőművészeti Tanács – a kormánnyal megegyezve – kérte a fővárost, hogy az Ezredévi Emlékművet vegye át gondozásába. Az átadás 1905. januárjában volt. Itt megjelent Herczog Fülöp is, akinek a nevét azért kell megemlítenünk, mert építészeti szempontból Schickedanz mellett ő tett a legtöbbet az emlékmű és a tér kialakításáért. Jegyzőkönyvet vettek fel, s ennek nyomán tudjuk, hogy az elkészült királyszobrok még ekkor sem állottak a helyükön.

A szobrászokra még sok feladat várt. 1906-ra befejeződött Könyves Kálmán (Füredi Richárd alkotása), Hunyadi János (Margó Ede), és a Háború bigás ábrázolása (Zala György); 1908-ra Ferenc József szobra és a Béke szimbóluma (Zala György). Itt már annyi változás volt az előző időszakhoz képest, hogy a már kivitelezett alkotásokat folyamatosan a helyükre tették, s így lassan-lassan kezdett megtelni az oszlopcsarnok. 1911-ben Szent László (Telcs Ede alkotása), Szent István (Senyei Károly) és Mária Terézia (Zala György) alakja öltött végleges formát. Ugyanezen esztendőben öt domborművel is gazdagodott a főváros új nevezetessége. 1912-ben II. Endre (Senyei Károly műve), III. Károly (Telcs Ede), Árpád lovasszobra (Zala György) gyarapította a már meglévő szobrok számát. 1914-15 folyamán újabb négy dombormű is a helyére került.

Egy király, hat vezér és öt dombormű hiányzott még, amikor az I. világháború megakasztotta a további munkát. A háborút vívó országnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semmint hogy emlékműépítéssel foglalkozzék. A nemzeti nagyság és dicsőség gondolatát amúgy is eleget hangsúlyozta a hivatalos propaganda. Ez eleinte – amíg győzelmek támasztották alá – hatékony is volt. Végül bekövetkezett az, amitől kezdettől tartani lehetett: a Monarchia elveszítette a háborút. Magyarország nemzetiségei alkalmasnak látták az időt arra, hogy kiszakadjanak az addigi állam keretei közül. Ennek mértékét persze 1918-ban, amikor a háború véget ért, még nem lehetett felmérni. Mindenesetre valóra vált az, amit az 1867-es kiegyezés kritikusai megjósoltak: a Habsburg-birodalomba tagolódó Magyarország nem volt képes megőrizni területi integritását, hiszen nemzetiségei számára nem tudott megfelelő időben elfogadható kompromisszumokat felajánlani.

Az országban a vesztett háború, a szociális feszültségek forradalomhoz vezettek. Az 1918-as októberi forradalom demokratikus jogokat, földosztást ígért s egyben az államforma megváltoztatását is eredményezte. Magyarország köztársaság, majd népköztársaság lett. Érthető, hogy a nemzeti függetlenség állapotába jutó ország – noha határai nem voltak még pontosan tisztázva – mind államformájában, mind belső berendezésében a Habsburg-monarchiával szemben definiálta önmagát, s úgy vélte, hogy így és csak így tudja menteni a még menthetőt. A Habsburg-ellenesség abban is testet öltött, hogy a nemzeti történelmet kezdték átértelmezni, s logikusan azokat a tradíciókat – elsősorban az 1848-asokat – állították előtérbe, amelyek a dinasztia elleni magatartást szimbolizálták. A hangulatra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a király magyarországi képviselője, Habsburg József, akinek Alcsút környékén voltak birtokai, a forradalom vezetőjének, Károlyi Mihálynak felvetette: leadná a Habsburg családnevet, és helyette felvenné az Alcsúti vezetéknevet. ³² Ez az atmoszféra csak újabb tartalmat nyert a politikai-szociális radikalizálódással, az 1919. márciusában hatalomra kerülő proletárdiktatúrával. Itt ugyan hivatalosan a nemzeti kérdés háttérbe szorult – úgysem lesz az országhatároknak jelentősége, ha győz a világforradalom -, viszont előtérbe került a feudális-kapitalista elnyomással azonosított Habsburg-kép. Így aztán a dinasztia tagjainak szobrait – pedig még igazából meg sem melegedhettek helyükön – rögvest eltávolították, sőt, a háborút közvetlenül előidéző rendszer szimbólumának tekintett Ferenc József szobrát össze is törték.

Az 1919-es Kommün azonban megtett még valamit, ami arra utalt: az Emlékmű oltár-szerepe az új, internacionalista, univerzális vallás számára is hasznosítható. Sőt! Azt is mondhatnám, hogy a Kommün a még nem elkészült emlékművet először használta igazán szakrális jelleggel. Ez a szakrális jelleg azonban tartalmilag tagadta az eredetileg szándékolt célt, mint ahogy a Habsburg-szobrok megsemmisítése ezt tanúsítja is.

Ahhoz, hogy saját – vörös – oltárt lehessen létrehozni, előbb „be kellett fejezni” az emlékművet. Az alkalmat május 1-e, a munkásmozgalom ünnepe szolgáltatta. A „befejezés” pedig azt jelentette, hogy az építményt vörös drapériával vonták be. A királygalériára kiírták a vallás hívómondatát: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” A hemiciklusok széleire ráfestettek egy munkás- és egy parasztfigurát. A királyok tehát eltűntek a vörös kulissza mögött és a nép vált láthatóvá. Az obeliszk szintén vörösbe burkolózott és – Árpád helyett – elékerült a vallásalapító Marx Károly alakja. Marx mintegy átölelte híveit, akiket egy vasmunkás és egy bányász mintázott.³³

Az Ezredévi Emlékmű – történetében először – úgy vált ténylegesen „oltárrá”, hogy eközben eredeti tartalmát szimbolikusan megsemmisítették.

A győztes ellenforradalom ismét visszaállította a királyság államformáját, s eszmei kontinuitását a Monarchia Magyarországából eredeztette. Nemcsak belső legitimációja miatt volt erre szüksége, hanem külpolitikai szempontból is. 1920-ra ugyanis jogilag is nyilvánvalóvá és egyértelművé váltak azok a feltételek és keretek, amelyek a vesztes háborút követően Magyarországot jellemezték. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békék között szerepelt a Versailles melletti Kis-Trianon palotában Magyarországra rákényszerített békediktátum is. (Tegyük hozzá: az ellenforradalmi kormányzat nemzetközi elismerésének feltétele volt a béke aláírása és – nem kis ellentmondás! – többek között ennek köszönhette a létét az a rendszer, amely egész politikáját a békefeltételek teremtette helyzet felszámolására irányította.) Ennek értelmében új országhatárok alakultak ki. Idézzük fel a már ismert, elmondott tényeket: Magyarország 282 870 négyzetkilométernyi területéből elvesztett 191 735 négyzetkilométert (valamivel kisebb területe maradt, mint amennyit egyedül Románia kapott). Több mint tizennyolcmilliónyi lakosából majd tizenegymillió a környező államokba került. S ami különösen nehezen volt emészthető: a határok meghúzásánál nem érvényesült az etnikai elv, továbbá a győztes hatalmak által ígért népszavazás. Így aztán több mint három és fél millió magyar jutott más államok fennhatósága alá. Mindehhez társultak a háború, a forradalmak, a béke ökonómiai következményei és a más országokból ideáramló magyar menekültek tömegei. Rendkívüli módon megnehezült az ország gazdasági helyzete. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy több százezer család gyászolta elesett vagy eltűnt hozzátartozóját. 1914 és 1918 között összesen 3 millió 800 ezer embert mozgósítottak Magyarország területéről. 661 ezren meghaltak, ami annyit tesz, hogy majd minden hatodik bevonult soha nem látta viszont családját. 743 ezren megsebesültek, azaz minden ötödik katona életre szóló – súlyos vagy kevésbé számottevő – fizikai károsodást szenvedett. 743 ezren estek hadifogságba, ami a mozgósítottak majd’ 19 %-át adja.

Ugyanakkor a Párizs környéki békék előírásai szerint az ország, területével gyarapodott szomszédaival szemben, védtelen és kiszolgáltatott helyzetbe került. Minden egyes magyar katonára öt csehszlovák, hét román, négy jugoszláv fegyveres jutott. Teljesen érthető tehát, hogy a történelmi Magyarország felbomlása traumatikus erejű volt. Trauma volt, hiszen egy igazságtalan békediktátum szellemében történt, az emberek elemi igazságérzetét sértette. A magyar nacionalizmus számára amúgy is nehéz lett volna a történelmi államkeret többé-kevésbé szükségszerű felbomlását elviselni, de így torokszorítóan tűrhetetlenné is vált. Úgy tűnt, hogy sem a polgári demokratikus forradalom, sem a proletár osztályszolidaritás – különböző okok miatt – nem tudta a bekövetkezett tragédiát megakadályozni, így tehát a forradalmak sikertelensége eszmeileg a konzervatív tudati folytonosságot erősítette. A hatalomra került ellenforradalom a valós történelmi folyamatokat összemosva az ország problémáinak kizárólagos okát és eredőjét az okozatban, Trianonban találta meg. Ehhez az ideológiai manőverhez azonban ideális táptalajt jelentett a fentebb felsorolt okok együttese. Bekövetkezett tehát az, hogy – konzervatív alapról – a történeti jogot használják fel a nemzeti tragédia eszmei-politikai ellensúlyozására. Nem a Habsburg-birodalomhoz való kötődésben keresték a bajok gyökerét. Pont ellenkezőleg: azt lehetett érzékelni, hogy íme a függetlenség az ország területének az elvesztésével jár, tehát a Monarchia volt az egyetlen hatalmon tartó keret. Politikailag volt túl liberális az Osztrák-Magyar Monarchia, ezért következhetett be eróziója, a „destruktív” forradalmi erők térnyerése. Következőleg megszületett a történeti jog alapján a Habsburg-birodalomba tagolódott Magyarország mítosza, s egyben az antiliberalizmusnak utat nyitó politikai magatartás. ³⁴ Logikus tehát, hogy ebben a keretben újból kitüntetett hely jut a Habsburgoknak, s köztük is Ferenc Józsefnek. Vissza is helyezik az eltávolított szobrokat. Ferenc Józsefet azonban újra meg kell mintázni, hiszen a forradalom vele szemben volt a legradikálisabb. Az új szobor azonban különbözik a régitől: nem tábornoki egyenruhában, hanem koronázási palástban ábrázolja a királyt. A militáris kosztüm elhagyását – túl azon, hogy eredetileg is rossz érzeteket keltett – és az új köntöst az is indokolja, hogy így a történeti jogot emelik ki, s egyben fricskát szánnak „Trianon” megalkotóinak. Az antant ugyanis azt is elrendelte – s ezzel éppen a revízió szellemét akarta kiiktatni -, hogy Habsburg-ivadékból nem válhat magyar király. A magyar nemzetgyűlés tagjai közül 1921-ben jó néhányan – nem kis paradoxon! – sírva adták voksukat az előírt trónfosztó határozatra. Ezért a koronázási palást kiemelése egyfajta helyi értékű politikai szimbólum, sajátos hitvallás és rezisztencia kifejezése is volt.

Hiába állították azonban újra fel a Habsburg-szobrokat, az emlékmű még mindig nem volt készen. Zala György (Schickedanz időközben meghalt) 1921-ben emlékiratot intézett a király nélküli királyság kormányzójához, Horthy Miklóshoz. Újabb összegeket kért a befejező munkálatokhoz. Az ország azonban szegény volt. Igaz ugyan, hogy a berendezkedő rendszer igencsak igényelte volna a nemzeti nagyság és dicsőség szimbólumát, de erre már nem jutott a szűkre szabott büdzséből. Zalának és az emlékműnek tehát várni kellett.

Ugyanennek az évnek az elején azonban egy látszólag egészen más jellegű – az Ezredévi Emlékművel később viszont szorosan összefonódó – javaslat is elhangzott. A Magyar Hadviseltek Országos Gazdasági Szövetsége felvetette, hogy egy grandiózus emlékművet kellene létrehozni, amely megörökíti a magyarságnak a háborúban kimutatott hősi bátorságát, a magyar katonák önfeláldozását. ³⁵ A propozíció nem maradt visszhang nélkül, 1922 végén egész mozgalom indult meg valóra váltásáért. A kormányzat is felkarolta az ügyet. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter – elgondolását egyeztetve a belügy- és honvédelmi miniszterrel – elhatározta az emlékmű felállítását. A döntést azonban nem követte gyors tett; a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács csak 1924. március 16-án írta ki a nemzeti hősök emlékművéről szóló pályázatát. Jeligésen, „Eszmepályázat” megjelöléssel kellett a terveket a tanácshoz beküldeni. Úgy tűnt, ezúttal a nemzeti ügyet reprezentálni akaró szimbólum a titkossággal garantált szellemi szabadverseny játékszabályainak betartásával valósul meg.

Rövid határidő állt a pályázók rendelkezésére, hiszen 1924. május 1-jéig kellett munkájukkal jelentkezniük. Az első helyezett egymillió, a második félmillió papírkorona jutalomban részesült. Az összeg jelentősnek tűnt, azonban a díjaknak volt egy kis szépséghibájuk: a papírkorona akkoriban rendkívül gyorsan inflálódó pénz volt. Míg egy aranykorona értéke 1919. augusztusában 9,9 papírkoronát tett ki, addig 1924. májusában 1 aranykorona 18,4 ezer papírkoronával volt egyenlő. 1924-ig, tíz év alatt az árak nagyjából nyolcezerszeresükre, a bérek pedig három és félezerszeresükre emelkedtek. A pénzügyi stabilizációt 1924. júniusa hozta meg. Ekkor egy angol font 346 ezer koronát ért, s egy aranykorona 17 ezer papírkoronával volt egyenlő (1927-tól vezetik be az új pénzt, a pengőt).³⁶ Nem mondható tehát, hogy a pályázókat a pénzéhség motiválta volna, hiszen nem egészen három fontot ért az első díj. Talán azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy nem véletlenül írták ki az infláció megfékezése előtt a pályázatokat: így olcsóbban lehetett a tervekhez hozzájutni. Az infláció mértéke pedig valószínűleg befolyásolta a határidő rövidségét is.

A pályázat feltételei között szerepelt az is, hogy meg kell jelölni a mű majdani helyét és elhelyezése módját is.³⁷

A precíz kikötések, a szűk határidő és az alacsony díj ellenére sok terv érkezett be. Százkilencvenen próbáltak szerencsét. A héttagú bírálóbizottság – élén Kertész K. Róberttel – az első díjat a „Koporsóját feltesszük az égbe, két szikla közé szörnyű magasságba” jeligéjű pályázatnak ítélte. A jelige gróf Bánffy Miklós nevét takarta. Az erdélyi származású arisztokrata ekkor ötvenegy éves volt, s politikusként művészi, művészként politikusi hajlamairól volt ismert. Szépirodalmi műveket is írt, illusztrált, színháznál tevékenykedett, sőt ő volt 1916-ban IV. Károly koronázási ceremóniájának díszlettervezője is. 1921-22-ben az ország külügyminisztere.

Bánffy a Gellérthegyre képzelte az emlékművet. Nem a Citadella helyére, hanem a Ferenc József-híd (ma: Szabadság-híd) és az Erzsébet-híd közé eső oldalra. A meredek hegyoldalon robbantással sziklafalat kellene kialakítani. Előtte lépcsőkkel összekötött teraszok lennének s ezeknek egyikében, a legfölsőn, egy ívszerű nyí1ásban helyeznék el az emlékművet. Tíz méter hosszú kőkoporsót tervezett, amelynek két oldalán a magyar szent koronát tartó szárnyas angyalok helyezkednének el. Fölöttük ott lenne az apostoli kettős kereszt, alattuk pedig, egy lentebbi teraszon, oltár állana. (Tán emlékszünk még rá: az Ezredévi Emlékművön Gábriel arkangyal jobb kezében ott a korona, baljában pedig a kettős kereszt.)

A második díjat Hoffmann Ottó nyerte el. Jeligéje: „Tán honom könnye vagy te nagy folyó”. Ő puritán módon a Duna közepébe képzelt egy fehérmárvány, hatszögletű talapzatot, amelyen egy fekete vaskoporsó állott volna.

Miközben a bírálóbizottság Bánffy terve mellett voksolt, a székesfőváros képzőművészeti bizottságában 1925-ben Horváth Károly indítványt tett. Ha már van magyar Champs-Élysées, s ha már a végén ott a Diadalív funkcióját betölteni hivatott, de annál jóval sokatmondóbb Ezredévi Emlékmű (igaz, még mindig nincs teljesen kész), akkor, párizsi mintára, szükség lenne egy „Soldat Inconnu”, azaz „Ismeretlen Katona” sírjára is. Kétségtelen, hogy ennek legmegfelelőbb helye Árpád vezér előtt lehetne.

Az ismeretlen katona, a névtelen hős alakja az 1870-71-es porosz-francia háború után kezdett általánossá válni. Az I. világháborút követően szinte mindenütt sorra-rendre emeltek katona-emlékműveket.

Most már három javaslat is volt: Zaláé, aki végre szerette volna befejezni az eredeti emlékművet, a kultuszminiszteré, aki a magyar katona hősiességének akart örök emléket állítani, s a Székesfővárosé, amely a párizsi analógiát teljessé téve az Ismeretlen Katona sírjával akarta az Ezredévi Emlékművet kibővíteni.

1926 elején a főváros műemlékeire felügyelő bizottság ülést tartott. Úgy döntöttek, hogy megkérdezik a kultusz-minisztériumot: hogy áll a gellérthegyi emlékmű ügye, hiszen nincs értelme párhuzamosan két, országos jelentőségű katonai emlékművet létrehozni. Kertész K. Róbert, aki a pályázat bírálóbizottsági elnöke, s egyben felelős államhivatalnok – helyettes államtitkár – is volt, válaszolt. Elmondta, hogy a Bánffy-terv gipszmodelljei már meg is vannak, el is fogadták azokat. Készül a kiviteli terv és a költségvetés. Ugyanakkor geológiai szakvéleményekre is szükség van, hiszen a szakemberek állítólag aggodalmaskodnak: beláthatatlan következményekkel járna a hegy szerkezetének megbontása. Ezzel egy időben egyre több esztétikai kifogás is felmerült. Végül is a képzőművészeti tanács geológiai és esztétikai megfontolásokra hivatkozva ejtette a Bánffy-tervet. Bizonyos azonban, hogy a háttérben más okok is meghúzódtak. Nyilvánvaló, hogy a gellérthegyi emlékmű sokszorosan drágább lett volna az Ezredévi Emlékmű kiegészítéséhez képest. Emellett szerepet játszhattak egyéb, személyi megfontolások is, amelyekre nem sok idő múlva fény is derült.

Miközben 1926-ban elvetélt Bánffy nagyszabású elképzelése, Zala újra munkához foghatott. Megkapta az Ezredévi Emlékmű befejezéséhez szükséges engedélyt és a pénzt. Még abban az évben el is készült a hiányzó öt dombormű.

1927 elején újból összeült a főváros képzőművészeti bizottsága. Egyértelműen tisztázódott, hogy a gellérthegyi hősi emlékmű terve a múlté, s az Ezredévi Emlékmű folyamatosan eléri a befejezettséget. Felelevenedett tehát az a javaslat, hogy Árpád elé helyezzék el a hősi emlékművet. Az Ismeretlen Katona tehát egy határozott döntéssel hőssé avanzsált. Az elhatározást a kultuszminiszter is jóváhagyta, hiszen – s erre még visszatérünk – a politikai rendszer ideológiájának megfelelő beállításba kerülhetett az Ezredévi Emlékmű. Ugyanebben az évben az utolsó királyszobor is a helyére került, s most már – Nagy Lajossal kiegészülve – betelt mind a tizennégy hely. Már csak Árpád árválkodott egyedül, mert a hat vezér továbbra is hiányzott.

Innentől azonban már felgyorsultak az események. 1928 közepén a kultuszminisztérium művészi ügyosztálya döntő tanácskozást tartott. Itt – a miniszter intenciói szerint – fő vonalakban megszabták a hősi emlékekkel szembeni elvárásokat: ne legyen a külföld utánzata, s fejezze ki a magyarság tiszteletét hősei iránt. Azt a nagystílű javaslatot tették, hogy az emlékmű egy hatalmas, monolit kőtömbből álljon. Ezúttal nem írtak ki pályázatot, hiszen semmiféle különösebb művészi megfontolás nem szerepelt a kívánalmak között. S most igazi meglepetés következik, ami talán némileg más megvilágításba helyezi az egyébként tényleg nem túl szerencsés Bánffy-terv mellőzését: a megbízást az emlékmű terveinek elkészítésére Kertész K. Róbert kapja. Bevált mint bírálóbizottsági elnök, mint helyettes államtitkár, nyilván beválik emlékműtervezőnek is. (Még az a szerencse, hogy eredetileg volt pályázat is.) Az építkezés vezetését a nagy múltú Lechner építészcsalád egyik tagjára, Lechner Jenőre bízták. A költségek egy részét a főváros, a másik részét az állam fedezte.

Minden adott volt, hogy teljesen elkészüljön az Ezredévi Emlékmű. Zala keményen dolgozott, és 1928-ban Árpád társakat kapott: felállították Előd, Ond, Kond és Tas lovasszobrait. Gróf Bethlen István, Magyarország miniszterelnöke – Horthy Miklós kormányzó hozzájárulásával – kitűzte a végleges határidőt: 1929. május 26-án, a Hősök emléknapján kell felavatni a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövét s – értelemszerűen – erre az időpontra az egész emlékműnek teljesnek kell lennie. Zala 1929-re sürgősen végzett Huba és Töhötöm (Tétény) vezérek lovasszobraival. Immár hiánytalanul sorakoztak a historizmus fáradt fantáziátlanságába merevült szobrok. Gyorsan kellett haladni az emlékkő munkálataival is, hiszen hivatalosan nem az Ezredévi Emlékművet, hanem a követ avatták fel.

A 4,7 tonna súlyú mészkőtömböt speciális járművel szállították a térre. Hat és fél méter hosszú, három méter széles, 1,3 méter magas volt. Durván megmunkált sírfedőlapra emlékeztetett, kör alakú kőperemmel vették körül. A peremen belüli füves területből, egy lépcsőfok közbeiktatásával emelkedett ki a monolit tömb. Homlokfalán két évszám szerepelt: 1914-1918. Hátsó lapján felirat: Az ezeréves határokért. Felső lapjára kardmarkolatra emlékeztető keresztet véstek.

Véglegesen eldőlt, hogy nem a mindenkori háborúk mindenkori embertelenségének kiszolgáltatott, halálával a helytállást is szimbolizáló ismeretlen katona kerül a harcias kinézetű honfoglalók lába elé. Inkább a hős szimbólumát választották, de azt sem a maga elvontságában, hanem – egy eseményhez, az adott jelent nagymértékben meghatározó első világháborúhoz kötve – konkretizáltan. S a hősiességnek rögtön értelmet is adtak: az ezeréves határokért, a történelmi Magyarország helyreállításáért kell küzdeni. A sors és a politikai ideológia sajátos paradoxona, hogy azon háború katonáiért szólt az emlékmű, amelyben mindaz elveszett, amiért emléküket felidézték.

A millenniumi emlékmű, az elé helyezett emlékkő révén, sajátosan átértelmeződött, pontosabban szólva, eredeti mondandóját némileg átalakították. Az ezredévi ünnepségek szándéka szerint a nemzeti nagyság és dicsőség egyfajta önelégült ábrázolását jelentette, hiszen nem kevesebbet állított, mint hogy Magyarország a dualista Monarchia keretei között találta meg a számára ideális helyet; mintegy beteljesítette ezer év fejlődését. Mire azonban elkészültek, már régen szétesett a Monarchia, s vele együtt a történelmi Magyarország is. A konzervatív ideológiai tartalmú ellenforradalmi rendszer nem azt a tanulságot vonta le mindebből, hogy valószínűleg illúzió és ábránd volt a beteljesülésről kialakított kép, hanem – a trianoni béke igazságtalanságát kizárólagosan kiemelve – újból elérendő céllá tette a visszaállíthatatlant: a sértetlen történelmi Magyarországot. S míg eredetileg az emlékmű a meglevő apológiáját szolgálta volna, addig 1929-re már a jövő célkitűzését jelentette; az akkori jelen politikai akaratát demonstrálta. A megváltozott tartalmat gróf Bethlen István miniszterelnök avatóbeszédében nyíltan meg is fogalmazta:

„Alig harminchárom éve annak, hogy a nemzet ezeréves életének emlékét ünnepelte, s hogy a magyar országgyűlés… I. Ferenc József király színe előtt megjelent a nemzet érzelmeit királya előtt tolmácsolandó. Alig egy emberöltő telt el tehát azóta, hogy Magyarország népe ezen ünnepet királyával egybeforrva, fényben és pompában ülte meg – és most, területének feldarabolása, élő testének széjjelszakítása után, királyi vezetés nélkül úgy áll a nemzet a világ ítélőszéke előtt, mint ezeréves bűnös, aki fölött a bíró joggal mondhatott lesújtó ítéletet, aki fölött joggal törhetett pálcát.

Igazságtalannak találta a bíró azt,… amiért vallás, faj és nyelvi különbség nélkül annyi millió ember egy évezredig dolgozott, verejtékezett, örült és szenvedett, amiért küzdött és vérét hullatta, igazságtalannak azt, aminek dicsőségéért egy nemzet legjobb fiai, királyai és államférfiai, költői és írói lelkesültek…

Nem, tisztelt gyülekezet! A mai napon, amikor elesett hőseinkről emlékezünk meg, be kell jelentenünk, hogy lelkünk minden érzése, vallásos hitünk minden meggyőződése lázad föl ilyen gondolat ellen és a világ színe előtt soha el nem némuló ünnepélyes óvást emelünk. Ennyi erényt nem lehet igazságtalan ügynek a szolgálatába egy évezredig állítani. Ötszázezer magyar hősnek apoteózisa alkalmából a holtak és egy élő nemzet nevében a majdan eljövendő igazságosabb bíró lelkiismeretéhez apellálunk. Mert mi megvizsgáltuk saját lelkiismeretünket és amíg egyszer magyar él e földön, a meghozott ítéletre csak egy válaszunk lehet, az, hogy azt igazságosnak „Nem, nem, soha” sem fogadhatjuk el.

Magyar hősök, akiknek emlékét most avatjuk fel, ti nem haltatok meg hiába a honért! A ti hősi erényetek kultuszán, a ti hősi és önfeláldozó példátok követésén épül fel majdan az új Magyarország!”³⁸

Az emlékmű 1929-re tehát – igaz, már nem az eredeti mondanivalóval – a főváros és az ország teljes értékű dísze lett.

A teljes értékű emlékművet szinte azonnal – úgymond – „használatba vették”. Egyrészt azok, akik az irredenta nevében léptek fel (például az egykori Frontharcosok Szövetsége), másrészt azok, akik a faji alapú nemzettudat térnyeréséhez a pogány magyarság kultuszát zárkóztatták hozzá. ³⁹ Ők már a ’20-as évektől magukhoz próbálták illeszteni az ezeréves magyar história, a nemzeti oltár szimbolikus tartalmát.

A „nemzet oltára” funkció azonban leginkább azokban az eseményekben teljesedett ki, amelyek a hagyományos vallást és a világi vallást kívánták egyesíteni. A katolikus tömegünnepségek sorából két esemény emelkedett ki: az 1930-ban megrendezett Szent Imre év és az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Kongresszus. ⁴⁰ Szempontunkból – a világi oltár szerepét illetően – mindkét eseményben az a figyelemreméltó, hogy az univerzális katolicizmus és a partikuláris nemzetisten az Ezredévi Emlékműnél találkozott.

A Szent Imre évben, augusztus 20-án hatalmas körmenetet tartottak, és a városban körbehordozták az Árpád-ház szentjeinek ereklyéit. Szent István jobb kezét (ma a budapesti Bazilikában található), Árpád-házi boldog Margit, Szent Imre, Szent László király hermáját elvitték az Emlékműhöz és ráhelyezték őket a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövére, az Ismeretlen katona szimbolikus sírjára. Az oltár-funkció így teljessé vált.⁴¹

Az emlékmű ideológiai tartalomváltozása előbb-utóbb a helynek is nevet adott: az Andrássy út végét 1932-től elnevezték Hősök terének. 1937-38-ban a tér – az eucharisztikus kongresszusra – kőburkolatot kapott. Felszámolták a fákat, virágokat, a kétoldalt elhelyezett szökőkutakat. A tér vesztett intimitásából, hozzámerevült az emlékműhöz.

Az Eucharisztikus Kongresszuson a teljessé vált oltár-szerep nem csak szimbolikusan, hanem vizuálisan is beteljesedett. Az emlékművet a szó szoros értelmében oltárrá építették át és hatalmas tömeg előtt celebráltak misét. Az oltár építmény részei lettek az Árpád-ház szentjei is, és a dekoráció a magyar és a keresztény szakralitás egymásba épüléséről szólt.

Azok a rituálék, amelyek – ezeken a nagy és erős szimbolikájú eseményeken túl – az emlékmű köré, illetve a Hősök terére szerveződtek, már éltek a kialakult szakralitás erejével, lett légyen szó levente-avatásról, vagy politikai gyűlésről.

Az Emlékmű tehát kész lett, s a szimbolikus politikában a nemzet oltárává vált.

De az Emlékmű története – mint azt eddig is érzékeltettük – nem önmagáról szól, nem önmagával egyenlő. A nemzet oltára a nemzet változó sorsának függvénye.

Kivitelezés, tartalom, használat 1945 után

1945-öt írunk, az ország ismét egy vesztes háború után van. A revíziós külpolitika a harmincas években logikusan egy szövetségi rendszerbe hozta Magyarországot a Párizs környéki békéket szintén felszámolni akaró fasiszta Németországgal. Ez a szövetség eleinte eredményesnek bizonyult, hiszen az ország sorra szerezte vissza elvesztett területeit: 1938-ban és 1939-ben Csehszlovákiától a Felvidéket és a Kárpátalját, 1940-ben Romániától Erdély egy részét, 1941-ben Jugoszláviától a Délvidéket. Mintha valóra vált volna Bethlen 1929-es fogadkozása. Csakhogy a német szövetség kötelezettségekkel is járt. Magyar csapatok is harcba indulnak a Szovjetunió ellen, Magyarország is hadiállapotba kerül az Egyesült Államokkal s Nagy-Britanniával. Már régen nincs szó a nemzeti érdekekről, sokkal inkább a német szövetség belpolitikai jobbratolódást is jelentő belső logikájáról. Az eredmény nem lehet kétséges: 1945-ben úgy ér véget az ország számára a háború, hogy ismét a vesztesek oldalán van, s élén nyilaskeresztes garnitúra hajszolja bele a magyar katonákat és fegyvertelen ártatlanok százezreit a teljesen értelmetlen pusztulásba.

A térségbe behatoló szovjet hadsereg nyomában új politikai vezetés jön létre, amelyben az antifasiszta erők képviseltetik magukat, köztük az addig betiltott kommunista párt is. A politikai berendezkedés a demokrácia jelszavát vallja magáénak, s a politikai életben is a demokratikus játékszabályok válnak uralkodóvá. A régi rend ideológiájával szemben az új rendszer új eszmei tartalmat hirdet. Szakítani akar az országot katasztrófába sodró politikai erőkkel éppen úgy, mint azok jelszavaival. Nem oktalanul arra a következtetésre jut, hogy a magyar nemzet boldogabb jövőjének záloga a demokratikus, független, szomszédaival békében együtt élő Magyarország. A népi egyetértéssel megtámogatott demokratikus, független állam ideájával azonban nemigen fér össze az a szimbólumrendszer, ami az Ezredévi Emlékművet akkor uralja. A nagypolitika alakulása így újból beavatkozik a Hősök tere szobrainak világába.

De nem csak a nagypolitika. Maga a háború is. Budapest ostrománál komoly utcai harcok folytak, a város sok helyen csatatérré vált. Így történt az, hogy az Ezredévi Emlékmű is belövést kapott. Ráadásul pont azon a részen, ahol a Habsburg-uralkodók szobrai álltak. Az utolsó három komolyan meg is sérült.

Az 1945 utáni új politikai berendezkedés többpárti rendszer volt. A különféle pártok – élve a már kialakult és rögzült oltár-szereppel – előszeretettel rendezték gyűléseiket a némileg rongált emlékműnél, a Hősök terén. Mindenki magához akarta zárkóztatni a szakralizált magyar történelmet, csak persze mindenki mást gondolt el a történelem „igazi” lényegének.

Az Emlékmű kiemelt szimbolikus politikai értékét jól mutatja, hogy a totális hatalmi struktúra kiépítésére egyébként sikerrel törekvő Kommunista Párt is ide telepítette tömegdemonstrációi egy részét. Itt tartották a teljes kommunista hatalomátvételt a tömegpolitika szintjén is igazolni hivatott rendezvényt, amely a szociáldemokrata párttal való egyesülésről szólt (1948. június 12.).

A kommunisták számára a függetlenségi tradíciók voltak politikailag használhatóak, így a részben amúgy is sérült Habsburgokra a kiűzetés várt. 1948 után kiveszik a Habsburgokat és helyükre fokozatosan a nemzeti függetlenség jelképeinek számító történelmi alakok kerülnek. (A következőkben nem annak szellemében interpretálom ezeket a történelmi szereplőket, ahogy ezt ma a szaktudomány látja, hanem úgy, ahogy a szoborcserélő világkép őket értelmezte.) I. Ferdinándot Bocskai István váltja fel. A XVII. század elején vezetett sikeres felkelést a dinasztia ellen, s a magyar rendek fejedelmükké is megválasztották. Az ő szobra – Holló Barnabás alkotása – korábban a mai Kodály-köröndön állott, így új helyére csak át kellett szállítani. Természetesen a Habsburgokhoz tartozó emlékműveket is kicserélték, s így Bocskai alá egy olyan harci jelenet került, ahol katonái a császári zsoldosokkal küzdenek. III. Károly helyét Bethlen Gábor erdélyi fejedelem foglalta el. Az a magyar politikus volt, aki a XVII. század tízes-húszas éveiben a török és a Habsburgok között őrlődő Magyarországon a nemzeti kultúra, a magyar államiság kontinuitását a törökökkel és a császárral szemben is fenntartotta, s Erdélyből kísérelte meg a magyar állam újraegyesítését. Habsburg-ellenes, sikeres fegyveres harcokat folytatott. Eközben nem túl szerencsés szövetséget kötött a császár által hamarosan levert cseh rendekkel is. Az új berendezkedés szomszédaival szembeni jóindulatát, barátságos szándékát tükrözte, hogy Bethlen gazdag életművéből azt az epizódot emelte ki – ez látható a domborművön -, amint éppen megegyezik a csehekkel. Az ellenségeskedés helyett az egymásrautaltság belátása a kis népek egyetlen eszköze a nagyhatalmakkal szemben – így is lehetett a jelzést érteni. Bethlen szobrát sem kellett újonnan megformálni, ifjabb Vastagh György alkotása ugyancsak a Köröndről került az Ezredévi Emlékműre. (Bocskai és Bethlen szobrát annak idején – emlékszünk – még Ferenc József ajándékozta a fővárosnak!) Mária Terézia helyére Thököly Imre állt. Thököly a XVII. század hetvenes-nyolcvanas éveiben szintén Habsburg-ellenes mozgalmával, a kuruc küzdelmekkel tette ismertté nevét. Rövid életű sikerének egyik állomását, az 1679. november 3-án lezajlott szikszói csatát örökíti meg a dombormű. (A szobor Grantner Jenő munkája.) Mind Bocskai hajdúinak, mind Thököly kurucainak adott kontextusú ábrázolása a nemzeti függetlenségért harcolók katonai sikerszimbóluma. A nagy háborús katonai vereség után ez nem kevéssé azt a hitet kívánta erősíteni, hogy tényleges érdekeiért a nemzet képes katonaerényeit megmutatni, hadi sikereket is aratni.

I. Lipót helyére II. Rákóczi Ferenc, a XIX. századot megelőző legnagyobb Habsburg-ellenes magyar mozgalom vezetője került. A dombormű azt a pillanatot ábrázolja, amint a tarpai jobbágyból kuruc parancsnokká vált Esze Tamás 1703-ban jobbágyseregével fogadja a Lengyelországból hazatérő Rákóczit.

Ferenc Józsefet a nagy ellenfél, Kossuth Lajos váltotta fel. Kossuth a domborművön éppen fegyverbe hívja az Alföld népét, a magyar parasztságot. (Rákóczi és Kossuth szobra Kisfaludi Stróbl Zsigmond munkája. Az utóbbi alkotás az 1952-es Kossuth téri szobor „mellékterméke”.)

Mind Rákóczi, mind Kossuth alakjának ábrázolásakor megjelenik a demokratikus Magyarország egyik fő értékének tekintett tényező: a nép, történetileg a parasztság. Ők teszik naggyá és sikeressé a hazát, s a rájuk támaszkodó politikusok maguk is felmagasztosulnak.

Az emlékmű mondanivalójának átformálása azonban itt még nem ért véget. Néhány korrekció még hátravolt.

Annak szellemében, hogy az új Magyarország lemond a revíziós politikáról, eltávolították a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövét. Kicserélték a történelmi Magyarországra, pontosabban szólva a kialakulására utaló egyik domborművet is. Könyves Kálmán alatt eredetileg – bizonnyal emlékszünk rá – az a jelenet szerepelt, amint a király Magyarországhoz csatolja Horvátországot és Dalmáciát. Ehelyett az uralkodó egy másik jeles cselekedetét formálták meg: a király eltiltja a boszorkányégetést. A felvilágosult gondolkodás értékét fogalmazták meg, azzal a kis történeti szépséghibával, hogy a nagy királynak általában nem volt kifogása az égetéssel szemben, csupán a boszorkányok egy fajtáját, az úgynevezett strigákat (az állattá átváltozó boszorkányokat) akarta ettől a kellemetlenségtől megkímélni. A Habsburg-ellenesség és a szláv szomszéd iránti baráti nyitás logikus következményeként el kellett volna távolítani azt a domborművet is, amely Károly Róbert szobra alatt szerepelt. Itt ugyanis, az 1278-as morvamezei csata képében a csehellenes Habsburg-magyar együttműködést szimbolizálták. Ki tudja miért, talán pénzügyi okokból ezt a domborművet nem vették le, viszont – s ez tényleg olcsó megoldás – megszüntették az alatta lévő feliratot. Így bárki bármire gondolhat.

Az „új” emlékmű részben mást mondott, mint minden megelőző megformálása. Megőrizve a középkori nagyság és dicsőség kereszténységgel átitatott értékeit, a folytonosság hangsúlyait a nemzeti függetlenségre helyezte, s a magyar történelem felfelé ívelő, kibontakozást nyújtó irányát a nép egyre nagyobb történelmi szerepében láttatta. Nem az ország határainak, hanem a létező határok közti állam státusának és belső rendjének adott önértéket.

Az 1947-48-ra Magyarországon is egyre inkább érvényesülő sztálinizmus az emlékműbe iktatott értékeket csak formailag és nem tartalmilag vállalta, s valójában azok mélységesen irritálták. Az a rendszer, amelyik a szovjet minta szolgai másolását tekintette egyik fő céljának, a függetlenséget csak frázisként használhatta. A demokrácia sem lehetett több puszta jelszónál ott, ahol a titkosrendőrség kezében minden addiginál nagyobb, alkotmányos ellenőrzéstől mentes hatalom összpontosult. Emellett azonban a történelmi kontinuitáskeresés is más irányt vett. Elsősorban a parasztfelkelések, az osztályharcosnak tekinthető megnyilvánulások, a forradalminak tartott tradíciók számítottak fontosnak. A minden ellenkezésre keményen lesújtó politikai kurzus paradox módon azoktól származtatta magát, akik koruk legradikálisabb tagadói voltak, következőleg rendszerint kívül is rekedtek a törvényességen. A dolognak persze azért megvolt a belső logikája: a radikális, keményen diktatórikus módszerekhez radikális – vagy radikálissá stilizált – „ősökre” volt szükség. A nem pusztán világnézeti, hanem harcosan adminisztratív vallásellenesség ugyanakkor a kereszténység elleni küzdelemre is inspirált. Így tehát a magyar sztálinizmus számára sem a királyok, sem a kereszténységet tükröző szimbólumrendszer nem lehetett túl vonzó. A több okból táplálkozó irritáció meg is nyilvánult. 1948 elején a Szabad Nép, a kommunista párt központi orgánuma nyílt támadást indított az Ezredévi Emlékmű ellen. Az emlékmű, illetve a tér tervezőiről úgy nyilatkozott, hogy „ezek a Schickedanzok, Herczogok az itt nyüzsgő német szellemi imperializmus ügynökei voltak s ezt elég öntudatosan gyakorolták; ami – kultúra az országunkban van, azt ők hozták – hirdették gőgösen.” Majd, mintegy megszólaltatva az emlékművet, így folytatódott a cikk: „A berlini Siegesalle hírhedt királyszobrainak gőgös vilmos-császári imperializmusa, porosz esetlensége volt a mintaképem. Mestereim nagyot akartak velem mondani: semmit sem mondtak!” ⁴²

Úgy tűnt: a kommunista rendszer legszívesebben kiiktatta volna az Emlékművet. Nem tehette, hiszen az oltár-funkció rögzült és az Emlékművet maga is használta ebben a minőségében. Másrészt úgy vélte: ha áthangsúlyozza a maga képére, akkor kezelhetővé is teszi. Egyben azonban nem történt engedmény: nem állítottak fel új Hősi Emlékkövet. A régi eltávolítása a már elmondottak miatt érthető volt. Új azonban nem jöhetett létre, mert a magyar sztálinizmus felfogása szerint bűnös nép voltunk, hiszen végig kitartottunk Hitler oldalán. Bűnös népnek pedig hogyan is lehetnének hősei?! Az Ismeretlen Katona ebben a rideg felfogásban egyet jelentett volna azzal, hogy a nácik oldalán harcolt magyar hadseregnek állítanának emléket.

A magyar sztálinizmusnak az Emlékműhöz való sajátos („használom-eltűröm-utálom”) viszonyát jól mutatja, hogy 1953-ig a május 1-jei gyűlések ide összpontosultak, de a dekorációt a kommunista vallásalapítók, vezérek képmásai uralták. ⁴³ 1953-tól pedig az Emlékműtől nem messze emelt Sztálin-szobrot próbálták az internacionalista vallás szakrális pontjává tenni; tehát elmozdultak a Hősök terétől. ⁴⁴ (Mint tudjuk, a Sztálin-szobrot 1956 őszén a felkelők ledöntötték.)

Az eltávolított Hősi Emlékkő tekintetében áttörés csak akkor következett be, amikor nemzetközileg – s így Magyarországon is – teret vesztettek a sztálinizmus hívei. 1956-ban helyezték el újból a Nemzeti Hősök Emlékkövét (Gebhardt Béla műve), amely – felirata szerint – azoknak állít emléket, akik a magyar nép függetlenségéért és szabadságáért áldozták életüket. Ezzel az aktussal lényegében befejezetté tették az Emlékmű 1945 utáni tartalmi átformálását. Olyan hősfogalmat alakítottak ki, amivel minden hazafias érzésű, demokratikus gondolkodású magyar ember azonosulhat, hacsak nem üres frázisként, kisajátító szándékkal használják.

Az 1956-os levert forradalom után, a hatalmat ismét gyakorló kommunista párt újra szükségét érezte annak, hogy a nemzet oltárát maga mögött tudja; önmagát a magyar történelem beteljesítőjének láttassa. Ezért 1957. május 1-jén itt, a Hősök terén tartották meg a rendszert támogató, többszázezer embert felvonultató demonstrációt.

1957-1958 után a május 1-jék ismét az immár Sztálin-szobor nélküli Felvonulási térre koncentrálódtak, és az Emlékmű illetve az emlékkő részben idegenforgalmi, részben protokolláris célponttá vált. Látszólag eltűnt a „nemzet oltára” szerep; pedig valójában csak ott szunnyadt a „puha diktatúra” felszíne alatt.

A tér szimbolikus politikai vitalizálhatóságát jelezte, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség 1985-ben „Itt élned, halnod kell” címmel (a Vörösmarty által írott Szózat egyik sorát kölcsönözve) történelmi-politikai show-műsort rendezett, ahol az Emlékmű díszletként funkcionált.

Az Ezredévi Emlékmű nemzeti oltár szerepe 1989-ben a kommunista rendszer szétesésekor elemi erővel tört felszínre. Innen indult egy tömeggyűlés keretében a romániai falurombolás ellen tiltakozó menet. A legfontosabb esemény azonban június 16-án, az 1956-os forradalom miniszterelnökének, Nagy Imrének és mártírtársainak újratemetése volt. A tér egy monumentális ravatalozóvá vált, több százezer ember a helyszínen, és milliók a televíziós képernyők előtt érezték a magyar história szakrális auráját. ⁴⁵ A Nagy Imre-temetés a kommunista rendszer szimbolikus halál-pillanata, és a magyar demokrácia jelképes születési pillanata lett.⁴⁶

Az Emlékmű és a tér azóta is betölti az újból életre kelt funkciót. 1991-ben II. János Pál szabadtéri miséjének lett színtere. Különféle politikai rendezvényeknek nyújt keretet, nagyszabású kulturális eseményeknek a helyszíne.

Az Emlékmű megújult életét mutatja, hogy 1996-ban illetve 2000-ben teljesen felújították. Grafikai sziluettje a kulturális minisztérium logójává vált – hivatalosan immár a magyar kultúra egészét szimbolizálja.⁴⁷

****

Az Ezredévi Emlékmű a magyar nagyság és dicsőség jelképévé vált, a nemzet oltára lett.

Története egyenlő a magyar szimbolikus politika históriájával, a magyar nemzetvallás változó tartalmú működésével. Szabadtéri, világi templom. A nemzetvallás gyakorlásának állandósult színtere, a nemzetvallás egészét magához zárkóztatni kívánó partikuláris politikai manifesztációk kiemelt helyszíne.

A nemzet oltára az ország fővárosában: az Ezredévi Emlékmű Budapesten

*****

Jegyzetek

¹ A hiányról, pontosabban szólva a Budapest-gondolat megszületéséről: BÁCSKAI Vera: Széchenyi tervei Pest-Buda felemelésére és szépítésére; illetve CSORBA László: Budapest-gondolat és városegyesítés. In: Budapesti Negyed, 1993./2. szám 5-13. ill. 14-30. o. Az eszme közvetlen megvalósításáról: GYÁNI Gábor /szerk./: Az egyesített főváros – Pest, Buda, Óbuda. Budapest, 1998.

² Pozsony szerepéről illetve a királykoronázásokról: Stefan HOLCIK: Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563-1830. Budapest, 1986. A 1807-es országgyűlést Budán tartották.

³ Az európai várostörténet általános vonatkozásaihoz: Paul M. HOHENBERG-Lynn HOLLEN LEES: The Making of Urban Europe 1000-1950. Harvard University Press, Cambridge, 1995. Andrew LEES: Cities Perceived: Urban Society in European and American Thought 1820-1940. Manchester University Press, Manchester, 1983.

⁴ Ez a jelenség a magyar esetben is megfigyelhető. A reformkorban, az 1840-es években épül fel a Nemzeti Múzeum, az Operát 1884-ben adják át, s hosszas munka után 1902-re elkészül a magyar parlament véglegesnek szánt otthona is. Ez utóbbiról: GÁBOR Eszter-VERŐ Mária /szerk./: Az ország háza. Buda-Pesti országháza tervek 1784-1884. Budapest, 2000.

⁵ A Habsburgok birodalmi jellegéhez: GONDA Imre-NIEDERHAUSER Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. Brigitte HAMANN: Die Habsburger Verlag. Carl Neberreuter, Wien, 1988.

⁶ A dinasztia 1848-as „vándorlásához” illetve a belső viszonyokhoz: Steven BELLER: Francis Joseph. Logman, London-New York, 1996.; András GERO: Emperor Francis Joseph, King of the Hungarians. Social Science Monographs, Boulder, Colorado – Columbia University Press, New York, 2001.

⁷ Az európai várostörténet magyar vetületéhez: GRANASZTÓI György: A középkori magyar város. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.; BÁCSKAI Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Konkrétan Budapest történetéhez: Budapest története IV. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.; András GERO-János POOR /eds./: Budapest. A History from its Beginnings to 1998. Columbia University Press, New York, 2001. illetve BÁCSKAI Vera-GYÁNI Gábor-KUBINYI András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. Budapest, 2000.

⁸ SZÉCHENYI István: Világ vagyis felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 516. o.

⁹ Kossuth Lajos iratai. 1837. május-1840. december. Kossuth Lajos összes munkái. Sajtó alá rendezte: PAJKOSSY Gábor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 393., 395. o.

¹⁰ Lásd: SIKLÓSSY László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930). A Fővárosi Közmunkák Tanácsa története. Budapest, 1931.; továbbá: Budapesti Negyed, 1993. ősz-tél, 2. szám, Koncepció és vízió című szám.

¹¹ VARGA Kálmán: A gödöllői kastély évszázadai. Műemlékek Állami Gondnoksága, Budapest, 2000.

¹² Az interpretációhoz nagy segítséget nyújt: Das Zeitalter Kaiser Franz Josephs. 1. Teil: Von der Revolution zur Gründerzeit 1848-1880.; illetve 2. Teil: 1880-1916. Glanz und Elend Schloss Grafenegg, 1984., 1987.

¹³ A kulturálisan-politikailag motivált városnarratíva áthangsúlyozódása Bécs esetében is megfigyelhető, lásd: John W. BOYER: Political Radicalism in Late Imperial Vienna. Origins of the Christian Social Movement 1848-1897. The University of Chicago Press, Chicago, London, 1981.; ugyanő: Culture and Political Crisis in Vienna. Christian Socialism in Power 1897-1918. The University of Chicago Press, Chicago, London, 1995. A kultúrkritika szélsőjobboldalivá váló forrásvidékéhez: Brigitte HAMANN: Hitlers Wien Lehrjahre Eines Diktators. Piper Verlag GmbH, München, 1996.

Érdekes, de számomra sok esetben vitatható interpretáció: William M. JOHNSTON: The Austrian Mind. An Intellectual and Social History 1848-1938. University of California Press, Berkeley, 1972.

Magyar vonatkozásban a katolikus Néppárt karolta fel és tette uralkodóvá a kultúrkritikából politikai jellegűvé váló, negatív értelmezést, mint ahogy az Szabó Dániel több írásából, főképp kandidátusi disszertációjából is kitetszik. Külön könyv tárgya lehetne a Budapest narratíva átváltozása, annál is inkább, mert a magyar kultúrában létrejött az úgynevezett népies-urbánus ellentét, ami – szempontunkból – az egyik legmarkánsabb „leágazása” lett ennek a jelenségnek. (A Századvég 1990./2. száma foglalkozik a probléma utóéletével.) Újabban Gyurgyák János elemezte a problémát (GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001. 289-300. o. ill. 554-580. o.). UNGVÁRI Tamás: Shylock és Ahasvérus címmel ugyancsak elemzést írt (Budapest, 1999.). Nekem itt nem célom a népies-urbánus kérdéskör elemzése; csak jelezni kívánom, hogy a Budapest-narratíva változása fajsúlyos eszmetörténeti következményekkel járt. A Budapest-percepció szépirodalmi vetületéhez: SÁNTA Gábor: „Minden nemzetnek van egy szent városa”. Fejezetek a dualizmus korának Budapest irodalmából. Pécs, 2001.

¹⁴ Ezt az átalakulást elemzi: Bécs vonatkozásában Carl E. SCHORSKE: Fin de Siecle Vienna. Vintage Books, New York, 1981.; Budapest esetében pedig HANÁK Péter: Kert és Műhely. Gondolat, Budapest, 1988. (A mű 1992-ben megjelent németül a Böhlau kiadónál, 1998-ban pedig angolul a Princeton University Press kiadásában.)

¹⁵ A Bárczy-időszakról igen alapos és áttekintő monográfia: SIPOS András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 1997.

¹⁶ A narratíva a magyar antiszemita gondolkodás részévé vált: lásd erről KOLOSVÁRY-BORCSA Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben. Budapest, é. n. 7-14. o. Az antiszemita nézőpont napjainkban is felbukkan. Másfelől megjelent a „zsidó Budapest” pozitív – de fogalmilag problematikus – értelmezése is. FROJIMONICS Kinga, KOMORÓCZY Géza, PUSZTAI Viktória, STRBIK Andrea: A zsidó Budapest. I.-II. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Városháza Budapest, 1993. Az értelmezés problémájához: GERŐ András: Új zsidó múlt. In: ugyanő: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Budapest, 1996. 116-126. o.

¹⁷ Az emlékműveket illetően többféle tipologizálás létezik. Raoul Girardet szerint négyféle történeti-politikai mítosz létezik: „összeesküvés-elméletek”, aranykor-felfogások, hős-apologetikák és közösségi egység-mítoszok (Raoul GIRARDET: Mythos et mythologies politiques. Paris, Seul, 1986.) Az emlékművek általában az utóbbi kettőhöz rendelhetőek hozzá. Én a magam részéről Thomas Nipperdey tipológiáját veszem át (Nationalidee und Nationaldenkmal in Deutschland im 19. Jahrhundert. In: Historische Zeitschrift, München, Bd. 206. Heft. 3. 1968. 529-585. pp.). Választásomat motiválja, hogy a németek igen alapos munkát végeztek saját emlékmű-állítási múltjuk feltárását illetően. (Lásd: Denkmähr im 19. Jahrhundert: Dentung und Kritik. Hrsg. Hans-Ernst MITTIG und Volker PLAGEMANN. München, Oldenburg, 1972.) Ugyanakkor a hazai művészettörténet-íráson belül is Nipperdey tipológiáját alkalmazzák, lásd: SIMKÓ Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. In: KOVÁCS Ákos /szerk./: Monumentumok az első világháborúból. Budapest, 1991. 9-45. o. /a továbbiakban: Monumentumok/ illetve ugyanő: A megsértett Hungária. In: HOFER Tamás /szerk./: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Budapest, 1996. 267-281. o. Az angolszász szakirodalmat is használtam, főként az Eric Hobsbawm és Terence Renger által szerkesztett The Invention of Tradition (Cambridge, 1984.) című és a Sanford Levinson által írott Written in Stone. Public Monuments in Changing Society (Durham and London, 1998.) című műveket.

¹⁸ A szoborszámok alakulásáról illetve a szobrok összetételéről: POTÓ János: Rendszerváltások és emlékművek 1945-1990. Doktori disszertáció. ELTE Történeti Könyvtár, Budapest, 2001. 13. o. /a továbbiakban: POTÓ/

¹⁹ Gróf SZÉCHENYI István: Üdvlelde. Pesten, 1843. A gondolatot először 1841-ben, Kelet népe című munkájában fogalmazza meg.

²⁰ RÓZSA Péter: A millennium és a honalapítás emléke megörökítésének kérdése kapcsolatban Széchenyi Üdvleldéjével. Budapest, 1880.

²¹ Emlékirat egy Szt. Gellérthegyen építendő országos Pantheon tárgyában. Benyújtja a képviselőháznak az Országos Nemzeti Szövetség. Budapest, 1897. Az Építészeti Szemlében többször is feltűnik a „nemzeti oltár”-gondolat, így például 1892-ben (19-20. o.) is.

²² MEDGYASZAI István: A Szt. Gellérthegy kiképzése és a Nemzeti Pantheon. In: Városi Szemle, 1908. 540-5547. o.

²³ Az Ezredévi Emlékmű történetének feldolgozásakor a következő munkákat használtam fel: az 1929-ig terjedő időszakról adatszerűen a legkimerítőbb tájékoztatást LIBER Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. (Budapest, 1934.) című műve nyújtja /a továbbiakban: LIBER/. Művészettörténeti szempontból a leghasználhatóbb LYKA Károly: Szobrászatunk a századfordulón 1896-1914. (Budapest, 1954.) és GÁBOR Eszter: „Az Ezredévi Emlék…” című tanulmánya, Művészettörténeti Értesítő, 1983./4. sz. 202-217. o. Kultusztörténetileg SINKÓ Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. In: Medvetánc, 1987./ 2. szám 29-50. o. /a továbbiakban: SINKÓ/. Természetesen felhasználtam saját írásomat illetve kutatásaimat is: GERŐ András: Az Ezredévi Emlékmű. In: Medvetánc, 1987./ 2. sz. 3-28. o. /A továbbiakban: GERŐ: Ezredévi Emlékmű/

Azok az írások – s ezek szép számmal vannak -, amelyek az Ezredévi Emlékműről is szólnak, jórészt a fentebb említett munkákból merítik a tényanyagukat. Az 1945 utáni változtatásokat – nem teljeskörűen – tartalmazza a Budapest Lexikon. Budapest, 1973. megfelelő szócikke, illetve a Budapest enciklopédia. Budapest, 1970. A tér egészéről – így a Műcsarnokról is – szól BORSOS Béla – SÓDOR Alajos – ZÁDOR Mihály: Budapest építészettörténete, város-képei és műemlékei. Budapest, 1959., illetve külön a Szépművészeti Múzeumról POGÁNY Ö. Gábor – BACHER Béla: A Szépművészeti Múzeum (1906-1956). Budapest, 1956., és a Budapest Múzeumai. Szerk.: KOREK József. Budapest, 1969.

Külön kiemelendő alapos munka: GÁBOR Eszter-VERŐ Mária /szerk./: Schickedanz Albert (1846-1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek. Budapest, 1996. főként a 142-152. o.

²⁴ Századok, 1883. 2. füzet melléklete

²⁵ Az 1887-1892. évi országgyűlés képviselőházának naplója. 27. kötet, 353-354. o.

²⁶ THALY Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története. Pozsony, 1898. Lásd még: POTÓ 157-159. o. A hét oszlop a hét vezérre emlékeztetett. A helyszínek: Munkács, Zimony, Dévény, Brassó melletti Cenk-hegy, a nyitrai Zobor-hegy, illetve Pusztaszer és Pannonhalma.

²⁷ A kérdést tárgyalja a millenniumról szóló fejezet.

²⁸ A képviselőház illetékes bizottságának jelentését idézi: GERŐ: Ezredévi Emlékmű 4-5. o.

²⁹ SINKÓ 32. o. Más példákat is felsorol. Az analóg megoldások között szerepel Párizs, Nürnberg, München, Pétervár, Berlin és Prága is.

³⁰ Az Ezredévi Emlékműre vonatkozó miniszterelnöki előterjesztés az 1892-1897. évi országgyűlés képviselőházának irományai 17. kötetében az 585. szám alatt, a 363. oldalon található. A helyszínhez a főváros is készített anyagokat: Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának Iratai. Az 1896. évi Ezredéves Országos Kiállítás Székesfővárosi Bizottságának Iratai. Budapest Főváros Levéltára. IV. 1403/m. 54. 1892-1896. A fővárosa saját kiállítási részének anyaga: BFL IV. 1403./p.

A felmerülő várostörténeti adalékokhoz kiválóan használható: SIKLÓSSY László: Hogyan épült Budapest? Budapest, 1931.

³¹ LIBER 223-225. o.

³² „József főherceg, miután felesküdött a Nemzeti Tanácsra, azt kérdezte tőlem, nem volna-e helyesebb, ha nevét Habsburgról Alcsútira változtatná? (Alcsút mellett voltak magyarországi birtokai.) Lebeszéltem róla. »Azt hiszem – mondtam neki -, Fenségednek elég jól hangzó neve van. Én az Ön helyében megtartanám.” KÁROLYI Mihály: Hit, illúziók nélkül. Budapest, 1977. 168. o.

³³ A jelenséget kontextualizálja: VÖRÖS Boldizsár: Történelmi idők, hősök, új rendszerek: Emlékszobrok a Szovjet-Oroszországban és a Magyarországi Tanácsköztársaságban. In: Mozgó Világ, 1998./ 5. szám 85-105. o. Széles áttekintést nyújt a szerző legújabb műve: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2004. A Tanácsköztársaság május 1-i önrepreprezentációjáról különösen fontos a 88-92. oldal közti rész.

A szakirodalomban tisztázatlan, hogy az átalakítás terve kitől származik. Bíró Mihály, Pogány Móric és Falus Elek neve merül fel (SINKÓ 48. o.).

³⁴ Minderről lásd a Mi a magyar? fejezet vonatkozó részét.

³⁵ Az első világháború első „önemlékművét” már 1915-ben felállították. A szoborról írt tanulmány: SZABÓ Dániel: A nemzeti áldozatkészség szobra (Avagy fából vaskatona) in: Budapesti Negyed, 1994./3. szám 59-84. o. A világháborúhoz kapcsolódó szoborállításokról: KOVÁCS Ákos: „Emeljünk emlékszobrot hőseinknek” illetve NAGY Ildikó: Első világháborús emlékművek. Esemény és ideológiatörténet. In: Monumentumok 104-140. o.

³⁶ A gazdasági helyzetről: GERGELY Jenő – IZSÁK Lajos: A huszadik század története. Budapest, 2000. 138-140. o. illetve Magyarország története. 8. kötet, Budapest, 1976. 495-496. o.

³⁷ A pályázatot illetve a felmerült ötleteket Liber Endre munkája alapján ismertetem.

³⁸ Bethlen avatóbeszédét a napisajtó – a sajtó munkaszüneti napja miatt egy kis időeltéréssel – május 28-án, kedden közölte. Részletesen beszámolt Sipőcz polgármester szónoklatáról és az egész ünnepségről is.

³⁹ A kevés magyar kultusztörténeti elemzés egyike ZEIDLER Miklós: Magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, 2002. A munka átfogóan mutatja be az irredenta kultuszteremtést és –használatot.

⁴⁰ A két ünnepről SZABÓ Miklós: Politikai évfordulók a Horthy-rendszerben. In: Világosság, 1978./ 10.

⁴¹ Megjegyzendő, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum fotótára az ünnepekről elég gazdag anyaggal rendelkezik, így a látvány könnyen felidézhető.

⁴² Az 1948-as Szabad Nép-idézet az újság január 11-i számának 11. oldaláról való. A cikk címe: „Miért vagyok olyan csúnya?” Budapesti szobrok nyilatkozata megszületésük szomorú és jellemző körülményeirő1. Az idézett szavak szerzője KESZI Imre.

⁴³ A Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményében erről bőséges fotóanyag tanúskodik.

⁴⁴ A Sztálin-szobor történetéről POTÓ 113-140. o.

⁴⁵ Mind a Magyar Televízió archívumában, mind a Fekete Doboz tulajdonában fellelhető a rendezvény teljes, felvett anyaga.

⁴⁶ A szimbolikus halál-pillanat – s ez plasztikusan jelzi a szimbolikus politika erejét – oly fontossá vált, hogy a jelenkortörténészek legalább annyira ezt tartják a rendszerváltás meghatározó mozzanatának, mint az 1990-es, többpárti parlamenti választásokat.

⁴⁷ Az emlékműből eltávolított Mária Terézia-szobrot 2003-ban felújították és december 7-én a Szépművészeti Múzeum bejáratánál, a lépcsősor tetejénél levő teraszos részen újból felállították.