A szimbolikus tér

Az nyilvánvaló, hogy azért lett Kossuth tér, mert lett Parlament. Az Országház teremtette a teret, s nem csak létrehozta, hanem – arányaival, tömegével – meg is szervezte azt maga körül.

Az épület ugyan Steindl Imre, az építész szerint alkotmány-templom, de valójában más is. Képe a politikai hatalmat idézi fel – függetlenül attól, hogy az éppen alkotmányos-e. Ez a szimbolikus érték kezdettől erős volt. Érdektelenné tette azt a tényt is, hogy a tényleges politikai hatalom helyszíne valójában hol volt. Az emberekben – politikán belül és azon kívül – egy sajátos kettős tudat alakult ki: az Országházat centrális politikai-hatalmi szimbólumként érzékelték, miközben – adott esetben – tudták, hogy a hatalom központja máshol van.

Mikor a ház felépült, mindenki tudta, hogy Ferenc József nélkül nincs lényeges hatalmi döntés. Az uralkodó pedig nagyrészt Bécsből intézte az ügyeket, soha nem volt munkahelye az országház. A két világháború között mindenki tudta, hogy a független Magyarország kormányzója a budai Várban él és dolgozik, s nagyjából ugyanazzal a jogkörrel bír, mint Ferenc József. A kommunista érában mindenki tudta, hogy a lényegi hatalom a pártközpontban van – ami az 50-es években a Parlamenttel 100 méterre délre, az Akadémia utcában, 1956 után pedig 300 méterre északra, a Széchenyi rakparton volt. (De persze az igazán lényeges dolgok nem is itt, hanem Moszkvában dőltek el.)

Lehetett Bécs, a budai vár vagy éppen a Szovjetunió fővárosa a köztudott hatalmi centrum, de a Parlament mégis szimbolikus hatalmi épületként rögzült.

Valahogy úgy képzeljük ezt el, hogy bekerül a város közepébe egy politikai mágnes, amelyik képes vonzerőt  kifejteni minden szándékra, ami a politika világában kíván manifesztálódni. S ahhoz, hogy ez meg is történhessen, körülötte ott a tér.

A Kossuth tér igazából ettől különleges, ettől más. Természetesen elviseli mindazt, ami egy – úgymond – „normális” téren is megtörténhet, de vonzza azt, ami máshol nem, vagy nem is lehetne, vagy nem úgy lehetne, ahogy itt.

Ebben a rövidebb fejezetben végigtekintek azokon az eseményeken, amelyeket a tér vonzott. Mondhatnám azt is: a politikai mágnes-hatást fogom vizsgálni. Nem az összes, hanem a jellemző, jellegadó eseményeket veszem sorra. Különösebben nem bíbelődnék leírásukkal, mert ehhez még két eszköz is rendelkezésemre áll. Egyrészt fotók, másrészt pedig egy korabeli dokumentatív jellegű sajtóválogatás. Mindkettő a kötet részét képezi.

Azt viszont feladatomnak érzem, hogy a politikai-hatalmi tér kontextusa mentén értelmezzem az itt történteket. Hiszen azért éppen itt és így vagy úgy történtek, mert a Parlament körüli térnek az események szervezői, résztvevői szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak.

A hatalom manifesztációja

A Kossuth tér – éppen a Parlament épülete miatt – szinte  automatikusan kínálta azt a lehetőséget, hogy a politikai-hatalmi rendszer itt mutassa meg és fel önmagát. Az épület belsejével szemben a tér nyilvános, közvetlenül látható, ezért az önfelmutatás itt a szélesebb közvélemény számára is hozzáférhető. Ez a hatalmi szükséglet értelemszerűen nem új, s nem is múlik el. A manifesztáció és az önreprezentáció általában szabott ritualitás mentén zajlik – egyik lényeges vonása éppen az, hogy így vagy úgy erős impresszivitással rendelkezzen. Ez történhet tömegek bevonásával, aktív asszisztálásával, vagy/és az adott hatalommal azonosítható formális elemek rituálékba szervezett koreografálásával.

A Kossuth tér esetében gyakorlatilag mindegyik esetre találunk példát.

A tér szimbolikus történetének kezdőpontját éppen egy ilyen hatalmi önfelmutatásban lelhetjük fel, 1896. június 8-án, amit a korabeli sajtó a „hódolat napja” névvel illetett. Ekkor, a millenium évében, az 1867-es koronázás évfordulóján úgynevezett „banderiális felvonulást” tartottak, s ennek fontos része volt az újsütetű tér „üzembe helyezése”. A hatalmi önfelmutatás célja az volt, hogy a magyar história egészével demonstrálják az adott berendezkedés politikai igazolását. Tehát tulajdonképpen egy történelmi legitimációs akció formájában az akkori hatalmi elit saját manifesztációja történt meg szervezetten, meghatározott koreográfia szerint.

Ebből a „térindító” eseményből származott mindaz, ami a tér szimbolikus eseménytörténetének egyik vonulatát képezi, s ami potenciálisan eleve benne volt a térrel kapcsolatos konceptualitásban.

A hatalmi manifesztáció persze az idők során differenciálódott, de az „alfajok” ellenére megmaradt a közös lényeg.

Az induló esemény – tehát a létező hatalom történelmi igazolással való megtámogatása – folytatódott más rendszerek idején is. A két háború közti Magyarország politikai struktúrájának egyik lényegi mozzanata a kereszténység politikai eszmeként való felvállalása volt. 1938-ban a Szent István halálának 900. évfordulójára rendezett emlékévben – 1938 májusának végén – a Parlament főbejáratát oltárrá formálták, s a térre felvonultatták a „Szent jobb”-ot és a „Szent koronát”.

De ugyanilyen legitimációs – hatalommanifesztációs funkciót töltöttek be a tér – különböző rendszerek által emelt – szobrainak emlékműveinek avatási szertartásai is, Andrássytól Nagyatádi Szabó Istvánig, Kossuthtól (a Kossuth-szobroktól) Kovács Béláig. A történelmi legitimáció mindegyik rendszer számára fontos volt – noha legkevésbé a demokrácia számára jelentős. De miután Magyarország XX. századi története jelentős részben antidemokratikus rezsimekben telt el, ezért nem véletlen, hogy egy hatalmi szimbólum köré, mellé ilyesféle aktusok szerveződnek.

A hatalmi manifesztáció másik alcsoportját a téren azok a rendezvények képezik, amelyek a „népnek” bejelentették: mi vagyunk az új hatalom, mi vagyunk az új világ – tehát a közvetlen politikai igazoló funkció.

Az 1918-as polgári forradalom a téren – népgyűlés keretében – jelentette be, hogy győzött. Itt közöltek – ugyancsak lelkes népi megmozdulás keretében – 1918 novemberében, hogy az ország államformát változtatott, köztársaság lett. A kommunisták első, 1919. március 21-i hatalomátvétele után itt tartották „a magyar proletáruralom avató ünnepét”. Itt ünneplik 1946. február 1-én Tildy Zoltánt köztársasági elnökké választása alkalmából – ami szimbolikusan a második köztársaság Kossuth téri kikiáltását jelentette. S a parlamenti döntés nyomán, 1989. október 23-án itt hirdetik ki a harmadik magyar köztársaságot is. Az eddigi három magyar köztársaságból tehát éppen hármat itt kiáltottak ki.

Ezek formailag nagyonis hangsúlyos események – nem véletlen, hogy a téren az eseményhez tömeg is társul. A „nép” jelenléte politikai igazoló funkciót tölt be; segíti, nyomatékossá teszi a meglévő – vagy az éppen létrejött – hatalom önfelmutatását.

Az éppen uralkodó hatalom előszeretettel szervez ide olyan tömeget, ami a meglevő hatalom iránti elkötelezettséget demonstrálja. Példa erre, hogy a demokrácia első kormánya ide hívta híveit 1990. október végén, az ellene blokádot hirdető és teremtő taxisok mozgalma idején; 2002-ben, a választások idején pedig a hivatalban levő – s a választások eredménye után azt elhagyni kényszerülő – miniszterelnök itt rendezett nagygyűlést híveinek.[1]

Eddig a tér történetében láttuk a hatalmi manifesztáció történelmi és közvetlen politikai igazolást nyújtó működésének vonulatát. Most a harmadik alcsoportról, a hatalom állami jellegű megnyilvánulásairól lesz szó.

Az Országház, mint hatalmi intézmény úgy lett megtervezve és kivitelezve, hogy eleve kész az állami reprezentáció befogadására. Ennek szabott, protokolláris rituáléjában a parlament főbejáratának, illetve az előtte elhelyezkedő térrésznek eleve szerepe van. A főlépcsőt ilyen alkalmakkor vörös szőnyeg borítja. A külföldi vendégek ide érkeznek s rangjuktól, illetve a látogatás jellegétől függően a téren díszalakulat köszönti őket. Ez természetes, a világ minden táján így történik.

A Kossuth tér történetébe azonban beépült egy többletfunkció is: az állami zászló, az országzászló helye. 1965-től 2006-ig minden év augusztus 20-án, a magyar államalapítás, illetve alkotmány ünnepén ide szervezték a frissen végzett tisztek eskütételét.[2] A fogadalomtétel, illetve az állami zászló jelenléte egyfajta állami nyomatékkal erősítette meg az éppen uralkodó rendszert. A kommunista időkben ezeken a magyar tisztavatásokon – s ez minden híradásban benne volt – szovjet tábornokok is részt vettek, ami azért arra utalt, hogy nem az Országház és a Kossuth tér a hatalom igazi központja. De jelenlétük arra jó volt, hogy demonstrálja a kommunista rendszer igazi legitimációját.

A tér története során arra is volt példa, hogy állami ünnepen hivatalos nagyrendezvényt szerveztek ide. Így például a ’90-es évek elején október 23-áról, az 1956-os forradalom évfordulójáról. A hivatalos állami-ünnepi nagyrendezvények azonban soha nem kötődtek a térhez, jelenlétük sporadikus volt. Különféle állami ünnepeken általában installációkat helyeznek ki a térre. Ezzel szemben a téren levő szobrok, emlékművek koszorúzása beépült a tér használatába.

A protokolláris események is – noha a tér történetének szerves részévé váltak – megmaradtak a maguk hivatalos normái és keretei között. Ismereteim szerint a tér történetében mindössze egy alkalommal fordult elő, hogy egy külföldi államférfi a néphez beszélt. Az eset 1989. július 11-én állt elő, amikoris Georg Bush, az Egyesült Államok elnöke a téren összegyűlt embereknek – minden protokolláris szabályt elmellőzve – beszédet tartott.

Bármely, „alcsoportot” is nézzük, az nem vitatható, hogy a tér szimbolikus használatának a hatalmi manifesztáció szerves része lett.

A protest kifejezése

A tér pontosan ugyanazért vonzotta a protest-megnyilvánulásokat, amiért a hatalmi manifesztációkat. A politika-mágnes működése váltotta ki ezt is, azt is.

1896-ban a tér a hatalmi önfelmutatással nyitott, de kilenc évvel később – az immár az épületben tevékenykedő parlament előtt – sor került az első nagy tiltakozó megnyilvánulásra is. Az elsőt – napjainkig bezárólag – igen sok követte.

A „protest” kifejezés itt persze amolyan gyűjtőfogalomként szerepel. Tartalma szerint arról szól, hogy az emberek valamit nem akarnak és valami mást szeretnének. Hogy mi az a más, az lehet zavaros, nehezen értelmezhető is, de az általában egyértelmű,, amit nem akarnak, ami miatt a tiltakozó lendület a térre viszi őket. Így tehát akárcsak a hatalmi manifesztáció esetében, a protest-kifejezés önmagában is csoportosítást lehetővé tevő kategória. Használatát ezért érzem indokoltnak.

1905. szeptember 15-e volt az a nap, ami a Kossuth tér történetében megnyitotta a protest megnyilvánulások, demonstrációk sorát. A napot már a korabeli sajtóban is „vörös péntek” névvel illették. A tüntetést a szociáldemokrata párt szervezte. A tüntetés célja az általános, egyenlő, titkos választójog volt. Ez a korszak egyik fő követelése volt, s azért tekinthető – a pozitív állítás ellenére – protest megnyilvánulásnak, mert a korabeli hatalom nem különösebben hajlott megadására.

A választójogi küzdelem elhúzódásával, illetve a parlamentarizmus válságával összefüggésben még több ilyesféle tüntetés megszervezésére történt kísérlet.[3]

A következő nevezetes alkalom az 1918-as forradalom következtében hatalomra került köztársasági kormányzat ellen irányult. Ezt a kommunisták szervezték, a munkanélküliek nevében, 1919. február elején. (Megjegyezném, hogy a tér történetében az első „kettős” tüntetésre is 1919. februárjában került sor: a kormánypárti szocdemek mellett az ellenzéki kommunisták egymás közelében demonstráltak.)

A szociáldemokraták protest tevékenységébe abszolút beépült a Kossuth tér használata. A kommün leverése után 1919. októberében is szerveztek ide tüntetést, követelve, hogy a kormányban vegyenek részt a szakszervezetek.

Ugyancsak ők voltak azok, akik a Horthy-korszakban is használták protest-célokra a teret. 1927-ben tiltakoztak az ellen, hogy a rezsim kisajátítsa Kossuth Lajost. S megintcsak a szocdemek voltak azok, akik az építőmunkások nevében tiltakoztak a kisgazda vezetésű kormány ellen, 1946-ban.

Protest-szempontból a kommunista diktatúra évtizedeiben a tér álomba szenderült. A diktatúra lényegéhez tartozott, hogy nyilvános tiltakozásoknak nem engedett teret, s e tekintetben nagyjából mindegy volt, hogy az önkényuralom keményebb, avagy lágyabb-e.

A tér Csipkerózsika-álmából – legalábbis a protest-jelleget illetően – az 1980-as években kezdett éledezni. A demokratikus ellenzék által szervezett március 15-i alkalmakkor ellenzékiek csoportosan vittek virágot Kossuth szobrához, 1988-ban itt már beszéd is elhangzott.

A Kossuth-tér 1988. őszén – őszétől kelt életre. Ekkor két protest-tüntetéssel nyílt meg újra a tér. Az egyik (szeptember 12-én) a Nagymaros-Gabcsikovo vízlépcső ellen tiltakozott, a másik (október 6. és 8. között) a lelkiismereti okból katonai szolgálatot megtagadó 160 fiatalember szabadon bocsátásáért, illetve az alternatív katonai szolgálat bevezetéséért emelt szót. (Az előbbi a Duna-kör, az utóbbi a Kelet-Nyugat párbeszéd Hálózat Kör szervezte.)

Innentől azonban kifejezettel felerősödött a protest jellegű térhasználat. Demonstráltak itt taxisok, kisgazdák (traktorral és a nélkül), diákok a tandíj ellen, húsipari dolgozók, pedagógusok, tűzoltók, rendvédelmi dolgozók, nagyobb gazdák, gazdasági tranzakciók kárvallottjai, kisbefektetők, demokratikus Charta szimpatizánsok – egyszóval szinten mindenki, akinek valamivel problémája volt.

A protest jellegű, térhez kötődő megmozdulások általános gyakorlattá váltak.

2006-ban – az egyszer már 2002-ben megbukott miniszterelnök – itt rendezte központi, választási kampányzáró nagygyűlését, mintegy egy személyen és egy párton keresztül bizonyítva, hogy a tér, a politikai mágnes egyaránt alkalmas a hatalmi manifesztációra és a protest kifejezésére. Egy lényeg két ellentétes oldaláról van szó.

2006-ban a tér történetének leghosszabb protest-megnyilvánulására is sor került. Szeptember közepétől október 23-a előestéjéig folyamatos, életvitelszerű demonstráció zajlott a téren, a kormány lemondását, illetve a miniszterelnök távozását követelve.

Ez nem abban volt újszerű, hogy tiltakozott. Mint láttuk, ennek a tér történetében is komoly hagyománya van. Újszerűsége abban állt, amit fentebb életvitelszerű tüntetésnek neveztem. Ez kultúrantropológiai értelemben annyit jelent, hogy minden addigi protest demonstrációhoz képest mást formázott. A több mint egy hónapos idősor miatt a tér Rákóczi-szobor felőli részén kisebb sátortábor jött létre, nagyjából folyamatosan szólt az un. „nemzeti rock”-zene (ez általában nacionalista szövegű dalokat jelent); a téren – egy darabig – gulyáságyu működött, a sátrakon ruhák száradtak, esténként pedig beszédek hangzottak el. Az egész – vizuálisan – egy vadkempinget idézett. A jogalkotók és a jogszabályalkalmazók pedig nagyjából tehetetlenül szemlélték a jelenséget. A megmozdulás ráadásul élő cáfolata volt annak a társadalomtudományi elméletnek, miszerint a köz- és a magánszféra viselkedési formái és szabályai eltérnek egymástól.[4]

Az 1988. utáni protest-felfutást a tér egyik szobra is „megélte”. A Károlyi-szobrot időről-időre vörös festékkel leöntötték.[5]

A tér protest-típusú szimbolikus használata a baloldaltól indult, de 1988 után általánossá vált. Úgy tűnik, hogy a magyarok – ha valami problémájuk van – kifejezetten előnyben részesítik a Kossuth-teret haragosabban vagy békésebben elmondott panaszaik kifejezésére.

Nemcsak a hatalmi manifesztáció, de a protest is a tér szerves hagyományává vált.

A „kegyelmi pillanatok”

Éppen azért, mert a Kossuth tér mérhetetlenül átpolitizálttá vált, történetében adódtak olyan pillanatok, olyan események, amelyek nagyonis politikai jellegűek voltak, ám mégsem sorolhatóak be a hatalmi és protest kategóriákba. Amikor történtek, a szereplők formailag még nem voltak hatalmon, de annak kapujában állottak; szinte bizonyosak lehettek abban, hogy a hatalom az ölükbe hullik. Ez persze a magyar história forradalmi vagy éppen ellenforradalmi fordulataival függött össze. Mivel a tér története – a politikai mágnes okán – leképezte ezeket a fordulatokat, ezért az itteni eseményekben is testet öltöttek.

Lényegében néhány olyan pillanatról van szó, ami általában is a politikai aktivitás legizgatóbb, legerotikusabb oldalát jelenti. Már minden tényező a beteljesülés irányába mutat, de az aktus még nem következett be. Már majdnem biztos, hogy a hatalom meglesz, de még nincs meg. Mert azért ne feledjük: a politika szenvedély is, s mint minden szenvedélyorientált cselekvés, kielégülésre tör.

A tér történetében az első ilyen alkalmat az 1918. október 28-i népgyűlés jelenti. Az alkalom arról szólt, hogy a kormányzati hatalom kerüljön a Nemzeti Tanács kezébe; Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök, azaz történjék meg a még létező, ámde végóráit élő, politikai rendszer átalakítása. Három nap múlva mindez valósággá válik – győz az őszirózsásnak hívott forradalom.

A második ilyen alkalmat az jelenti, amikor szinte pontosan egy évvel később, 1919. november 16-án, Horthy Miklós fővezérletével a Nemzeti Hadsereg bevonul Budapestre. A bevonulás végpontja az Országház előtti tér. Horthy még nem kormányzó, nem az övé a hivatalos főhatalom – ez majd csak 1920. március 1-én következik be – de szinte biztos lehet abban, hogy megszerzi azt, amit akar. A Nemzeti Hadsereg bevonulási rituáléjában nem is olyan látensen megjelenik a politikai erotika, a hímdominanciájú hódítás mozzanata. A fehér lovon érkező Horthynak a magyar nők küldöttsége zászlót ad át. Tormay Cecil azt mondja: „Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelte föl dicsőségben a ti férfikezetek”. Majd hatvanhárom gyászfátyolos hölgy (a 63 vármegyét szimbolizálva) vonult Horthyhoz virággal. Tormay Cecil őket a „letépett és megszállott magyar vármegyék lányainak” nevezte.[6] Ezután Horthy előtt „magyar ruhás gyönyörű lányok” vonultak fel, élükön a miniszterelnök lányával, aki krizantém csokrot adott át a fővezérnek. Talán érzékelhető, hogy a rituálénak alig titkolt, meghatározott értékrendhez kötődő szexuális-erotikus tartalma van: a vezérhímet megilleti a feltétel nélküli női alázat.

A harmadik ilyen „kegyelmi pillanat” 1956. október 23-án van. Este 9 tájban a Kossuth téren Nagy Imre szól az ott összegyűlt emberekhez. Nagyjából ezzel egy időben folyik a város egy másik pontján a Sztálin szobor ledöntése, a Rádió elfoglalása. Az itt összegyűlt tömeg Nagy Imrét követeli, őt akarja hallani. Az akkori politikai közhangulatban szinte evidenciának számított, hogy a Rákosi-féle vezetés után, Nagy Imrének kell jönnie, ő a hiteles ember. Nagy Imre tehát 23-án este beszél a tömeghez. Elmondja, hogy az ifjúság jogos követelései meghallgatásra találnak, nem késlekednek a reformokkal, de minden problémát a párton belül kell megoldani. Nem telik el 24 óra és ő lesz a miniszterelnök (Alig egy hét múlva október 31-én újból beszél a Kossuth téren. Bejelenti, hogy tárgyal a szovjet csapatok kivonásáról és a Varsói Szerződésből való kilépésről, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánítja.)

A három pillanat politikai irányultságában, koreográfiájában sok eltérést mutat. De mindhárom a téren történt, és mindháromban közös az, hogy a hatalom belépőjéül szolgált. Kegyelmi pillanatok voltak.

A politikai kegyelet

A tér szimbolikus eseménytörténetének külön vonulatát képezik a halotti megemlékezések, a kegyeletteli aktusok. Ezek is az aktuális politikai hatalomhoz kötődtek, hiszen csak az rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy a teret, illetve az Országház épületét a halotti szertartás eszközeként használja, használhassa. Mégsem sorolnám be őket a hatalmi manifesztációk sorába. Ennek oka kulturális természetű. A halál és a hozzá kötődő rituálék természetesen használhatóak politikai – hatalmi – célokra is, de azért itt ennél többről van szó. A halál és a kegyelet olyan szakralizált értékvilágba helyeződik, ahol a politikai oldalak, az életben megvívott konfliktusok ugyan nem múlnak el a halál után, de a halálnak szóló kegyelet pillanatában zárójelbe kerülnek. Másként fogalmazva: a halál és a kegyelet – rövid időre – kulturálisan képes felülírni a politikai logikát. Így aztán inkább politikai kegyeletet, mintsem a hatalmi manifesztációt érzem pontosabb kifejezésnek.

Az ilyen jellegű eseménysor kezdőpontja 1919. februárjához kötődik. 20-án a Munkanélküliek Központi Bizottsága által szervezett gyűlés résztvevői kommunista ösztönzésre a szociáldemokraták lapja, a Népszava szerkesztősége elé vonulnak. Itt lövöldözésre kerül sor és a szerkesztőség védői közül hatan meghalnak. Ravatalukat a Parlament kupolacsarnokában állítják fel, majd a koporsókat kiviszik a főlépcsőre és a téren tartják a gyászszertartást, illetve a gyászbeszédeket.

Nem sokkal később újabb alkalom nyílik a tér kegyeleti használatára. 1919. június 24-én dunai hadijárművek – monitorok- segítségével lázadás tör ki a budapesti Duna szakaszon az éppen uralmon levő Tanácsköztársaság ellen. A felkelést leverik, de jó néhány vöröskatona életét veszti a lázadók elleni küzdelemben. Június végén 18 vöröskatonát ravataloznak fel a téren, ők a „proletárállam vértanúi”.

A Horthy-korszakban több, kiemelt temetési-kegyeleti rituálé kötődik a térhez. 1933 februárjában innen temetik Apponyi Albert grófot, a korabeli magyar politikai élet „great old man”-jét. Gömbös Gyula aktív miniszterelnökként 1936. október 6-án hal meg, a Parlamentben ravatalozzák fel, s a tér a gyászszertartás részévé válik. Gróf Teleki Pál szintén regnáló miniszterelnökként hal meg – 1941. január 27-én lesz öngyilkos – s őt is az Országházban ravatalozzák fel; az ő búcsúztatásának is része a tér.

A következő alkalom Horthy István, az ország kormányzóhelyettesének temetése. Horthy Miklós fia repülőgépével a szovjet fronton Alekszejevka közelében. 1942. augusztus 20-án zuhant le. Őt is a kupolacsarnokban ravatalozzák fel, s az ő gyászszertartásában is jut szerep a tér számára.

A Horthy-rezsim megszűnte után sem szakad meg a térhez kötődő politikai kegyeleti aktusok immár hagyománynak tekinthető sora.

Szinte rögtön a háború vége után, 1945. május végén a téren ravatalozzák fel Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akit a nyilasok 1944. december 24-én végeztek ki Sopronkőhidán. A Kossuth téri ravatalt, mint a magyar antifasiszta ellenállás mártírja érdemli ki.

Károlyi Mihály gróf az első magyar köztársaság első elnöke franciaországi emigrációjában hunyt el, 1955. március 19-én,. Halála után hét évvel hazahozzák és innen, a Kossuth térről indulva temetik el, 1962. március 19-én.

Nem a Parlamentben és nem a téren ravatalozták fel Kádár Jánost, de a tér mégis részévé vált a kegyeleti aktusnak. A ravatal a Széchenyi rakparton lévő pártközpontban (ma: képviselői irodaház) volt, de a ravatalhoz álló embersor vonalát a Kossuth tér felé szabták meg. Így aztán a Kossuth tér 1989. nyarán, a már javában tartó rendszerváltás folyamatában bevonódott abba a kegyeleti megnyilvánulásba, ami az 1956 utáni kommunista rendszer vezetőjének szólt.

Az eleddig utolsó kegyeleti megnyilvánulás 1993. decemberében történt. Ekkor halt meg Antall József, a rendszerváltás utáni első kormány hivatalban lévő miniszterelnöke. Itt – a már tradicionálisnak számító – Gömbös-Teleki-Horthy István mintát követték. Parlamenti ravatal és a téren zajló gyászszertartás kegyeletével övezték az elhunyt miniszterelnököt.

Ezek a politikai kegyeleti aktusok szólnak a leginkább arról, aminek Steindl Imre a parlament épületét szánta. A politikai nyomatékkal bíró halál és kegyelet szakrális tartalma belesimult az alkotmány-templom és a tér aurájába.

A besorolhatatlan tragédia

  1. október 25-e a tér történetének legtragikusabb eseménye.

Az utólagos – némileg eltérő hangsúlyú – tárgyszerű leírások szerint:

„Délelőtt hatalmas tüntető tömeg gyűlik össze a Kossuth téren. Az Akadémia utcai pártházat védő szovjet tankok békésen szemlélik a tüntetést. A pártszékházban tárgyal a tüntetőkkel Szuszlov és Mikojan, amikor a környező házak tetejéről géppuskákkal kezdik lőni a békés tüntetőket és a velük fraternizáló szovjet harckocsikat, illetve azok legénységét. A vérengzésnek mintegy nyolcvan halálos és 150 sebesült áldozata van. A vérengzés elkövetőit és irányítóit máig nem sikerült egyértelműen azonosítani.”[7]

            „10-11 óra között az Astoria szállótól 8-10 ezer ember vonul a Kossuth Lajos térre, a Parlament elé Nagy Imrét követelve. Az országházat védő szovjet harckocsik, páncélozott járművek legénysége, és az épület előtt álló szovjet katonák fraternalizálnak a tüntetőkkel. 11.15 körül újabb szovjet tankok érkeznek a térre. Ezzel közel egy időben a szemtanúk szerint ismeretlen fegyveresek a Földművelésügyi Minisztérium padlásteréből tüzet nyitnak a tüntetőkre. A szovjet harckocsik egy része szintén a tüntetőkre lő, más része azonban viszonozza a tüzet. A sortűznek mintegy 60-70 halálos áldozata, és 100-150 sebesültje van. Az események pontos menete azonban mindmáig nem teljesen bizonyított; a közvélemény azonban egyértelműen az ÁVH-nak tulajdonítja a vérengzést.”[8]

A téren tömegesen gyilkoltak.

Talán nem véletlen, hogy ezt „besorolhatatlan tragédiának” hívom.

Először is azért besorolhatatlan, mert a tér történetében egyedi jelenség a tömeggyilkosság. Sajnos a magyar história XX. századi történései között a fegyvertelenek legyilkolása messze nem egyedi esemény, de a tér életében mindazonáltal ez – 1956. október 25-ét kivéve – nem történt meg.

Másodszor egyedi azért, mert az október 25-i tüntetés – noha egyértelműen politikai volt, – nem illeszthető bele sem a hatalom melletti, illetve elleni dimenziókba. Egyszerűen azért nem, mert október 23-tól egy olyan forradalmi eseménysor zajlott le, amelyben 25-én már volt egy olyan miniszterelnök, aki éppen a felkelés, a felkelők akaratából lett miniszterelnök, de még vezető funkcióban voltak, azok a sztálinisták is – akár a párt, akár a katonai vezetésben –, akik ellen a felkelés irányult, akik ellen a Parlamentnél tüntetni akartak. Ráadásul – s ez újabb kettőződés – a katonai-rendészeti vezetés és a megosztott politikai hatalom között nem volt egység.

Harmadszor azért besorolhatatlan, mert a tragédiák mindig, mindenkor besorolhatatlanok.

Nem célom és nem is feladatom a pontos – amúgy sem teljes egyértelműséggel tisztázott – eseménysor felidézése.[9] A fentebbi idézetek tartalmát legfeljebb kiegészíti, hogy – más elemzések szerint – a tüntetőkre lőttek az Építésügyi Minisztériumból, a Parlament alagsorából, az Akadémia, a Nádor és a Báthory utca felől is.

A lövöldözésben – a tömegmészárlásban – részt vettek (részt vehettek) az ÁVH kötelékébe tartozó határőr és a kiemelt objektumok védelmét ellátó alakulatok; a sebtében, a rákosista vezetés támogatására verbuválódott úgynevezett „partizánok” (volt antifasiszta ellenállók), flotillások és szovjet egységek.

A tüntetők négy követelés nyomatékosítására érkeztek a térre.

A sors furcsa fintoraként egyik követelésük – miszerint a sztálinista Gerő Ernőt váltsák le a párt első titkári pozíciójából – éppen legyilkolásuk idején, a lövöldözéstől 100 méterre levő pártközpontban teljesült. A szovjet vezetés itt tartózkodó képviselői Gerő helyett Kádár Jánosnak szavaztak bizalmat.

A vérengzés áldozatainak számát illetően napjainkig nincs egyetértés.[10] Biztosat senki sem tud mondani.

Mindenesetre az nem vita tárgya, hogy az esemény tragikus volt. Az sem vitatott, hogy a tömegmészárlást részben a sztálinista rendszerhez hű magyar fegyveres erők, részben a szovjet alakulatok okozták. Hogy kit, mennyi felelősség terhel, máig vitatott. S végül – az áldozatok pontos számának minden kétséget kizáró hitelességű ismerete nélkül is – az sem vitatható, hogy a téren politikai tömeggyilkosságot követtek el.

Nem véletlen, hogy a tér eseménydús történetéből ez a nap az, aminek az utókor – mind majd látni fogjuk – emléket, emlékeket állított.

Az apolitikus tér

Különféle eseménysorokon át érzékelhettük, hogy a Kossuth tér szimbolikája a politika szerepének kedvezett. A politikai aktivitás folytonossága miatt lett a tér az, ami. Ez adta meg a tér unikalitását, nagyon is egyedi jellegét.

A politika jellegadó dominanciája mellett – alatt – azonban létezett egy olyan apolitikus – vagy főként apolitikus – vonulat is, ami nem vált jellegadóvá – történhetett volna máshol is – de a kép teljességéhez hozzá tartozik.

Az apolitikus jellegű téresemények főként az 1989/90-es rendszerváltás után tűntek fel. Ilyen eseményeknek számítható például a téren: a karácsonyfaállítás, mújégpálya időszakos üzemeltetése, alkalmi pontonhíd építése a Kossuth tér és a budai Duna-oldal között, tömeges meditáció a téren; jótékonysági kézilabdameccs, óriásfotó tárlat, koncertek, a Tér-Film-Zene fesztivál, aholis a téren óriáskivetítőkön különféle filmeket láthatnak az érdeklődők. De korábban ebbe a sorba illeszkedett be az is, hogy a buszokat mutattak be a téren.

A civil és apolitikus használatba időnként meglepőnek tűnő események is keveredtek. Így például a 2003. május 6-i alkalom, amikor harminc vak és látássérült ember kivonult a Kossuth szoborhoz és a talapzathoz fehér botokat helyezett – így fejezve ki rosszallásukat amiatt, hogy a Vakok Állami Intézetében feloldhatatlan személyi ellentét alakult ki az igazgatónő és az egyik részleg vezetője között.

De még a meglepőnek, szokatlannak tűnő akciók is azt fejezik ki, hogy a tér – a politikai dominancia mellett – nagyon mélyen beépült a köztudatba; olyan esetekben is, aminek látszólag nincs túl sok köze a tér kiemelt politikai-szimbolikus jellegéhez. A „látszólag” szó használata azért tűnik indokoltnak, mert – értelmezésemben – a kiemelt politikai-szimbolikus szerep mintegy járulékosan vonzza az egyéb, közfigyelemre igényt tartó civil aktivitásokat is.

A tér – nem eseménycentrikus – civil használatának részét képezi az is, hogy az emberek itt közlekednek, munkába-munkából jönnek, sétálnak, leülnek a parkosított részen található padokra – egyszóval úgy használják a teret, ahogy bármely más, részben parkosított közlekedő térfelületet használnának.

A civil használat persze időről időre felveti a tér civilizálásának kérdését is. Különösen azóta – a rendszerváltás óta -, hogy a tér politikai használata megsűrűsödött. Lényegében 1988. óta folyamatosan napirenden van, hogy a teret civilizatorikusan is át kellene alakítani.

Itt szerepet játszik az is, hogy a Parlament megépülése óta sok minden megváltozott. Magyarországon például a tömeges motorizáció az 1956. utáni időszakhoz kötődik, de mivel a kommunista érában a parlament negyedévente egy vagy két napra ült össze, ezért a képviselők parkolása elmellőzhető gond volt. A rendszerváltást követően azonban a képviselőház – a szünetektől eltekintve – általában heti két ülés- és egy bizottsági nappal dolgozik. Ha nem akarják, hogy a tér egy jelentős része szabadtéri parkoló legyen, akkor lépni kell.[11]

Megváltoztak a biztonsági követelmények is. 1902-től lényegében a 2000-es évek elejéig bárki elmehetett az épületig, vagy majdnem az épületig. Napjainkra biztonsági sáv veszi körül a Parlamentet, méghozzá esztétikailag eléggé igénytelen módon. A századelőtől mindig is létezett parkosítás is – éppen a megváltozott körülmények és a tér civilizálása, a hétköznapi civil használat miatt – érdemes lenne a XXI. század elején újragondolni.

***

A Kossuth tér szimbolikus használata tekintetében az összes, időbeli folytonosságot mutató elem 1896 és 1919 között kialakult. A későbbi korok már csak folytatták azt, amit ebben az időszakban elkezdtek. A „politikai mágnes”, az Országház kisugárzása tökéletesen működött. Még politikai-kegyeleti aktusokat is magához rántott. A tér ennek következtében teljesen átpolitizálódott; jellegadó sajátosságává vált a szimbolikus politikai aktusok sora. Az így kialakult karakterisztikát csak erősítette az 1956-os tömeges, politikai okokból előállt emberhalál; a Kossuth tér politikai tragikuma a történet szerves részévé vált. Eközben persze zajlott a tér mindennapi civil története is, de nem jellegadó, hanem alárendelt módon. A civil történet egyes elemeit is befolyásolta – befolyásolja – a politikai jelképesség ereje.

A tér szimbolikus használata nem minden dimenzióban és nem mindig volt egyformán intenzív. Minél több szabadságjoggal bírt egy időszak, annál inkább nyílt lehetőség a protest-típusú használatra. 1956 és 1988 között például a tér ebből a szempontból néma volt. Legintenzívebb életszakasza 1988-tól indult.

A hatalmi manifesztációra viszont mindig alkalmas volt, s minden hatalom élt is a lehetőséggel.

A Kossuth tér Magyarország politikai főtere lett.

*****

[1] A tömeg számossága minden olyan eseménynél jelentőséggel bír, ami egy hatalmi- vagy éppen protest-szándékot nyomatékossá kíván tenni. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb a nyomaték. Ezért sok esetben a szervezők, vagy a sajtó eltúlozza a számosságot. A túlzás legkirívóbb esete a 2002-es kormánypárti választási nagygyűlés: itt a szervezők 1,5-2 millió emberről beszéltek egy olyan téren, ami használható kiterjedésében 65.000 m2, tehát maximum 260-300 ezerren férnek el rajta.

[2] 2006-ban a zászlórúd új talapzatot kapott. 2007-től a tisztavatás helyszíne a Hősök terére került.

[3] Egy 1912-es májusi – “vérvörös csütörtök” néven elhíresült – a Kossuth teret elérni akaró, de célját megvalósítani nem képes tüntetést elemez Gyáni Gábor. (Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat. Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1998. 100-106. pp.)

[4] A térhasználat egyik fő teoretikusa, Richard Senett úgy véli – s erre egész elméletet épít -, hogy a nyilvánosság modern átalakulásának alapvető sajátossága, miszerint a magánélet világa miszticizálódik, hiszen nem vihető a köz nyilvánossága elé, nem része a közéletnek. Senettnek van igazsága, de valószínű, nem gondolt az életvitelszerű tüntetésekre, aholis nagyjából egy teljes életforma – tudatos – nyilvánosságáról van szó. (Senett könyve: The Fall of Republic Man. New York, 1978.)

[5] A szobrot többször is leöntötték vörös festékkel. Így például 2000. október 31-én, 2003. júliusának utolsó hetében kétszer is, 2007. február 26-án, 2007. április 26-án savval locsolták le.

[6] A Tormay Cecil szöveget közli: A nemzeti hadsereg ünnepe az Országház-téren. In: Az Est, 1919. november 18., 3-5 pp.

[7] Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004. Budapest, 2005.

[8] Hegedűs B. András (szerk.): 1956 kézikönyve – Kronológia. ’56-os Intézet, Budapest, 1996. 92 p.

[9] A Kossuth-téri eseményekrő lásd Varga László: Az elhagyott tömeg. 1950-1956. Budapest, 1994, 99-126. pp.; Eörsi László: A véres csütörtök. In: Századvég, 1990. 1. szám; Kő András-Nagy J. Lambert: Kossuth tér, 1956. Budapest, 2001.

[10] Varga 74 nevet ad mag, Eörsi 200-ra teszi a halottak számát.

[11] 2002-ben a térre vezető kerékpárút volt napirenden, de a Népszabadság 2002. május 27-i száma szerint tervezik a tér mélygarázsát is. 2003-ban illemhelytervekkel foglalkoznak. A sajtó 2004. április 14-én arról számol be, hogy augusztus 20-ig megújul a tér. 2005-ben megint a mélygarázs a téma. 2005. június 25-én hírül adják, hogy a kormány átalakítja a Kossuth teret. Ezekből a bejelentésekből, elképzelésekből semmi sem valósult meg.