Magyar holokauszt reprezentációk

Auschwitz korántsem a világon szétszórt zsidók magánügye,

hanem a nyugati civilizáció traumatikus élménye.”

 Kertész Imre (1929-) magyar író

Mind az, ami itt történt botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Pilinszky János (1921-1981) magyar költő

Haza csak ott van, hol jog is van.”

Petőfi Sándor (1823-1849) magyar költő

 

Magyarországon a közel fél millió zsidónak minősített magyar áldozatot követelő holokauszt 60. évfordulójára, 2004-re hoztak létre először a magyar áldozatok emlékének szentelt állandó kiállítást, kiállításokat. Ez nem azt jelenti, hogy addig a magyar kultúra megfeledkezett volna a holokausztról.

Már 1945-öt, a II. világháború végét követően is szóltak visszaemlékezések, írások arról, amit a korszak faji alapon üldözött magyar állampolgárai átéltek. Az 1948-tól regnáló sztálinista rezsim ugyanakkor nem kedvezett annak, hogy újabb feldolgozások, megemlékezések lássanak napvilágot, s az 1956 után újra berendezkedő szocialista rendszer sem részesítette előnyben a holokauszt magyar vonatkozásairól szóló nyilvános gondolkodást. A rendszer önmagát antifasisztának tartotta, de úgy vélte, hogy a fasizmus elsődleges célpontjai a baloldali, illetve kommunista gondolkodású emberek voltak, éppen ezért az ő piedesztálra emelésükkel deklarálta saját antifasiszta mivoltát. Már az is árulkodó, hogy az olasz fasiszta elnevezést alkalmazták a német nácikra, noha Magyarországot 1944. március 19-én nem Mussolini, hanem Hitler szállta meg.

A szocialista rendszer fogalmi zavarossága nemcsak ebben öltött testet. Ha a fasizmus-antifasizmus ellentétet tekintik elsődlegesnek, akkor ebből óhatatlanul kimaradnak, vagy a második vonalba szorulnak azok, akiket a magyar állam és a nácik nem politikai, hanem faji alapon üldöztek. Ezzel együtt Magyarországon az 1970-es évektől megint egyre több olyan írás látott napvilágot, ami így vagy úgy érintette a holokauszt témáját, de azt nem állíthatjuk, hogy ez a kérdés áthatotta volna a magyar szellemi életet.

Ebben a rövid bevezetőben egyáltalán nem célom részletesen elemezni a holokauszt magyarországi emlékezetének kérdéskörét. Az bizonyos, hogy a szocialista rendszer évtizedei alatt a magyar társadalmi emlékezetben ez nem kapott kellő hangsúlyt.[1]

Mint oly sok más kérdés esetében, itt is a bekövetkezett szabadság hozta meg a változást. 1990 után kezdtek nyíltan megemlékezni a magyar és nem magyar embermentőkről; emlékműveket emeltek az elpusztítottak, meggyilkoltak tiszteletére; sok helyen emléktáblával jelöltek meg olyan helyeket, amelyeket addig senki nem jelölt meg. Fokozatosan létrejöttek olyan kiállítási pontok, amelyek a holokauszt emlékezetéről szóltak, így például a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége által fenntartott, a zsidó vallással, tradíciókkal foglalkozó Zsidó Múzeumban egy holokauszt emlékének szentelt terem vagy éppen a Carl Lutz svájci embermentő diplomata emlékét őrző szoba, amely 2005-ben nyílt meg az egykoron 3000 zsidó számára menedékként szolgáló Vadász utca 29-ben, az ún. Üvegházban.

Ahogy nem célom a holokauszt magyar emlékezettörténetének részletes áttekintése, úgy nem érzem feladatomnak azt sem, hogy a holokauszt emlékpontok (emlékművek, emléktáblák, egy-egy résztörténetnek szentelt szoba, irodalmi és zeneművek, képzőművészeti alkotások, dokumentum- és játékfilmek stb.) részletes számbavételét elvégezzem.

Megítélésem szerint a minőségi váltást az jelenti – jelentette –, ha a holokauszt emlékezetét megjelenítő, reprezentációját biztosító állandó intézményes keretek jönnek létre. Az intézményes keretek sokféle variációban valósulhatnak meg. Számomra most az a fontos, ami közvetlenül a társadalomra irányul, s ez nem más, mint a holokausztot bemutató állandó kiállítás, illetve kiállítások. Annál is inkább fontosnak gondolom ezt, mert a kiállításokon az is lemérhető, hogy a magyar társadalom mire és mennyire reagálókész (a látogatottsági adatok sokat elárulnak erről), s az is érzékelhető, hogy a holokausztról szóló honi gondolkodás éppen hol tart; milyen szellemi koordinátákban képzeli el az értelmezést. Nem utolsó sorban a kiállítások azt is megmutatják, hogy a magyar alkalmazott képzőművészet miként kívánja eljuttatni a befogadókhoz a holokausztról elmondani kívánt tartalmakat, érzelmeket.[2]

A magyar kultúra által létrehozott állandó holokauszt-kiállítások a holokausztról szóló magyar reprezentációk. Mindazt kifejezik, amire fentebb utaltam.

Az, hogy a 2000-es évek elején jöttek létre arról szól, hogy a magyar társadalomban ekkorra rögzült az az igény, miszerint múltunk eme szelete megérett a reprezentációra.

Auschwitz: Az elárult állampolgár

  1. április 15-én a holokauszt magyarországi áldozatai emléknapja[3] előestéjén a Magyar Nemzeti Múzeum gondozásában az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum 18. blokkjában megnyílt a magyar holokausztot bemutató állandó kiállítás.

Auschwitz – pontosabban szólva: Auschwitz-Birkenau – egyszerre konkrét és szimbolikus hely. Konkrét, hiszen topográfiailag létezik, és itt valóban koncentrációs tábor, egyben megsemmisítő tábor is működött. (Mint tudjuk, nem minden koncentrációs tábor volt megsemmisítő tábor.) Egyben szimbolikus hely, hiszen az idők során Auschwitz a holokauszt jelképes kifejezőjévé is vált; a holokauszt és Auschwitz képzettársítása világszerte elfogadott toposz lett.

1947-ben hoztak létre múzeumot a koncentrációs tábor helyén. A múzeum hivatalos neve: The Auschwitz-Birkenau State Museum, azaz lengyelül Państwowe Muzeum Auschwitz-Birkenau.[4]

Auschwitz és a holokauszt képzettársításának lassan, de biztosan rögzülő erejét jól mutatják a múzeum látogatottsági adatai:

Az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum látogatottsági adatai 1960 és 2012 között[5]

Mint az jól érzékelhető, a 2000-es évek elejétől a múzeum látogatottsága erőteljes növekedést mutat. A 2012-es adatok szerint 1.430.000-en fordultak meg itt, ami az 1960-as adathoz képest nagyjából négyszeres bővülést jelent.

Persze ez a jelentős növekedés nem csak az intellektuális asszociáció rögzülésének tudható be. Maga a múzeum igen sokat változott az évtizedek során – többek között az egyes barakkokban nemzeti kiállítások is létrejöttek, s a tematika is bővült, hiszen a szellemi spektrumba a roma holokauszt is bekerült. Auschwitzban önálló nemzeti kiállítása lett Oroszországnak, Lengyelországnak, Szlovákiának, a Cseh Köztársaságnak, Ausztriának, Franciaországnak, Belgiumnak, Hollandiának, Bulgáriának, Szlovéniának, Görögországnak. Mint említettem, külön is megemlékeznek a holokauszt roma áldozatairól, és önálló kiállítást szentelnek általában a holokausztnak, amely magában foglalja az európai zsidóság második világháború előtti életét, illetve a nácik által megszállt Európában a zsidóság részleges vagy teljes megsemmisítésének bemutatását. (Ez utóbbi kiállítást Auschwitzon belül Shoah Múzeumnak hívják.)

A magyar állam először 1965-ben rendezett kiállítást itt, amelyet 1979-ben átalakítottak.[6] A kiállítás az 1989-90-es rendszerváltozás után is változatlan maradt.

Az 1998 után Auschwitzba látogató magyar miniszterelnök, Orbán Viktor családja körében, magánemberként elment a múzeumba, és ott megnézte a magyar kiállítást. Amit látott, azzal nem volt megelégedve, ami nem csoda. A ’70-es évek végén a szovjet blokk államaiban – így Magyarországon – sem volt elfogadott, hogy a holokausztot a maga lehetséges teljességében értelmezzék. A nácik gyilkoló kedvét úgy ábrázolták, hogy az elsősorban a baloldali ellenállók ellen irányult, de persze nem kímélte a szovjet hadifoglyokat sem. A zsidóság tragédiájának kihangsúlyozása nem kapott kellő szerepet, a cigány holokauszt fogalma pedig ebben a kontextusban nem is létezett.[7]

A miniszterelnöki látogatás nyomán felmerült egy új kiállítás szükségessége. A megindult munka eredményeképpen a Magyar Nemzeti Múzeumban elkészült az új kiállítás forgatókönyve.[8] A forgatókönyv heves vitákat és ellenállást váltott ki, aminek az lett az eredménye, hogy a régi kiállítást lebontották, de az új nem jött létre.[9]

A 2002-ben hatalomra került új kormány megörökölte ezt a problémát. Az akkori oktatási miniszter, Magyar Bálint, és az akkori kulturális miniszter, Görgei Gábor együttes ösztönzésére beindult az a munka, amelynek eredményeképpen 2004-ben megnyílhatott az auschwitzi új magyar állandó kiállítás.[10] A kiállítás a 18-as barakk felső szintjén jött létre; összterülete 600 m².

A kiállítás címe: Az elárult állampolgár.[11]

Tartalmilag kilenc tematikus blokkból áll. A tematikus blokkok kisebb részelemekre tagolódnak.

Az első blokk címe: Minden tízedik (One in ten…). A cím arra utal, hogy a holokauszt minden tízedik, és az Auschwitz-Birkenau tábor minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt. (Az auschwitzi koncentrációs tábornak 437.000 magyar foglya volt.) Arcképekkel, családi fotókkal szembesülünk; a békés világ és a megsemmisítés ellentétét látjuk.

A második blokk címe: Munkaszolgálat (Forced-Labour Service). Ez a rész három alfejezetre tagolódik: Munkaszolgálat a német megszállás előtt; Munkaszolgálat a német megszállás alatt; A bori munkaszolgálat. Ez utóbbi alfejezet reprezentálja a korszak egyik legnagyobb költőjének, a bori munkaszolgálatból nyugat felé erőltetett menetben hajszolt, és Abda mellett kivégzett Radnóti Miklósnak a sorsát.

A harmadik blokk címe: Jogfosztás, kifosztás (Violation of Rights, Expropriation of Assets). Az adott egység szintén három részre tagolódik. Az első a zsidóellenes rendelkezésekről, az állami antiszemitizmus „törvényes” folyamatáról szól, a numerus clausustól a zsidótörvényekig. A második a német megszállás előtti zsidóellenes akciókat, illetve zsidótörvényeket tárgyalja. A harmadik a magyar zsidóság teljes megalázását és kifosztását mutatja be, amelybe már beleértődik a gettósítás és a sárgacsillag viselése is.

A negyedik blokk címe: A német megszállás (The German Occupation). A fejezet két részre tagolódik. Az első „1944. március 19. és következményei” címet viseli. A második a német megszállás után bekövetkezett első zsidórendeletekről szól. Itt tűnnek fel azok a magyar politikusok, akik tevékenyen közreműködtek minden olyan akcióban, amely az uralkodó politika faji felfogása szerint zsidónak tekintett személyek teljes ellehetetlenítését szolgálták.

Az ötödik blokk címe: Gettósítás, deportálás (Ghettoization, Deportation). A gettósítás rész a gettóban tapasztalható embertelen életkörülményekről szól, a deportálás pedig arról, hogy a magyar hatóságok miként szállították külföldre azokat, akiket a törvények zsidónak neveztek ki. A gettósítás és deportálás közös motívuma az elszenvedők dehumanizált kezelése, ami hangsúlyosan vizuálisan is megjelenik.

A hatodik blokk címe: Magyar zsidók Auschwitz-Birkenauban (Hungarian Jews in Auschwitz-Birkenau). Ez a blokk négy részre tagolódik. Az első A Höss-akció nevet viseli (Rudolf Höss 1943 novemberéig Auschwitz táborparancsnokaként szolgált. Höss nevéhez fűződik az Auschwitz komplexum halálgyári üzemmódjának kialakítása.) A megsemmisítési műveletet hívták így. A második rész a táborban lévő magyar zsidókról szól. A harmadik elem a holokauszt nevet viseli; lényegében ez rögzíti a megsemmisítés – a tömeggyilkosság – aktusát. A blokk utolsó része a náci táborrendszerben lévő magyar zsidókról szól. Kétségtelenül igaz, hogy a deportált zsidók többsége Auschwitzba került, de más táborok is (többek között Mauthausen, Bergen-belsen, Buchenwald, Dachau) deportálási célpontok voltak.

A hetedik blokk címe: Roma holokauszt (Roma holocaust). Ez a blokk áttekinti a romák elleni két háború közötti magyar állami fellépést, és szól arról, hogy a németek ugyan nem erőltették a romák deportálását, de a magyar állam a zsidó transzportokhoz romákat is társított, s így közülük is jó néhányan a holokauszt áldozatai lettek. A magyar hatóságok önszántukból 1944 és 1945 fordulóján is tömegkivégzéseket hajtottak végre. A roma holokauszt áldozatait – amelybe a Magyarországon kivégzetteket is beleszámolják – a kiállítás 5000 főben szabja meg. (Ekkoriban Magyarországon körülbelül 200.000 cigány élt.)

A nyolcadik blokk címe: A nyilas uralom (The Arrow Cross Regime). Az adott blokk két részből áll. Az egyik a nyilasok zsidópolitikáját, a másik a fővárosi gettókat tárgyalja.

A kilencedik blokk címe: Embermentés, ellenállás (Rescue and Resistance). Ezt a kérdéskört a kiállítás három részre bontja. Szót ejt a diplomáciai embermentésről, amelybe beleértődnek a Magyarországon szolgálatot teljesítő és a zsidómentésben szerepet játszó különféle államok (Svédország, Svájc, Vatikán, Spanyolország) képviselői. A következő részben a nem zsidó magyarok mentőakciói tűnnek fel. Megjelennek katolikus és protestáns egyházi kezdeményezések, akciók is. Végül szó esik a zsidó önmentésről és ellenállásról. A témakör nem általában, hanem megszemélyesítve jelenik meg, mintegy emléket állítva azoknak a bátor embereknek, akik nagyon nehéz körülmények között – életüket kockáztatva – segítettek másokon.

A kiállítás egy igen erős érzelmi lenyomatot jelentő képpárral zárul, amely nem Auschwitzról, hanem a túlélőket érintő emberromboló hatásról szól. A képpár egyik felén egy fiatal nő van (a teljes képen családja körében), a másik fotó a bergen-belseni tábor felszabadulása után ábrázolja ugyanezt a személyt.[12]

A kiállítás fizikai terét, illetve designe-ját az ezt létrehozó Rajk László a következőképpen fogalmazta meg: „Az auschwitzi állandó magyar kiállítás, mint a jelen egy darabja jelenik meg az őt körülvevő múlt terében. A múlt a valamikori auschwitzi haláltábor 18-as számú blokkja. Az épület maga az objektív valóság. Tanúja volt minden szörnyűségnek, ami ott történt, s mindannak, ami utána következett. Vagyis a múlt azon szegmense, melyet egy szörnyű tragédia megtestesítőjeként fogadtunk el. Ez a magyar kiállítás egyetlen „kiállítási tárgya”. Ezt a műtárgyat a múlt újabb és újabb rétegei veszik körül. Más és más épületek, a különböző zónákat elválasztó szögesdrótok, és maga a kapu, mely fölött ott olvashatjuk a hírhedett mondatot. A magyar kiállítást pedig úgy tekintjük, mint a múlt különböző rétegeinek közepén elhelyezett, jelen időben létrehozott teret. A jelen terét létrehozó meghatározó platform, a tulajdonképpeni kiállítási felület (üveg és expandált lemez váltakozása) sehol nem ér hozzá a múlthoz, az épülethez. Mintegy az épület padlója fölött lebeg, karnyújtásnyira az épület falától. A platform áttört vagy éppen átlátszó, a látogató nemcsak nem érintheti, de lábával sem illetheti az áldozatok házát, ugyanakkor semmi sem takarja a múlt áldozatainak meztelenségét. Minden, ami a jelen, ezen a lebegő platformon látható, a kiállítás látogatója innen tekint a múltba, mely mindig a ház falán jelenik meg. Minden, ami a jelen (magyarázatok, térképek, grafikonok) a maga fizikai valóságában ott van a jelen terében. A múlt pedig csak virtuálisan létezik. Vagyis a múltban keletkezett szörnyű hiányt látjuk, de úgy, hogy sosem materializálódik. Még az áldozatok dokumentumfotói is, azok kizárólag csak a múlt a falára vetülnek, vagyis velünk vannak, de tudnunk kell, hogy csak emlékezetünk tudja őket újra megjeleníteni, csak általa vetülhetnek újra meg újra elénk. Így a jelen és a múlt együttes léte állandósulhat. A kiállítás látogatója óhatatlanul belesétál a vetített képek sugarába, árnyéka megjelenik hol a halálmenetek tömegében, hol a szelekcióra várók soraiban. Az áttetsző falú vagont kívülről szemlélő meglátja az éppen abban sétáló sziluettjét, később az ő szellemképét láthatja meg valaki más. A jelen és a múlt szigorúan szétválik, mégis újra meg újra összefonódik. Ezt csak erősíti a birkenaui táborban elhelyezett három online webkamera képe. Az első a rámpáról közvetíti a jelen képeit, a második egy barakk belsejéről, harmadik pedig az egyik krematórium romjainak környékéről. A magyar kiállítás látogatója önmaga is részévé válik a kiállításnak. Észreveheti, rögzítheti magában, hogy az előző látogató talán éppen őt láthatta a birkenaui rámpán, barakkban vagy a krematóriumnál, és ezzel ő is egy pillanatra a múlt részévé vált. Kollektív emlékezetünket csak saját állandó, aktív részvételünk tarthatja ébren. Ha a kiállítás látogatói egyszerre mozdulatlanságba dermednek (és akkor is, ha nincs ott emlékező látogató), a kiállítás megszűnik létezni. A mozgásérzékelők vezérelte monitorok és vetítők elsötétülnek, a fények kialszanak. Ott állunk egy múlt nélküli űr közepén.”

Az így formába öntött prezentáció célját a következőképpen fogalmazza meg: „A jelen kijelölt területén mozogva körülvesz bennünket a múlt, az áldozatok háza látszólag üres, csak rajtunk múlik, mit látunk meg. A kiállítás nem a holokauszt borzalmainak „átélhetőségét” célozza meg, hanem az érzelmi befogadás mellett inkább a tudatosságra épít. (kiemelés tőlem: G.A.) Hiszen egy kiállítás rekonstruált valósága a tényleges realitással összehasonlítva (különösen, ha az ott van körülötte) csak hamis lehet.”[13]

Auschwitzban a magyar kiállítás nem jelenti, és nem is jelentheti csak önmagát. Auschwitz egyenlő a holokauszt szimbolikus és egyben konkrét helyével; a nemzeti kontextus itt csak kiegészítő, de nem mindent meghatározó elem lehet.

Magyar reprezentáció, de közege miatt jelentése egyetemes.

Hódmezővásárhely: Magyar tragédia 1944

Hódmezővásárhelyen 2004. június 27-én nyílt meg Magyarország eleddig egyetlen állandó vidéki holokauszt múzeuma. A múzeum a vásárhelyi zsinagóga telkének Szeremlei utcai oldalán az egykori zsidó iskola épületében található. A hódmezővásárhelyi holokausztmúzeum kiállításának címe: Magyar tragédia 1944.

A múzeum – célja szerint – emléket állít az 1944-45-ös esztendők áldozatainak; azoknak a hódmezővásárhelyi zsidóknak, akiket elhurcoltak, megöltek. De a múzeum nem csak róluk szól, hanem a holokauszt európai és magyar kontextusáról is, és különös figyelmet szentel a holokauszt gyerekáldozatainak is. Egyszerre lokális és a lokalitáson túlmutató.

A zsinagóga felújítását és a zsinagóga mellett álló használaton kívüli zsidó iskola múzeummá alakítását a város akkori polgármestere, Lázár János kezdeményezte, s a város közgyűlése ezt támogatta. A múzeum tehát önkormányzati és nem állami alapítású.

Hódmezővásárhelyen a 18. századtól laktak zsidók; a zsidótemetőben található legrégibb sírkövek 1830-31-ből származnak. 1848-ban már 631 zsidó élt Hódmezővásárhelyen. Az ekkoriban 127 családfőt számláló zsidóság 40 nemzetőrt állított ki. A város zsinagógája 1857-ben készült el. 1874-ben felépítették a zsidó iskolát is. A zsinagógát 1906-ban kezdték el felújítani, s 1908-ban avatták fel.

A stabilan meggyökeresedett zsidó közösség is megszenvedte a zsidótörvényeket. Lényegében minden olyan megtörtént velük, ami a magyarországi zsidóság egészének a sorsát is jellemezte. Megalázták, szabadságukban korlátozták őket, vagyonukat kisajátították, s jelentős részüket végül életétől is megfosztották. Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy Hódmezővásárhelyen nem állították fel a gettót, mert a kijelölt területen sok keresztény család is lakott, s ők – megfelelő cserelakás hiányában – nem hagyták el lakóhelyüket. (Abban, hogy 1944. április 26-i gettósítási rendeletet nem hajtották végre döntő szerepe volt a város akkori alpolgármesterének, dr. Beretzk Pálnak.)

A vásárhelyi zsidóság deportálása 1944. június 16-án kezdődött.

Hódmezővásárhely zsidósága 1944 tavaszán 831 főt tett ki. A szegedi gyűjtőtáborba 737 embert szállítottak; őket – a szegedi gyűjtőtábor többi lakójával együtt – június 25-én, 27-én és 28-án deportálták Auschwitzba, illetve a Bécs melletti Strasshof koncentrációs táborába. Az Auschwitzba hurcoltak közül csak öten tértek vissza. Akiket Strasshofba vittek, azoknak jóval nagyobb volt a túlélési esélye. Az 1990-ben alakult emlékbizottság adatai szerint a deportáltak közül 374-en haltak meg. A munkaszolgálatos áldozatok száma 96 fő. A 470 áldozat 25%-a 24 évnél fiatalabb volt.

A hódmezővásárhelyi hitközség 1949-ben 437 főt számlált, de a későbbiekben ez a szám radikálisan csökkent, sokan elköltöztek a városból, jó néhányan elhagyták a vallást, mások utóbb kivándoroltak. A hitközség többé nem tudta fenntartani a zsinagógát, ezért 1987-ben a már szinte teljesen lepusztult épületet eladták a városnak.[14]

A bezárt, pusztulásra ítélt zsinagógát, illetve a zsinagóga telkén lévő zsidó iskolát 2004-ben állították helyre. A zsinagógát az 1908-as eredeti arculatában állították vissza. Megtartotta vallásos jellegét, de kulturális események, hangversenyek színhelyéül is szolgál. A zsidó iskola pedig múzeum lett.

A múzeum, illetve a felújított zsinagóga felavatása egybeesett azzal az időponttal, amikor 60 évvel azelőtt Szegedről elindult a hódmezővásárhelyi zsidók deportálása. Az időpont lokális szimbolikával is rendelkezett; arról szólt, hogy Hódmezővásárhely nem akarja elfelejteni egykori halálba küldött, meggyilkolt lakosait, elvesztett polgárait.

Az időpont, a helyszín és az alapító a lokális nyomatékot erősíti.

A kiállításnak helyet adó egykori zsidó iskola alapterülete 385 m². A kiállítótér összesen 165 m², ami nem több mint egy 20. század eleji budapesti nagypolgári lakás alapterülete.[15]

A kiállítás – éppen azért, mert nem túl nagy – intim és jól áttekinthető.[16] A teremben a holokauszttal összefüggő tudástartalmakat és emóciókat kiváltó szövegek találhatóak. A tudástartalmak egyfelől a holokausztra, illetve a magyar holokauszt történetére utalnak. Közlik, hogy mit értenek holokauszt alatt és azt, hogy ez miként jelent meg a német történelemben. Elmondják azt is, hogy a magyar tragédia miben állt.

A kiállítás a magyar folyamatot az 1938-as zsidótörvénnyel kezdi, s utána sorra veszi mindazokat az eseményeket, amelyek 1944-ig, a zsidóság deportálásáig, illetve megsemmisítéséig vezettek. Külön, és hangsúlyosan szól a gyermekekről; ez a rész a „Hetedíziglen” címet viseli. Különféle idézetek jelzik a gyereksorsokat. Önálló névsort szentelnek az elpusztított gyerekeknek.

Az embermentők is helyet kapnak a kiállításon; fotómontázs ábrázolja őket. Az érzelmi tartalmakat jelenítik meg azok a szövegrészek, amelyeknek szerzője Radnóti Miklós, Márai Sándor, Kertész Imre, illetve Szabó Magda. Fellelhetőek azoknak az életmentőknek a nevei is, amiket a jeruzsálemi Yad Vashem bocsátott a kiállítás rendelkezésére. (A különféle országokban működött embermentőket a „Világ igazai” minősítéssel tartja nyilván ez az emlékmúzeum.)

Az elpusztított hódmezővásárhelyi áldozatokat fém rudakra erősített konzervdobozokra írt nevekkel és szövegekkel jelenítik meg; a konzervdobozok emlékeztetnek arra, amelyekben a zsidók elpusztítására szánt gázkristályokat tárolták Auschwitzban. A konzervdobozokon a személyes történetre utaló szöveg található, és az adott fémrúdon körkörös irányban lehet mozgatni őket, tehát a név és a szöveg jól olvasható. A kiállítás tervezője ezt egyfajta „imamalom”-nak szánta, hiszen amíg valaki ezt végigolvassa, egy imát is elmondhat a halottért. Az installáció célja egyértelmű: személyessé tenni a számszerűségében elidegenítő hatással bíró emberi sorsokat.

A kiállításon egyenruha képében megjelenik a magyar csendőr és az SS katona is, látunk porban, illetve a földön heverő gyermekjátékokat, gyerekruhát, látjuk a Raoul Wallenberget idéző felöltős-kalapos embert, a feliratok pedig sorra-rendre felidézik a vásárhelyi túlélők emlékeit.[17]

A gyereksorsok kiemelt helyét részben az indokolja, hogy a múzeum az egykori iskolaépületben található, de a gyerekholokauszt kihangsúlyozása igencsak megkönnyíti a befogadó számára a holokauszt szörnyűségének, abszurditásának érzékelését, segíti az elutasítás érzelmi létrejöttét.

A kiállítás, azaz az egykori zsidó iskola, illetve a zsinagóga két épület, de egy komplexumot képez. Az iskola előtt emlékmű hívja fel a figyelmet a holokauszt áldozataira.[18] (A zsinagógában még 1948-ban két márványtáblát, valamint egy jelképes sírt állítottak fel az áldozatok emlékére.)

A hódmezővásárhelyi múzeumot 2004 és 2006 között évente 7-8000 ember látogatta, 2007 és 2010 között a látogatottsági szám évi háromezret tett ki, azóta pedig 2000 és 2500 között mozog.[19]

Hódmezővásárhely gyakorlatát eddig más magyar vidéki önkormányzat nem követte; városaink polgármesterei nem érzik szükségét annak, hogy származásuk miatt elhurcolt honfitársaikról kisebb múzeum – esetleg emlékszoba – formájában megemlékezzenek.

A vásárhelyi múzeum a lokális megközelítést az általánossal ötvözve lehetett volna példa a vidéki magyar városok számára. Nem lett az. Megmaradt a maga egyediségében.

Budapest: Jogfosztástól népirtásig

A magyarországi holokauszt 60. évfordulójára – az auschwitzi magyar kiállítás megnyitása után egy nappal – Budapest IX. kerületében a Páva utcában átadták azt a létesítményt, amit hosszan Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhelynek hívnak, röviden Holokauszt Emlékközpontnak neveznek.

Az emlékközpont létesítésének története 1999-re nyúlik vissza. Ekkor született kormányhatározat arról, hogy létrehoznak egy ilyen intézményt. 2002-re – hosszas viták és huzavona után – kialakult az az elképzelés, hogy helyszíne a Páva utca lesz. Itt 1923-ban épült fel egy zsinagóga, amely a második világháború végén internálótáborként működött. A háború után a zsinagóga vallási tevékenysége elhalt, s 1982-ben be is zárták. Az az elképzelés, hogy itt, illetve ehhez kapcsolódóan jöjjön létre a Holokauszt Emlékközpont azt is jelentette, hogy újból életre keltik a zsinagógát.

2002. december 16-án elindult a zsinagóga felújítása, és annak az épületkomplexumnak a kialakítása, amely együttesen jelentette az emlékközpontot

2004. április 16-án az emlékközpontot hivatalosan is megnyitották. A megnyitás időpontjáig az egész világon öt, csak a holokauszttal foglalkozó, állami alapítású és fenntartású intézmény volt: az Auschwitzi Állami Múzeum, a Yad Vashem Jeruzsálemben, az Amerikai Holokauszt Múzeum Washingtonban, a Memoir de la Shoah Párizsban és a Wansee Haus Berlinben.[20]

Amikor a Holokauszt Emlékközpontot átadták, még nem állandó, hanem időszaki kiállítás jött létre, amelynek alapját az auschwitzi fotóalbum képezte.[21]

2006. február 21-étől nyílt meg az állandó kiállítás, amely a magyar holokauszt történetét mutatja be. Címe: Jogfosztástól népirtásig. A kiállítás 1500 m²-nyi területen helyezkedik el, tehát 2,5-szer nagyobb, mint az auschwitzi magyar, és 9-szer tágasabb, mint a hódmezővásárhelyi múzeum. Ezért méltán tekinthető úgy mint a magyar holokauszt reprezentációjának elsődleges színhelye.

A kiállítás része az emlékközpontnak, amelynek teljes területe 4689 m². Ebben az értelemben nem csak a kiállítás állít emléket a magyar holokausztnak, hanem az intézmény egésze; éppen ezért szükségesnek tűnik az egész építészeti egység áttekintése, és csak utána érdemes rátérni az egész terület kevesebb, mint egyharmadát kitevő reprezentációra.[22]

Az egész épületegyüttes jellege alapvetően szabálytalan. A vezető építész a térré vált gondolatot így fogalmazta meg: „Az épületet létrehozó gondolati erőtérben természeti analógiákat vizsgáltunk. A formálás kifejező eszköze földrengések által, súlypontjukból kimozdított, instabil sziklatömbök képzete, mint adekvát válaszkeresés az emberiség történetét megrázó kataklizmára, amely maga a holokauszt.

Az egymásnak feszülő szabdalt-vetődött tömbök erőjátékában a vízszintes nem vízszintes, a függőleges sem az, talán a gravitáció sem működik.

Az építészeti eszközök azt közvetítik, hogy itt minden a normalitáson kívüli térben jött létre, miként a holokauszt is értelmezhetetlen az emberiség történelmén belül.

Az alapvetés a földrengés parafrázisa, megtestesítése.

Az állandó kiállítás lejárati üvegcsarnoka is megdőlt oszlopokra van szerkesztve. A természeti példa Toscanából való, ahol egy páros pinea-fasor ezt az alakzatot öltötte az állandó tengerparti viharok hatására. A meggyilkoltakat a megmaradásért, a túlélésért folytatott több ezer éves állhatatos küzdelem jelképének látom, szeretném láttatni ezzel. A genius loci hangsúlyával a zsidóságét, de minden ártatlan, elhurcolt emberét.

A tektonikus szerkesztésű határoló falak mögött emlékárkád található, falán a több mint félmillió áldozat nevének helyet adó névjegyzékhellyel (jelenleg körülbelül 60 ezer név van felvésve). Iszonyatos teher, külső megjelenítése a tömör kőfal. Ilyen hatalmas felületet igényel 8 mm-es betűnagysággal írva a megrázó névjegyzék. Akik kifogásolják ezt a tömörséget, semmit nem értettek meg a holokausztból.

Az építészeti terv lényeges részeként létrehozott, az áldozatok neveit tartalmazó emlékfal megjelenítésére kiírt tervpályázatot Zsótér László nyerte, olyan autentikus megoldással, mintha a tervezésben kezdettől fogva szerzőtársunkként működött volna közre. A fekete kerámiával futtatott üveglapok hátoldalába lézertechnikával égetett nevek sora a hitelesítés ütemében kiteljesíthető. Az üres táblák a beteltekkel cserélhetők, tehát az emlékfal a munka befejezéséig is hitelesen megjeleníti a rettenet még azonosítatlan áldozatainak végtelenbe vesző sorát. A fal előtt lézer örökmécses áll. Kiáltó jel és tájékozódási pont.

A zsinagóga előtti kvadratúrát határoló 6 szabadon álló kőoszlop a magyarországi, mintegy 600.000 (a jelenleg bizonyítható számosság mintegy százezerrel kevesebb – G.A.), tágabb értelemben a holokauszt hatmillió európai áldozatának állít emléket.

Szimbolikus jel a tetőkert is, amely vízióként lebeg a borzalmak felett és már az élettel keresi a kapcsolatot. A kertek jelentéstartalmának sokféleségében emlékkert ez, amely mindenkinek a jobbik énjéhez szól…

A templomteret multikulturális funkcióval terveztük, olyan programokat elgondolva a térben, amelyek nem sértik a kegyeletet. Úgy gondoltuk, hogy a legmegrendítőbb emlékhely maga a helyreállított, gyülekezetét vesztett templomtér lehet, különösen, hogy a pesti zsidóság részleges megmenekülését egy vallásellenes politikai korszak évtizedei követték…

Előadások, hangversenyek, időszaki, képzőművészeti kiállítások minden feltétele adott itt, de a karzaton megépíthető az a multimédiás, érintőképernyős interaktív részleg, ahonnan a jeruzsálemi, washingtoni, berlini múzeumok információs adatbázisát is el lehet érni.

Az állandó kiállítás tervezése nem volt a feladatunk, de a térkapcsolatok rendszerében létrehoztuk annak gondolati – fizikai kereteit, mert e nélkül az épület sem értelmezhető. Elképzeltünk egy tematikát, ahol a lejtőkkel, a függőlegesből kibillenő pillérekkel, ferde síkú mennyezettekkel tagolt térsorban az első zsidótörvény, a numerus clausus történelmi környezetétől indulva eljutunk az összeterelés rámpáján át, a sikolyszerű, derékszögben megtört, magát az elhurcolást leképező torokszorító beszűkülésig, majd a holokauszt ábrázolásáig.

Az innen emelkedő lépcsősorról már távoli jelként megjelenik a helyreállított tóraszekrény képe. Felfelé haladva egyre tágul a tér, a helyreállított templomtér, az emlékezés, a megpihenés tere. Katarzis.”[23]

Mint az az építészeti elgondolásból is kitetszik, az Áldozatok Emlékfala igen fontos elem, s ugyanígy a kiállítótér lejárata feletti megdőlt oszlopokra szerkesztett üvegcsarnok is, amely 2007. április 16-a óta az Elveszett Közösségek Tornya nevet viseli. (Az így megnevezett objektumon keresztül lehet lejutni a kiállítótérbe.) A torony oldalán 1441 település neve olvasható; ezek azok a helyszínek, ahol 1944 előtt volt, s ma már nincs zsidó közösség. Az Áldozatok Emlékfala és az Elveszett Közösségek Tornya kiegészíti egymást; míg az előző a személyes, addig az utóbbi a közösségi tragédiának állít emléket.

Az építész mondandójából kitűnik, hogy a Holokauszt Emlékközpont egységes koncepció mentén készült el, s minden eleme – a tervező szándéka szerint – a lezajlott tragédia értelmezését segíti. Így tehát nem épületek halmazáról, hanem az épületegyüttes gondolati egységéről beszélhetünk.

Az építészeti elgondolásból azt is megtudhatjuk, hogy a kiállítás és a kiállítótér tervezése nem egyidejű folyamat volt – az építész vélhetően semmilyen instrukciót nem kapott arról a kiállításról, amely két évvel később készült el. Így aztán a kiállításnak kellett alkalmazkodnia a térhez, és nem a térnek a kiállításhoz, illetve nem volt, nem lehetett érdemi kommunikáció a kiállítás készítői és az építész intellektuális koncepciója között.

2011-ben, hét évvel a létesítmény létrejötte után az egész emlékközpont küldetését („mission statement”) rögzítették. Eszerint: „A vészkorszak az egész magyarság fájdalma; fölmérhetetlen veszteségeket okozott emberéletben, szellemiekben egyaránt. Az EMLÉKEZÉS HÁZA a magyar zsidóság, a faji alapon zsidónak nyilvánított polgárok modernkori üldöztetésének történetét, a hozzá vezető utat, a katasztrófa hatásait, a máig ki nem hevert veszteség következményeit, a magyar történelmi hagyományok erőszakos, tragikus megtörésének okait, tapasztalatait dolgozza fel és őrzi.

   Az intézmény nemzeti ügynek tekinti a tragédiára emlékezést és a megbékélést. Léte, minden tevékenysége a magyar nemzet és az állam, a magyar társadalom kegyeletének, erkölcsi tartásának és méltóságának egyik kifejezése a vészkorszak minden áldozata, ártatlanul meghurcolt és elpusztított honfitársaink, valamint a Világ Népeinek Igazai, valamennyi önzetlen embermentő tiszteletére.

   A budapesti emlékhely a kollektív gyász, az áldozatokkal való együttérzés színhelye, egyben állandó és méltó megjelenítése. A nemzeti emlékkultúra fontos műhelye, módszertani súlypontja és katalizátora. Hitvallásával az emberi jogok tiszteletének fontosságát, az emberélet védelmének mindennél előbbre valónak jelentőségét bizonyítja; a múlt tudományos feldolgozásával, reális bemutatásával a jövőért érzett felelősséget sugározza.

A milliók életét követelő tragédia bemutatásakor nagy történelmi mulasztást kell felszámolnia, megszüntetvén az évtizedekig tartott bűnös elhallgatás okozta történelmi tudatlanságot. Társadalmi elfogadottságához elengedhetetlen, hogy magas erkölcsiséggel, hitelességgel és elkötelezettséggel, a vallási értékek és kegyelet tiszteletben tartásával, a legteljesebb nyitottsággal működjék.”[24]

Ebből következőleg az intézmény feladatkörei a következőek: 1. emlékhely funkció, 2. bemutató funkció, 3. oktatási feladatkör, 4. a nemzeti emlékezet ápolása, 5. tudományos feladatkör, 6. gyűjteményi feladatkör.

Ebben a felosztásban a kiállítás alapvetően a bemutató funkció részét képezi, noha nyilván más feladatkörökkel is kompatibilis, hiszen éppúgy lehet oktatási, mint a nemzeti emlékezethez kötődő szerepe.

Elkészítői[25] a kiállítás tartalmát így foglalják össze: „Az állandó kiállítás témája a magyar holokauszt. Célja, hogy a faji ideológia által fizikai megsemmisítésre ítélt magyar állampolgárok, azaz a zsidók vagy a magyar törvények által annak minősítettek, valamint a romák szenvedéseit, üldöztetését és legyilkolását elbeszélje és bemutassa. A kiállítás vezérmotívuma az állam és állampolgár viszonya. 1938-tól a magyar állam fokozatosan megfosztotta polgárainak egy meghatározott csoportját mindattól, ami az embert emberré teszi: jogaitól, javaitól, szabadságától, emberi méltóságától és végül puszta életétől. Ez a folyamat végzetesen 1944-ben, a német megszállás után gyorsult fel. Ennek megfelelően a kiállítás nem kronologikusan ábrázolja az eseményeket, hanem az üldöztetés egyes fázisait bemutató egységekre épül (jogfosztás, kifosztás, megfosztás a szabadságtól, az emberi méltóságtól, az élettől). Ezt a felosztást foglalják keretbe az egymás mellett elhelyezkedő, a kiállítást bevezető és lezáró termek. Az előbbi a magyar zsidóságot és cigányságot mutatja be röviden. Az utóbbi a felszabadulás és felelősségre vonás kérdését, illetve az üldöztetésekre adott válaszokat tárgyalja. Az egyes témák központi eleme a valós családi és személyes történetek sorozata, amely a kiállítás egészén végighaladó falon kapott helyet. Mire a befejező terembe érünk, a falon futó, az életeket jelző vonalak elfogynak, a bevezető teremben megjelenő személyes tárgyak eltűnnek. Még halljuk az első teremből átszűrődő esküvői zenét, amely a pusztulás előtti időszakra emlékeztet. Innen vezet az út az emlékezés és gyász terébe, a zsinagógába. Az elpusztított közösségek emlékét a lerombolt templomok és imaházak képei, a meggyilkolt egyéneket az áttetsző üvegpadokon elhelyezett portrék őrzik. Itt kapott helyet az embermentők tere is, amely a külföldi diplomaták és a honfitársaikért minden veszélyt vállaló magyarok történeteivel azt kívánja bemutatni, hogy történelmünk egyik legsötétebb órájában sok százan siettek az üldözöttek segítségére. A kiállítás a zsinagóga karzatán álló üvegfalak meditációs terében zárul. Az egyes tematikus egységekben az érintőképernyős számítógépek segítségével az érdeklődő filmeket, képeket, eredeti dokumentumokat tekinthet meg, és mélyebben megismerkedhet az adott témával. A karzaton számítógépes adattárat helyeztünk el, ahol a kiállítás teljes anyaga kutatható.”

Ha egy kicsit részletesebben tekintjük át a kiállítás tematikáját, akkor a fentiekhez képest árnyaltabb képet kapunk. A zsidóságot illető történeti visszatekintés viszonylag részletesebben szól a XIX. századi folyamatokról (bevándorlás, asszimiláció, a zsidó származású emberek szerepe a magyar polgárosodásban, a dualizmuskori antiszemitizmus). A romák esetében is a XIX. századig érvényesül a visszatekintés (a roma életmód, romák magyarosodása, romák szerepe a munkamegosztásban).

A jogfosztás folyamatát nem 1938-tól, hanem már 1920-tól bemutatják, hiszen az első világháború utáni Magyarországon ekkor lépett életbe a jogegyenlőség elleni első törvény – a numerus clausus –, amely formailag a zsidó vallásúak továbbtanulását korlátozta. Utána térnek rá az 1938-tól érvényesülő átfogó jogfosztási hullámra, amely már nyíltan faji alapon tett különbséget, és az élet minden területére kiterjedően korlátozta a zsidó származásúaknak tekintett magyar állampolgárok jogait. Eltérő ritmusú és jellegű volt a romák jogfosztási folyamata, de a korabeli világkép alapján őket is stigmatizálták.

A kifosztás tekintetében utalnak arra, hogy a zsidótörvények mennyiben nehezítették el, illetve semmisítették meg a zsidóság jelentős részének egzisztenciáját, és szót ejtenek arról is, hogy a német megszállás (1944. március 19.) után a fokozatos kifosztás helyébe a totális kifosztás lépett. Mindezt európai kontextusba teszik, hiszen a náci Németországban, illetve az általa megszállt területeken hasonló folyamatok játszódtak le.

A következő tematikus blokk a szabadságtól való megfosztást tárgyalja. Ebbe beleértődnek a ’30-as évek végének szabadságkorlátozó rendelkezései is. Külön kitérnek az 1944-es gettósításokra és deportálásokra, majd az 1944. október 15-től érvényesülő nyilas uralomra, illetve arra, hogy a német megszállás után a magyar hatóságok miként működtek együtt a nácikkal. Az egész folyamatot megint csak európai kontextusba helyezik. Ugyancsak számba veszik azt, hogy a nácikkal együttműködő magyar hatóságok miként üldözték a romákat.

A szabadságtól való megfosztás mellett a kiállítás készítői kiemelten fontosnak érezték az emberi méltóságtól való megfosztást is. A megaláztatás története itt is 1920-ban kezdődik, s végigkíséri az egész korszakot. A megint csak európai kontextussal bíró folyamatba beemelik a romákat is.

A szabadságtól, méltóságuktól megfosztott embereket életüktől is megfosztották. Ebben az értelemben a magyarországi zsidóságot érintő holokauszt már 1941-ben elkezdődött, amikor is a magyar hatóságok a német megszállás alatti Galíciába deportáltak állampolgársággal nem rendelkező zsidókat, ahol is az SS-alakulatok előre megásott tömegsírokba lőtték őket. Ugyanígy az 1942 januárjában az ismét magyar fennhatóság alá került Délvidéken több száz zsidót gyilkoltak meg. Az 1944 előtti időszakban a háborús munkaszolgálatban is mintegy 25-30.000 zsidó halt meg. 1944 iparszerűvé tette a folyamatot. A német megszállást követően 1944. május közepétől július 9-ig tartó deportálások során 437.000 vidéki zsidót vittek koncentrációs táborokba, ahol is nagy részüket a Harmadik Birodalom elpusztította. A nácik, a velük együttműködő magyar hatóságok és 1944 októberétől a nyilasok sok ezer zsidót öltek meg Magyarország területén is. A kiállítás kiemelt helyet szentel Auschwitz-Birkenaunak, illetve a magyar zsidóknak a német táborrendszerben. Utalnak arra, hogy a zsidók iparszerű legyilkolása Európa más tájain is bekövetkezett, s ebben hol a náci hatóságok, hol a helyi hatalom (például Romániában) játszott döntő szerepet. Kitérnek arra is, hogy a magyarországi cigányok közül körülbelül ötezren estek a holokauszt áldozatául.

A zsidóüldözés természetesen válaszreakciókat is kiváltott. A hatóságok készséges együttműködése és a lakosság zömének közönye vagy éppen helyeslő magatartása mellett beindult a különféle indíttatású ellenálló tevékenység is, amiben igen fontos szerepet játszottak a fiatal cionisták. Szót ejtenek a nácik által létrehozott Zsidó Tanács szerepéről is, amelynek megítélése napjainkig viták tárgya – annak ellenére, hogy néhány tagja egyértelműen embermentő tevékenységet folytatott. (Itt kerül be a történetbe a Kasztner Rezső nevével fémjelzett „vért áruért” akció is.) A kiállítás készítői az ellenállás kategóriájába illesztik bele azokat a hétköznapi embereket, akik zsidókat bújtattak, hamis papírokat adtak nekik, és sok esetben számukra idegen üldözötteket is mentettek.

Az utolsó tematikus blokk a felszabadulás és felelősségre vonás kérdését tárgyalja: azt, hogy a holokausztnak voltak túlélői, s ezeket szovjet, amerikai és brit katonák szabadították fel. A budapesti gettó lakóit 1945 januárjában a Vörös Hadsereg mentette meg, szabadította fel. A háborút követően megindult a felelősségre vonás, amikor is 1948 végéig 60.000 ember ellen indult eljárás, ebből 27.000-et ítéltek el, s közülük 146-ot kivégeztek.

Az embermentők terében helyet kaptak azok, akiket összekötött a humánum, miközben jogi státuszuk különböző volt: diplomáciai embermentés, egyházi embermentés, lakossági embermentés, hatósági személyként véghezvitt embermentés. Tudjuk ugyan, hogy a magyar hatóságok együttműködtek a nácikkal, de nem minden hatósági személy tette ezt. Illojalitásuk munkaadójukkal és lojalitásuk az üldözöttekkel embermentőkké avatja őket.

A kiállítás koncepciójának unikális elemét jelenti a családtörténeti megközelítés, amely – mint az a szerzők megfogalmazásából kitűnt – végighúzódik a termeken. A következő családok kapnak helyet: a magyar nagytőke képviselőiként az egymással részben rokoni kapcsolatba került Hatvany-Deutsch, Chorin és Weiss családok; a haszid kárpátaljai szatócs, illetve borkereskedő Galpert-Ackermann család; a könyvvizsgáló, illetve könyvelő családfővel rendelkező budapesti neológ Braun-Wechsler család; a vegyesbolt tulajdonos, első világháborúban kitüntetett családfővel bíró bonyhádi Singer család; és a cigány mezőgazdasági napszámos bicsérdi Bogdán-Kolompár család. A kiállítás készítői az ő – közös és eltérő vonásokat mutató – sorsukon keresztül kívánják bemutatni az üldöztetés időszakát.

A Holokauszt Emlékközpont küldetése és az igényesnek szánt kiállítás sokak véleménye szerint nem érte el célját. Napjainkra jellemző álláspontot fogalmaz meg a magyar szellemi élet egyik jellegadó hetilapjának szerzője: „A Központ – kormányoktól függetlenül – soha nem tudta betölteni hivatását, látogatói statisztikái elszomorítóak. Tavaly és tavalyelőtt (2011 és 2012 – GA) is mindössze húszezer érdeklődőt vonzott, a mélypont 2008-ban volt 14.000 fővel. Oktatótermeiben naponta átlagosan egy iskolai osztálynyi fiatal fordul meg.”[26]

A látogatottsági adat szerény mivoltát mi sem jellemzi jobban, mintha összevetjük ezt a hódmezővásárhelyi látogatószámmal. Kerekítve azt mondhatjuk: a nem egészen 50.000 lakosú Hódmezővásárhelyen 2010-2012-ben  éves szinten durván a város lakosságának 5%-a látogatta a múzeumot. Budapesten nagyjából 1,7 millió ember él, s itt évi átlagban a lakosság 1,2%-a nézi meg a Holokauszt Emlékközpontot. Hódmezővásárhely a holokauszt iránti érdeklődést tekintve négyszer múlja felül Budapestet. (S itt természetesen figyelmen kívül hagytam azt, hogy Budapest idegenforgalma jóval nagyobb, mint Vásárhelyé, következőleg a vásárhelyi adat még annál is erősebb, mint amilyennek látszik.) Ha a vásárhelyi adatokat vesszük alapul, akkor a budapesti látogatottságnak 80-90.000 között kellene lennie. De más összevetést is alkalmazhatunk. 2012-ben a budapesti Zsidó Múzeum – jelentős részben külföldiekből álló – látogatói száma 232.099 főt tett ki.[27] Azt tehát nem állíthatjuk, hogy a zsidó múlt, a zsidó vallás, a zsidó tradíciók iránt ne lenne társadalmi érdeklődés.

Bármilyen összevetést nézünk, a Holokauszt Emlékközpont a vesztes.

A Holokauszt Emlékközpont és a holokauszt állandó magyar állami reprezentációja létezik. Így akarta a magyar állam. Úgy látszik azonban, hogy jelen formájában és működésében a magyar társadalmat és az idelátogató külföldieket kevéssé érdekli.[28] Saját küldetését szerény mértékben képes beteljesíteni; nem sikertörténet.

A jövő lehetősége: a Sorsok Háza

A magyar kormány a holokauszt 70. évfordulójára tekintettel 1396/2013 (VII. 2.) határozatában arról rendelkezett, hogy Budapesten a Józsefvárosi Pályaudvaron – illetve annak területén – jöjjön létre a „Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye – Európai Oktatási Központ” nevű intézmény. Az intézmény kialakításának határidejéül 2014 áprilisát jelölték meg. Az intézmény létrehozásával a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványt bízták meg.[29]

A gyerekek meggyilkolása az összes gyilkosság közül a legindokolhatatlanabb. Kultúránkban a gyerek az ártatlanság szimbóluma – nincs az az ok, ami felmentést adna azoknak, akik megölték őket. A gyerekkel mindig könnyebb azonosulni, mint a felnőttekkel; a gyereknek azt is megbocsájtjuk, amit az érett embernek nem. A gyerek a jövő – megölése a jövő kiiktatása. A gyerekkel szemben nincs helye előítéletnek. A gyerekgyilkosság tagadása, elutasítása, nem függ politikai véleménytől, nemzeti hovatartozástól: mindenkinek sajátja, aki kultúránk alapértékeit magáévá tette.

A holokauszt elvetemültségének, elfajzottságának konkrét és egyben szimbolikus kifejezője a tömeges gyerekgyilkosság. Nincs olyan ideológia, ami erkölcsi felmentést adna.

Bármilyen furcsának tűnik a megfogalmazás: a holokauszt esetében reprezentációs szempontból a gyerekholokausztnál nincs erősebb felület; azt is megérinti, aki a felnőttek halála iránt közömbösebb.[30] Ha érzékeljük az egyéni sorsokból összeálló tömeges gyerekgyilkosságot – hiszen az európai, illetve magyar holokausztnak már csak demográfiai okok miatt is rengeteg kiskorú, fiatalkorú áldozata volt – akkor érzelmileg és gondolatilag befogadhatóbbá válik a holokauszt egész szörnyűsége. Mozgósíthatóvá válik minden olyan emberi minőségünk, ami elutasíthatóvá teszi azt. Aki gyereket öl, az mindennek az alját jeleníti meg – bűne, és bűne eszmei tartalma semmivel sem igazolható. A gyerekgyilkosság kultúránk egyik abszolút Bűne.

A megbízás szerint a közalapítványnak el kell készíteni „a kiállítási tematika és oktatási tevékenység szinoptikus összefoglalóját, a létesülő intézmény bevezetéséhez szükséges előzetes kommunikációs tervet, az előzetes látványtervet, illetve az emlékhely érintette témahorizont tudományos alapjait összegző vázlatot.” A közalapítvány további feladata, hogy „megalkossa az Emlékhely kiállításának és oktatási programjának tematikus és módszertani vázlatát, a tudományos tevékenység szakmai koncepcióját, a létesülő intézmény bevezetésének előzetes kommunikációs tervét, valamint a rendelkezésre álló épületegyüttes előzetes látványtervét, és ezáltal részt vegyen az Emlékhely létrehozásának („Projekt”) előkészítésében. A Megbízott a Koncepció kidolgozása keretében olyan szakmai, tudományos előkészítő anyag elkészítésére köteles, amely meghatározza:

(a)       az Emlékhely kiállítási, oktatási és vizuális koncepcióját

(b)       definiálja az emlékhely épületegyüttes funkcióját és történészszakmai alapjait

(c)       megfelelő programként szolgál az Emlékhely építészeti terveinek kidolgozására”[31]

A közalapítvány megbízásának eleget téve nevet adott a létrejövő intézménynek: Sorsok Háza.[32]

A létrejövő intézmény fő célcsoportját a fiatalabb generációk képezik. A tervek szerint a majdani kiállítás őket kívánja megszólítani, és az oktatási központ tevékenysége is leginkább rájuk vonatkozik. A megfontolások között szerepel az is, hogy Budapesten már létezik egy állandó holokauszt kiállítás, tehát nem kell megismételni azt, ami ott látható. Ennek megfelelően az előzetes koncepciót a következőképpen fogalmazták meg: „A vészkorszak tragédiáját a normalitás elzárja a XXI. század felnövekvő nemzedékei elől. Az áldozatok, az elkövetett bűnök, a felelősök ma ugyanúgy felfoghatatlan kategóriát képeznek, mint a példát mutató állampolgári magatartásminták. Ami 1944-ben megtörtént, az a mediatizált XXI. század digitális erőszakkultúrája ellenére – vagy éppen annak eredményeképp – sok esetben absztrakció marad a tanulók számára, ahogy a Holokauszt gyermekáldozatainak óriási számaránya is súlyát veszti jelenünk „statisztikai bűvöletében”. A Közalapítvány ezért olyan kiállítási és oktatási koncepciót kínál, melynek elsődleges célja, hogy az egykori Józsefvárosi Pályaudvar helyén létesülő új intézmény áttörje azt a percepciós gátat, amely a hetven évvel ezelőtti tragédia és jelenünk között emelkedik. Ennek érdekében az azonosulást és megértést lehetővé tevő komplex kiállítási és oktatási tartalmat tervezünk, amely a történeti kontextus ismertetésén túl minden egyes tanulót és látogatót azokkal a döntési helyzetekkel konfrontál, melyek a korszak teljes jogú állampolgárai és jogfosztottjai számára a hétköznapi valóságot jelentették. Azzal, hogy a kiállítás nem az utókor „omnipotens” és így távolságtartó pozíciójából közelít a XX. század traumatikus eseménysorozatához, lehetőség nyílik arra, hogy a befogadás folyamata valódi érzelmi reakciókkal, az érzékenyítés szándéka valódi és tartós hatással menjen végbe.

A kiállítás koncepciója a fenti célok elérése érdekében három – a befogadás és azonosulás szempontjából meghatározó – tematikus fókuszpont köré csoportosítja a történeti tartalmakat, mégpedig a gyermekáldozatok, az életmentők és néhány kiemelt sorstörténet köré.”

Ez utóbbi három tematikus fókuszpontot – megint csak a fiatalabb generációkra tekintettel – így részletezik:

Gyermekek a Holokausztban

A Holokausztban rejlő elemi gonoszság dimenzióját a gyermekek sorsa mutatja a legnagyobb erővel. A kiállítás a shoa gyermekáldozatait, azon belül is 190 ezer magyar gyermekáldozatának tragédiáját mutatja be több emelet magasan, és teszi lehetővé a legfiatalabb nemzedékek azonosulását.

Emberek az embertelenségben

A Holokauszt során elkövetett bűnök kizárólagos ismertetése – pedagógiai tapasztalatok nyomán – már-már elidegenítő hatással távolítja el a diákokat a téma befogadásától. Az embermentő tevékenység bemutatása ezért nemcsak olyan követendő viselkedésmintákat állít a tanulók elé, melyekkel az alapvető emberi jogok talaján álló polgári demokráciák legfiatalabb nemzedékei természetes módon képesek azonosulni, de lehetővé teszi egy árnyalt – a diktatúrák továbbélő hagyományaitól eltérő – diskurzív látásmód közvetítését. Választhatsz jó és rossz között – még akkor is, ha a jó választása veszélyekkel jár.

Sorstörténet

Ahogy Anna Frank életútja konkrétsága, dokumentáltsága révén vált az európai Holokauszt egyik legmegérintőbb sorstörténetévé, úgy törhetik meg a vészkorszak arctalan gonoszságát a magyar áldozatok irodalmi művekkel és naplókkal dokumentált szenvedéstörténetei (Kertész Imre, Zsolt Éva, Ecséri Lilla stb.). A kiválasztott élet-utak, a szereplők tárgyi kultúrájának, hétköznapi világának érzékeny bemutatása fokozza az azonosulás folyamatát, a szépirodalmi vetület pedig reprezentálja a Holokauszt témájának magas kultúrává válását; azt, amitől érzelmileg is átélhető lesz a történet.”[33]

Mint az az előzetes elképzelésekből kitűnik, itt egy olyan új típusú intézmény jönne létre, amely a fiatalokra elsődlegesen érzelmi erővel kíván hatni, miközben a tudástartalmakat sem akarja nélkülözni. Az elképzelések szerint a létrejövő kiállítás bejárása 45-50 percet venne igénybe, mintegy alkalmazkodva a tanórák időtartamához. Az oktatási központ szervesen kiegészítené a kiállítást, hiszen módot nyújtana arra, hogy az érzelmi élményt tudatosan is fel lehessen dolgozni.

Az előzetes elképzelések szerint a pályaudvar épülete szolgálna oktatási központként, és a kiállítás számára egy új épületet kívánnak emelni.[34] Az új, földbe süllyesztett épület részét képezné két vagonokból álló torony, amelyek között átjárás van.

A látványterv alapján karakteres épületegyüttes jöhet létre – olyan, ami vizuálisan is képes megjeleníteni a magyar história adott fejezetét. Az elkészülő kiállítás pedig nagyban támaszkodik a hódmezővásárhelyi – befogadói szempontból nagyon hatásos – gyerekközpontú megközelítésre, de – a helyszín és a nagyságrend különbözősége miatt – vélhetően meg is haladja azt.

Az bizonyos, hogy ez az újabb állandó holokauszt kiállítás különbözni fog mindattól, ami Magyarországon eddig létrejött.

***

Összességében megállapítható:

  • Mindhárom már létező holokauszt reprezentáció a holokauszt 60. évfordulójához kötődik – még akkor is, ha az egyik közülük két évet késett.
  • Hatvan év kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom képviseletében eljáró intézmények elfogadják és kívánják a holokauszt reprezentációját.
  • A három kiállítás közül kettőt az állam, egyet önkormányzat hozott létre, s úgy tűnik, hogy a következő is állami vállalkozás lesz. A vidéki önkormányzatok nem túl készségesek a holokauszt reprezentáció pártolásában.
  • A három kiállítás kontextusa hasonló: mindannyian egy tragédiát dolgoznak fel; mindannyian nemzeti tragédiának is láttatják azt, ami történt.
  • A három kiállítás kontextusa különbözik. Auschwitz egy egyetemes történetbe helyezi bele a magyar vonulatot; Hódmezővásárhely egy lokális történet alapján bont ki nemzeti és egyetemes összefüggéseket; a Holokauszt Emlékközpont egy alapvetően magyar történetet futtat bele egy egyetemes összefüggésrendszerbe.
  • A három kiállításból kettő a magyar tragédiatörténetet 1920-ban, egy 1938-ban kezdi.
  • A három kiállításból egy a felszabadulással, egy a felelősségre vonással, egy pedig – a gyerekholokauszt okán – hangsúlyosan az örökké vált hiány jelzésével ér véget.
  • A három kiállításból kettő bevallottan is inkább az értelemre, egy inkább az érzelmekre kíván hatni.
  • A három kiállításból kettő a roma holokausztot is beemeli, egy – a lokalitásra súlyozott jellege miatt – csak szót ejt róla.
  • A három kiállításból egy alapvetően sikertelennek mondható, hiszen önnön vállalt küldetéséhez képest is alulteljesít; a kelleténél sokkal kevesebb látogatót vonz.

Intellektuális dilemmák

A magyar holokauszt reprezentációk áttekintése nyomán felmerülnek olyan kérdések, amelyekre nehéz egyértelmű választ adni, de jelzik: érdemes továbbgondolkodni, mert az eddig alkalmazott intellektuális keretek lehet, hogy nem kielégítőek.

A magam részéről öt olyan kérdéskört érzékelek, amely megjelenik a reprezentációkban, de intellektuális problémákat vet fel.

Az öt kérdéskör a következő:

  • A holokauszttörténet kezdete és vége
  • Az értelem és az érzelem szerepe
  • A zsidó fogalom mibenléte
  • A zsidó és a nemzeti értelmezés viszonya
  • A roma holokauszt elhelyezésének problémája

A kezdet és a vég

A holokauszt mint cselekedeti sor a náci Németországhoz kötődött. A nácik tervelték ki, és jelentős részben ők hajtották végre. Magyar vonatkozásban ez úgy jelenik meg, hogy a kiállítások vagy 1920-tól, vagy 1938-tól datálva bemutatják a magyar állami antiszemitizmust; azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen a magyar állam tevékenyen együttműködött saját állampolgárai kiszolgáltatásában azért, hogy ezeket a magyar állampolgárokat meggyilkolják. Több mint két évtizedes, változó intenzitású, de folyamatos tevékenységgel zökkenőmentessé tette csatlakozását a holokauszt nácik által végrehajtott eseménysorához.

Magyar vonatkozásban a holokauszttörténet vagy úgy ér véget, hogy egy megsemmisítő tábort felszabadítanak, vagy úgy, hogy a magyar háborús bűnösöket felelősségre vonják, vagy úgy, hogy a hiány maradandóságát jelzik. Kérdés tehát, hogy mikor van vége a holokausztnak?

De az is kérdés, hogy mikor kezdődött? A németek vonatkozásában ezt a történetet a nácik 1933-as hatalomra kerülésével, magyar vonatkozásokban pedig az állami antiszemitizmus két világháború közötti jelenlétével indítják.

Mind a kezdet, mind a vég esetében indokolható megoldásokat látunk. Ha a holokausztot eseménytörténetnek fogjuk fel – s ezt megtehetjük, sőt, meg is kell tennünk –, akkor lehetségessé válik a politikatörténeti határok kijelölése – még úgy is, hogy időnként utalunk egy-egy politikatörténeti folyamat előzményére.

De mi van akkor, ha a holokausztot úgy fogjuk fel, mint egy olyan eseménytörténetet, amely mögöttes, vagy önmagán túlmutató kulturális tartalommal, jelentéssel rendelkezik?

A holokauszt és a hozzá vezető út történet, azaz események láncolata.

A holokauszt és a hozzá vezető út szakralitás.

A holokauszt és a hozzá vezető út spiritualitás.

A holokauszt a zsidó-antik-keresztény kultúrkör összes létező értékének és normájának megszegéséről szól. Éppen ezért maga a Bűn, a Gonosz, illetve annak szimbóluma. A Gonosz jelenléte és az ellene való küzdelem a kultúrkör egyik megkérdőjelezhetetlen pontja. A holokauszt szakralitásának erős tényezője ez.

A Gonosz tagadása a kultúrkör erkölcsi kötelessége. A Gonosz tagadása nem más, mint a Jó igazolása. A Gonosz nevének bármely alakvariánsa a Bűn szimbolikus nyelve. Auschwitz = Bűn. Gázkamra = Bűn. Az eseménytörténet egyes elemei és egésze szimbolikus tartalomra tettek, illetve tesznek szert, spiritualizálódnak. A tényleges történet szimbolikus, szakrális és spirituális történetté vált. Főként egyébként azért, mert a Bűn ugyanannak a kultúrkörnek a terméke, mint a Bűn tagadása.

Nem véletlen, hogy a holokauszt problémája – az eseménytörténeti végen túl – napjainkig foglalkoztatja a kultúrkört; számtalan írás, alkotás, megfontolás, politikai identitás így vagy úgy használja, építi be önmagába. A történet kicsit olyan, mint Krisztus keresztre feszítése. Megtörtént, de ez a történés nem egy befejezett történés, mert mindmáig foglalkoztatja a kultúrkör gondolkodóit, alkotóit. Az a benyomásom tehát, hogy a holokauszt egy nyitott végű történet. Hajlok arra – tiszteletben tartva az eseménytörténet fontosságát –, hogy többet érzékelhetünk a holokausztból, ha nem lezárt végű történetként kezeljük.

A kezdet tekintetében pedig szintén vannak kételyeim. Ha a holokausztot úgy fogjuk fel, mint egy olyan történetet, ahol összeért a fajelmélet antiszemita változata a modernitás technikájával és az ezeket alkalmazó összehangolt bürokratikus állami működéssel, akkor a gyökereket valahol egyrészt a fajelmélet „hosszú XIX. századból” eredeztethető változataiban kell keresni, másrészt abban, hogy a modernitás a gyűlöletlogika érvényesítésének beláthatatlanul nagy esélyeket biztosított. Ebben természetesen partner volt az a fajta társadalomtudományi logika is, amely a világot ténylegesnek gondolt, vagy sokak által már akkor is konstruáltnak tartott kérdések halmazának látta. Azt mondták: szegénykérdés, szociális kérdés, nemzeti kérdés, munkáskérdés vagy adott esetben zsidókérdés.[35] A társadalomtudomány önhittsége okán úgy gondolta, hogy képes nem csak kérdéseket, hanem megoldásokat is termelni. A megoldást csak egy lépcső választja el a végső megoldástól. Ez nem vesz el semmit a holokausztot végrehajtók felelősségéből, de kitágítja azt, és a modernitás meghatározott vonulatát is hozzátársítja. A gyarmatosítást fedező fajelmélet éppúgy része lesz ennek, mint a tudatos jövőt termelő, s a politika által saját céljaira használt és fogyasztott értelmiségi, társadalomtudományi nyelv és világkép.

Nekem úgy tűnik, hogy a holokauszt bemutatása nem kezdődhet eseményekkel, hanem azokkal az eszmékkel, amelyekből a holokauszt mint gyakorlat leszármazott. Ezek az eszmék pedig a XIX. században születtek – a XX. században csak valósággá váltak.

Mindezek alapján az én megközelítésemben a holokauszt csak részben eseménytörténet, valójában pedig egy kultúra szörnyű következményekkel járó válságtörténete. Ezért spirituális és szakrális, több mint önmaga. A kultúra válságtörténetének pedig az eseménytörténet csak megjelenési felülete, de nem lényege. Releváns megközelítés az eseménytörténet, de legalább ilyen kézenfekvő lehet az, ha az egész történetet a maga spiritualitásában, szakralitásában, önmagán túl mutató értelmezésében is látjuk.

Az eddigi magyar reprezentációk – egy kivételével – inkább a kronologikus és tematikus struktúrába rendezett holokausztképet mutatják, ahol is a folyamat nem a gyűlölet logikájából, hanem a gyűlöletnek esélyt adó közpolitikai változásokból következik. Nem a holokauszt eltérő tartalmi rétegeit mutatják, hanem csak azt, ami a tényleges történés. Nem a Gonoszt látjuk, hanem a Gonosz jeleit.

Értelem – érzelem

A holokausztról szóló kiállítás nem a holokauszt. A kiállítás egy konceptuális és így struktúrába rendezett látványként megjelenített reprezentáció. Létrehozási folyamata eleve racionális. Csak bemutatni tudja tárgyát, mert tárgya különnemű tőle. A kérdés az, hogy egy racionális folyamat eredménye – a kiállítás – képes-e bemutatni olyat, amelynek érzékeltetéséhez és érzékeléséhez szükség van az érzelmek mozgósítására.

Ha elfogadjuk azt, hogy a holokauszt a modernitás Gonosza, akkor elfogadjuk azt is, hogy egyszerre racionális és irracionális. Racionális, hiszen minden üzemszerű és iparszerű folyamat – tervezettsége és totális szándéka okán is – az. Irracionális, mert irracionális volt az eszmei kiindulópontja. Az ördögösített ellenségkép fenntartása, a fajgyűlölet végletekig fokozása csak emocionálisan volt lehetséges. A holokauszthoz vezető út és maga a holokauszt ezt az irracionális világot racionalizálta, tette – adott esetben – gazdaságossági számítás tárgyává a dehumanizált emberek kifosztását, az egységnyi idő alatt megölhetőek számának növelését, a gyilkosság ökonomizálását. Az irracionalitás racionalitássá vált, s ily módon eredményében visszajutott saját kiindulópontjához, azaz újból irracionálissá lett.

A holokausztnak, a modernitás Gonoszának sajátszerű kettősségével állunk szemben.

Az eseménytörténeti folyamat azonban csak racionális, legalábbis abban az értelemben, hogy egyik történésből következik, következhet a másik. Pedig mind a kiindulópont, mind az eredmény tekintetében ott a teljes és tökéletes irracionalitás; az, ami a modernitás veszélyét, legördögibb oldalát jelenti.

Ha igaz, hogy a holokauszt kiindulópontja és eredménye az irracionalitás, akkor ennek megértéséhez nem elegendőek a racionális kifejtés eszközei. Emocionalitás is kell, hiszen a gyűlölet maga is emóció, s így a gyűlöletlogika elutasításához sem elég az ész. A gyűlöletet akkor lehet teljes személyiségünkkel elutasítani, ha gyűlöljük, vagy éppen megvetjük a gyűlöletet, felháborodunk jelenlétén. Sajátos paradoxon, de így van. Az elutasításhoz pedig az kell, hogy amit látunk, érzelmileg felkavaró, élményszerű legyen, s határozott ellenérzésünket váltsák ki azok, akik kitervelték és végrehajtották a Bűnt.

Természetesen ebben az esetben megint csak előáll egy dilemma. Ha elkezdünk az érzelmek világában matatni, akkor eltávolodunk attól a „szakmainak” tekintett kritériumtól, miszerint objektíve kell szólni, mert a tárgyszerűség mindenek felett áll. Másfelől, ha maradunk a részletező, vagy kevésbé részletező tárgyszerűség kritériumánál, akkor kiállításunk nem éri el a célját, mert nem jut el a befogadóhoz, nem érinti azt meg. Ha így járunk el, akkor kiállításunk inkább vizuálisan megfogalmazott – jó vagy rossz – szakkönyv lesz, mintsem kiállítás. Ha viszont nagyvonalúan kezeljük a szűk értelemben felfogott történeti folyamatot, akkor azt fogják mondani: tárgyszerűség nélkül csak a levegőbe beszélünk, szakteljesítmény helyett Disneyland-et álmodunk.

Ez a dilemma akkor válik különösen élessé, ha nem kulturális, hanem csak történeti, s azon belül is eseménytörténeti jelenségnek érzékeljük a holokausztot. Ebben az esetben lesznek holokauszt-szakértők.  Rajtuk azokat értjük, akik a holokauszt eseményeit tárják fel és rendezik őket sorba. Ilyen esetben már egy filozófus, egy író, egy költő, egy festő, egy zeneszerző vagy egy esszéista értelemszerűen nem lehet holokauszt-szakértő, hiszen vélhetően nem tudja pontosan, hogy melyik vagon mikor indult és melyik táborba. Ettől függetlenül azonban még nagyon lényegi dolgokat tud mondani a holokausztról, csak persze nem eseménytörténeti, hanem szimbolikus, spirituális, vagy éppen szakrális szinten. Ez a fajta kettősség kitűnően működik a világban egészen addig, amíg nem kell együttműködni. Külön-külön a szakemberek tanulmányokat, monográfiákat; az írók és a költők pedig regényt és verset írnak; a festők festményeket festenek, a zeneszerzők zeneműveket írnak. A probléma akkor áll elő, amikor egy kiállítás esetében felmerül, hogy egyszerre kellene racionálisan értelmezhető tudástartalmakat és érzelmi impulzusokat eljuttatni azokhoz az adófizetőkhöz, akiknek a pénzéből kiállításunk készül. Ilyenkor nyilván szükséges lenne az együttműködés, de ez a legritkább esetben valósul meg, mert az úgynevezett szakemberek úgy gondolják, hogy ők „értenek” a holokauszthoz. Aki pedig nem főállásban foglalkozik vele, az csak amatőr lehet; aki „csak” emberi tartalmakat, érzeteket fogalmaz meg, az lehet író, költő, festő, zeneszerző, esszéista, de nem „szakértő”.

Ez a munkamegosztási képlet sokszor használható, de a holokauszt esetében – szerintem – nagyjából működésképtelen. Ha igaz az, hogy a holokauszt nemcsak eseménytörténet, hanem a kultúra legbensőbb lényegét érintő, s ezért nyitott végű történet; ha igaz az, hogy itt kultúránk Gonoszával küzd a Jó; ha igaz az, hogy ez a történet egyszerre irracionális és racionális, akkor az is igaz, hogy érzékeléséhez, érzékeltetéséhez az értelem és érzelem együttműködésére van szükség. Ha igaz, hogy az értelem és érzelem együttműködésére van szükség, akkor ezt igencsak ellehetetleníti, hogy a szaktudás mítoszával akarják igazolni és igazoltan kizárni az érzelemkeltés és az érzelmi reakciók lehetőségét – azt, hogy érezzük és át is érezzük, amit tudhatunk, tudunk.

Legitim és fontos szakmai feladat a holokauszt történetével foglalkozni, és így nagyrészt az értelemre hatni. Legitim és fontos, de az adott téma bemutatása, reprezentációja esetében nem elégséges. Ehhez túlságosan erős a Gonosz jelenléte, túl sok a halott. (Kultúránk egyik jellegadó toposza a halál, illetve a gyilkosság misztikuma és misztériuma.) Éppen ezért kifejezetten gyümölcsözőnek és szerencsésnek tartanám, ha a holokauszt reprezentációkba az eddigiekhez képest sokkal jobban beépülne az ember érzelmi világára ható tényezők együttese; az, amitől lehet gyűlölni a gyűlöletet, s felháborodottan elutasítani a tömeggyilkosságot, a népirtást. Az alkalmazott képzőművészet már eddig is sokat tett és tehet ezért. Még többet érnénk el azzal, ha a művészet sokféle ága épülne bele a holokauszt kiállítási reprezentációiba. Ebben az esetben a szakember a múlhatatlanul szükséges nyersanyagot adja, de a kreatív alkotás rendezi emberi minőségeinket figyelembe vevő kompozícióba a tudhatót, a tudottat.

A holokauszt nem szakkérdés, hanem kultúránk egészének ügye; megértéséhez, feldolgozásához értelmünk és érzelmeink együttműködésére van szükség. A holokauszt történeti esemény volt, de bemutatása a művészet sokágú erejét is igényli. Az emberek egy kiállításon nem szakkönyvet akarnak olvasni, hanem élményre és katarzisra vágynak.

A zsidó fogalom mibenléte

Minden holokauszt-kiállítás – így a magyar reprezentációk is – azt a zsidó fogalmat használja, amelynek nevében a nácik és európai (köztük magyar) kollaboránsaik megbélyegezték, üldözték és gyilkolták a zsidókat. Ez egy faji alapon kialakított zsidó fogalom. Nem is lehet a holokausztot enélkül bemutatni, érzékeltetni, hiszen a fajelmélet integráns része volt a nemzetiszocialista ideológiának. Ez tehát történetileg hiteles megközelítés.

A magyar esetben is indokolt a faji alapon kialakított zsidó fogalom használata. Mint tudjuk – a náciktól függetlenül – a magyar állam 1938-tól faji értelemben kezelte a zsidókat; a zsidótörvények és a zsidóellenes rendeletek ennek szellemében fogalmazódtak meg. A kiállítások készítői ezt maximálisan figyelembe vették – természetesen azon lehet, de nem érdemes vitatkozni, hogy ezt a folyamatot 1920-szal, a még nem faji alapon álló, de antiszemita numerus clausus-szal, vagy 1938-cal, az akkori zsidótörvénnyel kezdjük-e.[36] Szempontunkból azonban ez most érdektelen. Az érdekes az, hogy a faji zsidó fogalom beépült a magyar állam politikájába, ennek törvényi következményei is lettek, s ezért tudott a magyar állam zökkenőmentesen és készségesen csatlakozni 1944 májusában-júniusában a nácik által kezdeményezett és végrehajtott holokauszthoz.

Itt tehát mind náci, mind magyar állami oldalról fennáll az a tényszerűség, ami miatt indokolt a faji alapú zsidó fogalom használata.

Másfelől azonban azok, akik a holokauszt után 60-70 évvel kiállításokat készítenek, nem osztják a faji zsidó fogalmat, nem hívei a fajelméletnek, és nem is akarnak híveket toborozni neki.

Nemcsak azért nem hívei, mert személyes meggyőződésükkel ez ellenkezik, hanem azért sem, mert a fajelmélet igazságtartalma nem igazolható, de az viszont igazolható, hogy politikai tetté válva mihez vezetett.

Legyünk egy kicsit konkrétabbak, és közelítsünk a magyar társadalom oldaláról ehhez a kérdéshez. Nem kívánom mondandómat túlzottan részletezni, de az nyilvánvaló, hogy a két háború közötti Magyarországon már semmilyen – történetileg igazolható – értelemben nem létezett úgymond „egységes zsidóság”. Az itt élő zsidóság már a XIX. század második felében vallásilag szétszakadt – a szakadás nyomán sokszor jobban utálták egymást, mint bárki mást. A szekularizáció a reformzsidóságot (neológia) elvilágiasította, és a zsidó identitások széles skálája jött létre. A XIX. század második felében a zsidók jelentős részben asszimilálódtak a többségi kultúrához és nyelvhez – a két háború közti Magyarországon pedig végképp a magyar-nyelvűség dominált.

Máshol már bővebben megírtam,[37] így tehát itt csak megismétlem: a XIX. század előtt a zsidó származású embereket átfogta a judaizmus, és a vallás életvitelbeli és felfogásbeli azonosságot teremtett köztük. A judaizmus adta a zsidóság esszenciáját, azaz létezett zsidó esszencialitás. A környezetet adó keresztény állam antijudaizmusa okán stigmatizálta a zsidókat, emelt korlátozásokat eléjük. Egyfelől a korlátozások léte, másfelől a judaizmus közössége teremtett közös történetet a zsidók számára, ami erősíthette, és erősítette is a közös sors érzését, érzetét. Lehetett tehát „a” zsidóságról beszélni.

A modernizáció, a szekularizáció, a polgárosodás, a jogegyenlőség állami politikája széttörte ezt a közös történetet. Ez nem jelenti azt, hogy egy csapásra következett volna be a váltás, de elindult. Nagyjából-egészében folyamatosan megszűnt az a közös történet, amely hosszú évszázadokig jellemezte a zsidóságot. Éppen a közös történet, a gettólét megszűnte váltotta ki azt az antiszemitizmust, amely építve az antijudaizmus hagyományára szót emelt a zsidók jogegyenlősége ellen, és úgy vélte, hogy minél inkább válik „láthatatlanná” a zsidóság, annál inkább van, annál inkább veszélyes ellenség, s annál inkább láthatóvá kell tenni. A megszűnt zsidó vallási esszencialitás helyett kitalálták az általuk gyűlöletesnek tekintett esszenciális zsidót, aki attól zsidó, hogy annak született, és mindenben zsidó: zsidó módon gondolkodik, eszik, iszik, beszél, cselekszik; származása és nem identitása teszi zsidóvá.[38] A származás pedig adott, nem megváltoztatható, tehát teljesen mindegy, hogy a zsidó milyennek tartja magát vagy őt a környezete, zsidó marad. Az európai kultúrában az antiszemitizmus a ténylegesen létezett gettó helyett létrehozta azt az eszmei gettót, amelybe a zsidót származása okán helyezte bele, s amiből – ebből következőleg – nem volt kitörés. Amiről nem tehetsz – ez a származásod –, az, és csak az számít. Amiről tehetsz – hogy milyen ember vagy, milyen a teljesítményed –, az nem számít.

A fajelmélet antiszemita változata ezt a logikát szentesítette, s különféle politikai okok miatt ez került hatalmi helyzetbe Németországban 1933-tól, Magyarországon pedig – mint említettem – változó erővel végig jellemezte a két világháború közötti időszakot, és 1938-tól törvényesített állami politikává vált.

Paradox módon a széttört zsidóság számára ez a politika akart újra közös történetet teremteni. Mondhatnám: kényszertörténetet.

A kényszertörténet-teremtés több irányú következménnyel is járt. Az egyik következmény lett a holokauszt, hiszen azok, akik hatalomra kerülve hittek abban, hogy a zsidóság kompakt és káros faji egység, minden faji értelemben zsidónak tekintett személyt ki akartak iktatni az általuk uralt területeken. Úgy vélték, hogy így az általuk megkonstruált zsidó esszencialitást is megszűntetik. Egy másfajta következmény lett az, hogy nyelv- és fogalomhasználatuk beépült oda is, ahol éppen tagadják a „totális fajzsidó” létét, képzetét.

A holokauszt reprezentációk esetében itt egy igazi paradoxonnal állunk szemben: egyfelől tudomásul kell venni azt, hogy a holokauszt egy faji logikában kialakított zsidó fogalmat használt (pontosabban szólva ennek szellemében jött létre), másfelől elfogadhatatlan, mert semmilyen értelemben sem igazolható ez a faji zsidó fogalom.[39]

Úgy tűnik, hogy a paradoxon feloldásának eddig nem találtuk meg a megfelelő módját. Ez jól tükröződik nem csak a magyar, hanem a nemzetközileg létező holokauszt reprezentációk esetében is. Megítélésem szerint – s itt visszakanyarodnék a már előzőleg elmondottakhoz – eredményes út lehetne, ha a holokauszt reprezentációk a történet kezdetének egyik forrását, a fajelmélet XIX. századi genezisében találnák fel. Amíg nem mondjuk el, hogy mire szolgált a fajelmélet, mit akart igazolni, s mitől volt tartalmilag teljesen hamis, ámde politikailag és társadalmilag használható konstrukció, addig feloldhatatlan marad ez a paradoxon.

Bármely holokauszt reprezentációban egy olyan zsidóságot tételezünk és ábrázolunk, amely az antiszemiták intellektuális és politikai terméke volt – miközben pontosan azt akarjuk elmondani, hogy ez mennyire nem helytálló.

A zsidó és a nemzeti értelmezés viszonya

Mindegyik magyar holokauszt reprezentáció a holokausztot magyar tragédiaként értelmezi, még akkor is, ha címében ezt éppen nem is jelzi. Úgy látják, hogy a zsidóság számára sorsfordulót jelentett a jogfosztás, a jogkorlátozás, a kitaszítottság. Azt is érzékelik, hogy ez a magyar nemzet számára is öncsonkolás volt, s végeredményben a holokauszt tragédiája így vált nemzeti tragédiává. Mondhatnám, az 1920-as, a kulturális magyar nemzetet politikailag feldaraboló trianoni béke után a független magyar állam saját, szabad akaratából hajtott végre nemzeti öncsonkolást, „belső Trianont”, s így illeszkedett a náci népirtáshoz.

Megítélésem szerint helyes és történetileg is igazolható a nemzeti tragédia gondolatának kihangsúlyozása. Éppen azért helyes, mert – mint erre az előzőekben utaltam – az ország zsidó vallású vagy nem zsidó vallású, de zsidó származású lakói kulturálisan egyre egyneműbbé váltak a saját társadalmi közegükbe tartozó nem zsidó származású honfitársaikkal. A paraszt zsidó olyan lett, mint a nem zsidó paraszt, a zsidó származású munkás olyan lett, mint a nem zsidó származású munkás, és folytathatnám a sort. Természetesen voltak különbségek is, de az azonosság erősebb volt. A legfőbb összekötő kapocs azonban mégis csak az volt, hogy a zsidó származású és vallású emberek elmagyarosodtak; nyelvi kultúrájukban is magyarok lettek.

Messzire vezetne annak taglalása, hogy a magyar nemzeti identitás miért homogenitásban, és nem integrativitásban gondolkodott. Most elégedjünk meg azzal, hogy még a homogenizáló nemzeti kulturális sztenderdekkel is azonosultak a zsidók. Ha kellett, magyar nótát írtak és daloltak, ha kellett hazafias verseket írtak és szavaltak. Tudomásul vették, hogy a nyilvános világban egyféleképpen lehet csak magyarnak lenni, és döntő többségükben eleget tettek ezeknek a kritériumoknak.

A magyar kultúrával való egyneműsödésükkel – amelynek formálásához is erőteljesen hozzájárultak – párhuzamosan zajlott az a folyamat, amely a két háború között a politikai kitaszítottságot jelentette. Mondhatnám a fajivá vált antiszemita logika nevében, éppen azért taszították ki őket, mert túlságosan egyneműsödtek.[40] Kulturálisan egyre megkülönböztethetetlenebbé váltak, ezért fajilag kellett őket megkülönböztetni, aminek egyébként az lett az egyik nem szándékolt eredménye, hogy a folyamatosan bővülő s egész a megsemmisítésig tartó kitaszítottság hozott létre napjainkig kiható közös élményanyagot a már nem létező közös történet helyébe. A holokauszt után megmaradt a közös kényszertörténet emlékezete, de ettől közös történet továbbra sem lett.

Itt azonban megint szembesülünk azzal a problémával, amit a zsidó kifejezés faji fogalomhasználatának nem akaratlagos továbbélése jelent. Ha a faji tartalmú zsidóságfogalmat használjuk, akkor a zsidókat óhatatlanul leválasztjuk a magyarokról.

A zsidókkal – és csak velük – történt valami, ami a „magyarokkal” (értsd: a nem zsidókkal) nem történt meg. És mi mégis utólag azt akarjuk, hogy a magyarok azt gondolják: ez az ő sorsuk része.

Nehéz feladat.

Sokan azt gondolhatják, és gondolják is: a holokauszt a zsidók ügye, és nem magyar ügy. Mi pedig mégis azt akarjuk, hogy magyar ügy legyen.

Valószínűleg – legalábbis a bemutatás szintjén – egy kicsit másként kellene ehhez hozzáállni, mint eddig tettük. A magyar holokauszt esetében csak az után kellene beszélni a jogfosztásokról, miután érzékeltettük, hogy azok, akikre a jogfosztás, majd a megsemmisítés vonatkozott, olyanok, mint mi, mint a „magyarok”, merthogy magyarok. Ugyanúgy éltek, ugyanúgy beszéltek, ugyanolyan viselkedési normák mentén élték az életüket, mint mi, a többiek, akiket nem szuszakoltak be az antiszemita zsidó fogalomba. Ha különböztek, az abból adódott, hogy más volt a vallásuk – feltéve, hogy vallásosak voltak –, és a más vallás más szabályokat írt elő. Ők csak azért lettek ők, s nem mi, mert egyesek a mi támogatásunkkal úgy döntöttek, hogy ők nem mi vagyunk.

Megítélésem szerint az adott társadalmi rétegeknek megfelelő szociális szimbiózis érzékeltetése teheti nem csak deklaratívan, hanem ténylegesen is magyarrá a történetet. Mert azért azt ismét emlékezetünkbe kell idézni, hogy a nem zsidó magyarral nem történt meg az, mint ami a magyar állam által kijelölt zsidóval megtörtént. A szociokulturális közösség érzékeltetése az egyetlen lehetséges összekötő kapocs a magyarok és a faji kategóriába államilag besorolt zsidók sorsa között.

Tehát, ha a magyar állam által egykoron a nemzeti kitaszítottságba jutott, faji alapon értelmezett zsidóságot utólag vissza akarjuk emelni a magyar nemzeti közösségbe, akkor azt kell megmutatni, hogy ők egyek voltak közülünk – még akkor is, ha némely ponton éppúgy különböztek, mint egyik ember a másiktól, egyik család a másiktól.

A két háború közötti szétváló történetben egy másik lehetséges közös pont a fajelmélet – általam már többször említett – beemelése, de ezúttal abból a szempontból, hogy ebben a konstrukcióban milyen hely jutott a magyaroknak. Őket persze nem kiirtani akarták, „csak” a „herrenvolk” szolganépének szerepe jutott volna nekik.

A két világháború között a magyar állam által faji alapon zsidónak tekintettek története lényegi pontokon – az élet és a halál kérdéséig bezárólag – szétvált azokétól, akiket nem tartottak zsidónak. Ezt a szétszakítottságot nem szabad és nem is lehet utólag összevarrni. Egyet lehet tenni: egy olyan magyar identitáskeretbe helyezni, amely fölébe megy az egykori „ők” és „mi” dichotómiának. A szétvált történet egyetlen lehetséges feloldása a jogegyenlőség ideáját megkérdőjelezhetetlenül magába építő nemzeti identitás.

A két történetből sohase lesz egy. Közös identitás azonban lehet. A holokauszt csak egy meghatározott magyar identitás mentén lesz magyar történet.

A roma holokauszt elhelyezésének problémája

Az utóbbi évtizedekben a holokauszt elbeszélésmódjába beépült a cigány holokauszt fogalma. Alappal történt ez.

A cigányságot a nácik faji ideológiája éppúgy alacsonyabb rendűnek tekintette, mint a zsidókat, és az 1935-ös nürnbergi fajvédelmi törvények hatályát a cigányokra is kiterjesztették. Börtönnel büntették az árják és cigányok közötti szexuális kapcsolatot, és tiltották az ilyen házasságot. A cigányokat is deportálták, s közülük is sokan kerültek Auschwitzba.

A cigányok szisztematikus üldözése azonban messze nem érte el azt a mértéket, mint amit a zsidók esetében lehetett tapasztalni. Az egyik magyar holokauszt kiállítás katalógus szövegét idézve: „A nácik a megszállt országok többségében nem törődtek a romákkal, de például Franciaországból és Belgiumból néhány száz cigányt Auschwitzba hurcoltak.”[41]

1944-ben a Sztójay-kormány 50-60 cigány katonai munkaszázadokat kívánt felállítani, mintegy 10-12.000 fő részvételével. Végül is hat munkaszázadot állítottak fel – miközben a zsidóság tömegeit érintette a munkaszolgálat.

A mindennapok megaláztatásai tekintetében is voltak különbségek a zsidók és a cigányok között. A már idézett katalógus így ír: „Gyakran megalázták a romákat is. A hatóságok által elrendelt kényszernyíratások, fürdetések és a csendőri brutalitás mellett emberi méltóságukban sértette őket a közélet egyes szereplőinek állandóan hangoztatott véleménye: a cigányok „bűnözők”, akiknek szaporodását meg kellene akadályozni.”

A zsidóság esetében ugyanez a katalógusrész konkrét törvényi rendelkezéseket is felsorol, így például azt, hogy 1941. évi XV. tc. a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és nemi kapcsolatot tiltó törvény több százezer állampolgár legintimebb szférájába avatkozott bele. Természetesen szólnak arról is, ami nem törvény, hanem csak mindennapi gyakorlat volt. Például beszélnek arról, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében zsidó nem adhatott vért, mert a zsidó vért az alispán fertőzöttnek és mocskosnak tartotta.[42]

A nácik megsemmisítési szándéka tekintetében nem volt különbség a zsidók és a cigányok között, de a szándék érvényesítésében már igen. A végrehajtás következetességében, ritmusában, mértékében jelentékenyek az eltérések. Így aztán az nem kérdés, hogy a cigányságnak helye van a holokauszttörténetben, de az eddigi bemutatások elég szervetlenné teszik ezt a helyet.

A jogfosztó törvények nem cigánytörvények, hanem zsidótörvények voltak. A tulajdontól, vagyontól való megfosztás nem a cigányokra, hanem a zsidókra vonatkozott annál is inkább, mert a cigányoktól nem volt mit elvenni. Az állami megsemmisítő akarat elsődleges célpontja nem a cigányság, hanem a zsidóság volt. A zsidóság kifosztása, gettósítása, deportálása, megsemmisítése rendszert alkotott; szervezettnek és következetesnek bizonyult. A cigányok esetében mindez sporadikus, esetleges. Éppen ezért minden olyan kiállítás-szervező elv, amely a fent említett elemek kombinációjából áll össze, nem tudja a cigány holokausztot integrálni a zsidó holokausztba. Pontosabban szólva: mintegy járulékosan odahelyezi őket, de ennek különösebb szervessége nincs.

Megítélésem szerint ez is az eseménytörténet-centrikusság sajátos csapdahelyzetét példázza. Ha nem tudunk cigánytörvényeket felmutatni, ha nem tudjuk dokumentálni, hogy az egyébként nagyjából-egészében az állam által kontrollálhatatlanul mozgó vándorcigányokat deportálják, akkor lehetetlenné válik ugyanannak a népirtó szándékú embertelenségnek a felmutatása, mint ami a zsidók ellenében működött.

Itt megint el kellene szakadni a kizárólagosan értelmezett és tematikusságba rendezett eseménytörténettől, s újra elő lehetne venni a Gonosz alakváltozatainak problémáját.

Tudjuk, hogy volt cigány holokauszt. Csak azt nem tudjuk, hogy ezt miként beszéljük el, miként mutassuk meg úgy, hogy szervesen összefüggjön a holokauszt fő történeti sodrával.

Paradox módon a cigány holokauszt kiállítási szervetlensége világít rá leginkább arra, hogy a holokausztot illető szakszerűségben elgondolt reprezentációs gyakorlat igencsak korlátos. Úgy tűnik, a holokausztot eseménytörténetként kezelő felfogás szűkíti, a holokausztot kulturális traumaként interpretáló megközelítés viszont tágítja az értelmezhetőség és a befogadás horizontját.

Lehet, hogy sok vonatkozásban tényleg újra kellene gondolnunk: elsődlegesen mit is akarunk megmutatni, elmondani, érzékeltetni? A Bűn sokszor nehezen egymáshoz illeszthető jeleit, vagy a Bűnt magát?

***

A szöveg mottójául három ember gondolatait választottam. Egyikük sem holokauszt-szakértő. Az evangélikusnak keresztelt Petőfi Sándort 1849-ben megölték – nem tudhatta, hogy halála után majd’ száz évvel zsidónak tartott honfitársaival mi fog történni. Az 1981-ben elhunyt Pilinszky János katolikus vallású és identitású magyar költő volt, aki a maga keresztény látószögén át tiszta tekintettel érzékelte a holokauszt lényegét. Kertész Imre zsidó identitású magyar író, akinek a holokauszttal kapcsolatos életélményei mélyen beépültek irodalmi munkásságába.

Számomra ők együtt azt mondják, amit én is gondolok: a holokauszt több mint önmaga, mert a nyugati civilizáció, s így a mi kultúránk alapproblémája. Egy kulturális alapproblémát – a modernitás Gonoszának életképességét – pedig nem lehet, nem szabad csak és kizárólag szakkérdésként kezelni, mert a történet szimbolikus is, szakrális is, spirituális is. Ezért nem lehet csak racionális módon látni és láttatni, érzékelni és érzékeltetni.

S ha azt akarjuk, hogy a magyar állami antiszemitizmus által egyszer már a XX. században szétválasztott „zsidó” és „magyar” történet napjainkra átélhető magyar történetté váljon, akkor nincs más lehetőségünk, mint az elköteleződés a jogegyenlőség eszméjét elidegeníthetetlenül magában foglaló magyar fogalom és identitás mellett. Minden más – történelmünk által létrehozott – magyar önazonosság mindig magában fogja hordozni a „zsidótörténet” nem magyar történetként való kezelését, a szétválasztás újabb lehetőségét. Ha a magyar saját identitásába nem építi be a jogegyenlőséget, akkor mindig kész lesz az öncsonkításra, a „belső Trianonra”; arra, hogy a magyar nemzetből hol ilyen, hol amolyan csoportot zárjon ki.

A magyar nemzeti minőségében a jogegyenlőség híve – nehéz, de nem lehetetlen intellektuális és érzelmi feladat. A XIX. század közepén Petőfi Sándor, a halála után nemzeti klasszikussá vált magyar költő ezt már és még tudta.[43]

[1] A holokauszt témájával a ’60-as évektől jó néhány történész is foglalkozott, így például – csak a már elhunytakat említve – Benoschofsky Ilona, Karsai Elek, Ránki György, Juhász Gyula, Tilkovszky Lóránt, Laczkó Miklós. A magyar holokausztról tudományos összefoglaló mégis az Egyesült Államokban készült el; 1981-ben jelent meg Randolph L. Braham: The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary I-II., Columbia University Press, New York. A könyv magyar fordítása „A magyar holokauszt” címmel 1988-ban látott napvilágot. A szépirodalmi megközelítés is megjelent, így például Ember Mária: Hajtűkanyar (1974), illetve Kertész Imre: Sorstalanság (1975) c. műve. Ismétlem: nem kívánok részletező áttekintést nyújtani a holokauszt magyarországi emlékezetéről, de jelzését fontosnak gondolom.

[2] Én az alkalmazott képzőművészethez kevésbé értek, így ebben a szövegben csak jelzem szerepét, de nem kívánok esztétikai, művészettörténeti elemzést nyújtani.

[3] A magyar országgyűlés 2000-ben határozott arról, hogy minden év április 16-a a Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja legyen. Az első emléknapot 2001-ben tartották.

[4] Magyar fordításban ez úgy hangzik: Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum.

[5] Forrás: http://pl.auschwitz.org/z/index.php?option=com_content&task=view&id=67&Itemid=39

[6] Az 1979-es kiállítás Horn Emil nevéhez fűződik.

[7] Az 1965-ös, illetve az 1979-ben létrejött kiállítást az OSA (Open Society Archive) Centrális Galériája 2004 áprilisában mutatta be. Az erről szóló beszámoló: http://www.szombat.org/archivum/az-auschwitzi-magyar-pavilon-kiallitasai-%E2%80%93-1965-1980-1352774067

[8] Az 1999-es forgatókönyv Ihász István muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője nevéhez kötődik. Az általa felkért szakértők: Schmidt Mária, Schweitzer József főrabbi, és Stark Tamás voltak.

[9] Nem célom a létre nem jött kiállítás történetét felidézni. E tekintetben utalnák Barotányi Zoltán cikkére, amely a Magyar Narancs 1999/39 (szeptember 29-i) számában jelent meg: Az Auschwitz-kiállítás forgatókönyve: nem teszik az ablakba.

http://magyarnarancs.hu/belpol/az_auschwitz-kiallitas_forgatokonyve_nem_teszik_az_ablakba-62830

Az elvetélt kiállításhoz ugyancsak fontos kritikai adalék Kádár Gábor és Vági Zoltán 1999. áprilisi lektori jelentése: http://osaarchivum.org/galeria/auschwitz/files/pages/epilogue/kadardoc.html

A különféle egyéb véleményeket összegzi a Szombat c. lap 1999. október 1-jei száma: http://www.szombat.org/archivum/szemelvenyek-az-auschwitzi-magyar-kiallitashoz-kapcsolodo-szakvelemenyekbol-levelekbol-es-allasfoglalasokbol-1352774072

[10] A kiállítás koncepcióját Kádár Gábor, Rajk László, Vági Zoltán és Varga László készítette el. A látványterv, illetve a kiállítás designja Rajk László nevéhez kötődik. A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum fennhatósága alá tartozik, megvalósítását a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és Oktatási Minisztériuma támogatta. A kiállítás létrehozásában közreműködött az auschwitzi állami múzeum, mert statútumuk szerint az egyes nemzeti kiállításoknak összhangban kell lenniük Auschwitz-Birkenau egészével. Pontosan megállapíthatatlan, hogy a magyar kiállítást mennyien nézik meg, hiszen aki megvette a múzeumi belépőt, az a tábor, illetve a múzeum területén szabadon dönti el, hogy mit látogat meg.

[11] A kiállítás katalógusa alapján tekintem át az Auschwitzban látható magyar jelenlétet. Az elárult állampolgár. A magyar holokauszt emlékére. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2006. (A továbbiakban Auschwitz katalógus) A kiadvány háromnyelvű: magyar, lengyel és angol. A katalógus rögzíti azoknak a nevét is, akik különféle módon hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez, s köztük szerepel az én nevem is, ezért talán indokolt egy személyes megjegyzést tennem: a kiállítás címét én javasoltam. Még a ’90-es években New Yorkban volt egy hasonló című időszaki kiállítás, amelynek fókuszában a munkaszolgálat állt.

[12] Szubjektív elemeket nem nélkülöző, részletes beszámoló: Szőnyei Tamás: Túlélőtúra: Új magyar kiállítás Auschwitzba. http://magyarnarancs.hu/belpol/tulelotildetura_uj_magyar_kiallitas_auschwitzba-52927

[13] Auschwitz katalógus 177-178. pp.

[14] A vonatkozó adatok lelőhelye: Makó Imre – Katona Lajos: A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai. Hódmezővásárhely, 1991. A kiegészített kiadás 1993-as. A hódmezővásárhelyi zsidóság történetéről több munka is szól. Lásd: Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. A hódmezővásárhelyi Izraelita Hitközség kiadása, Hódmezővásárhely, 1943; Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen, Hódmezővásárhely – Budapest, 2004.

[15] Köszönettel tartozom a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ munkatársának, Elek Andrásnak, hogy információkkal segítette a szövegrész elkészülését.

[16] A kiállítás leírásához felhasználtam a Holokauszt Múzeum, Hódmezővásárhely c. kiadványt. A katalógust a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány készítette. Összeállította Schmidt Mária, szerkesztette Körmendy Zsuzsanna. Felelős kiadója Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata. A katalógusból kitetszik, hogy a múzeum Schmidt Mária történészi koncepciója és F. Kovács Attila tervei alapján Lázár János polgármester támogatásával épült. A Terror Háza Múzeum részéről a megvalósításban részt vettek: Azary Beatrix, Gömöri Beáta, Halmy Kund, Kiszely Gábor, Lubi Géza, Madácsy Tamás, Magyar Péter, Máthé Áron, Mezei Attila, Nagy Levente, Schlett Anna, Stark Tamás, Szattelberger György, Tallai Gábor és Weinwurm Bence. A kiadvány nemcsak a kiállításra vonatkozik, hanem tartalmazza a megnyitó alkalmával rendezett konferencia írásos anyagait is: Schmidt Mária, Gerő András, Körmendy Zsuzsanna, Haraszti György, Stark Tamás előadásait.

[17] Az emlékek felidézését nagyban segíti Csorba Mária – Tóth Attila: Térdeplő idők c. dokumentumfilmje.

[18] Az emlékmű F. Kovács Attila alkotása, s egyidős a múzeummal, azaz 2004-es.

[19] A számokat a Tornyai János Múzeum bocsátotta rendelkezésemre.

[20] Sokan ide számolják a londoni Imperial War Museum-ot is, de ez az intézmény a maga kiállítását nem kizárólag a holokausztnak szenteli – nevében sem a holokausztra utal.

[21] Az Auschwitz Album egy Magyarországról – vélhetően 1944. május 27-28-án – a táborba érkezett magyar transzportról szól. A képeket az Auschwitzban szolgálatot teljesítő SS katonák készítették, a gyűjtemény 198 fotót tartalmaz. A képek történetéről lásd: Az Auschwitz Album. Egy transzport története (Szerk.: Israel Gutman, Bella Gutterman). Yad Vashem, Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2004. 81-90.pp.

[22] Az épületegyüttes felelős tervezője Mányi István, építész munkatársa Gáti Attila, belsőépítésze Szenes István és Gergely László, táj- és kertépítésze Török Péter. Az épület leírásához felhasználtam az emlékközpont interneten található homepage-ét: http://www.hdke.hu/

[23] http://www.hdke.hu/epulet/manyi-istvan-epiteszeti-koncepcioja

[24] A küldetés megfogalmazója Szita Szabolcs, az Emlékközpont vezetője. Előterjesztését a fenntartó képviseletében 2011. január 31-én fogadták el a magyar állam illetékes minisztériumai. A zsidó szervezetek egyetértésüket fejezték ki. http://www.hdke.hu/rolunk/kuldetes

[25] A kiállítás bemutatásához felhasználtam: Jogfosztástól népirtásig. A magyar holokauszt áldozatainak emlékére. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2006. (Továbbiakban: Jogfosztástól népirtásig, 2006.) Ennek alapján a kiállítás létrehozásában résztvevők névsora a következő: a kiállításvezető írói Karsai László, Kádár Gábor, Vági Zoltán; történész-muzeológus szakértők Jalsovszky Katalin, Karsai László, Kádár Gábor, Toronyi Zsuzsanna, Varga János, Vági Zoltán; a kiállítási munkák irányítója Molnár Judit; a kiállítás tervezői Bihary Sarolta, Derencsér Mariann, Orbán Csaba, Vasáros Zsolt; a kiállítás lektorai Deák István, Kovács Mónika, Radnóti Ilona, Radnóti Sándor, Ungváry Krisztián; a kiállítási kiadvány szerkesztője Molnár Judit. Kádár Gábor és Vági Zoltán az auschwitzi magyar kiállítás létrehozásában is döntő szerepet vállaltak, vélhetően éppen ezért a Páva utcai kiállítás sok hasonlóságot mutat az auschwitzival.

[26] Hamvay Péter: Terror Háza 2.0. In: Élet és Irodalom. 2013. október 11. 4.p. Nem tudjuk, hogy a kevés számú látogató közül mennyi a külföldiek és a magyarok aránya.

[27] Köszönettel tartozom Peremiczky Szilviának, a Zsidó Múzeum igazgatójának, hogy az adatokat rendelkezésemre bocsátotta. A Zsidó Múzeum belépőjegye magában foglalja a Dohány utcai zsinagóga, a Wallenberg Emlékkert és a múzeum látogathatóságát. Ezek az objektumok egy területi egységet alkotnak.

[28] A kiállításról – megnyitását követően – megírtam a véleményemet: Gerő András: A holokauszt mint kiállítás. In: Magyar Narancs. 2006/12. http://vakbarat.magyarnarancs.hu/zene2/reszletes_amnezia_-_a_holokauszt_mint_kiallitas-65297

[29] A projekt vezetője Schmidt Mária. Mint emlékszünk rá, ő volt a hódmezővásárhelyi holokauszt kiállítás egyik létrehozója.

[30] Természetesen minden emberi élet ugyanannyit ér, s minden gyilkosság bűn. A holokauszt áldozatai esetében is ez a helyzet. A gyerekhalál azonban jobban megérinti az embert – talán éppen azért, amit a főszövegben elmondtam. Reprezentációs és befogadói szempontból a gyerekek tömeges legyilkolásának hatása a legnagyobb.

[31] A Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye – Európai Oktatási Központ (az „Emlékhely”) kiállítási és szakmai programja megalkotása tárgyában kidolgozott Koncepció. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2013. október (kéziratos munkaanyag), 3. p. (Továbbiakban Koncepció, 2013.) A munkaanyag tartalmazza az előzetes – hangsúlyozottan nem végleges – kiállítási koncepciót, az előzetes látványtervet, az oktatási program módszertani vázlatát, az előzetes kommunikációs tervet, az emlékhely elnevezésének kérdését és egy terjedelmes dokumentumtárat. A kézirat terjedelme 200 oldal.

[32] Az indoklást lásd a Koncepció, 2013. 20-24. pp.

[33] Koncepció, 2013, 4-5. pp.

[34] Az új épület látványterveit F. Kovács Attila készítette.

[35] A mai magyar nyelvpolitikai és eszmetörténeti helyzetet jól jelzi, hogy míg az irodalomtörténész Ungvári Tamás a „zsidókérdést” a távolságtartást jelző idézőjelben használja, addig a történész Gyurgyák János teljesen reflektálatlanul idézőjel nélkül teszi könyvcímmé. (Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999.; a könyv angol kiadása: Tamás Ungvari: The “Jewish Question” in Europe : the case of Hungary. Boulder, Colorado, 2000;  Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2001.) Ha Gyurgyák a „boszorkánykérdésről” írt volna könyvet, akkor talán elgondolkodott volna az idézőjel használatán.

[36] Mivel a Horthy-érában az államivá tett antiszemitizmus a rendszer változó erővel működő, ugyanakkor folyamatosan érvényesülő jellegadó tényezője volt, ezért az 1920-as – még nem faji, de zsidóellenes – numerus clausus mint eseménytörténeti kezdőpont indokolt. Lásd erről: Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon. 1920-1945. Napvilág Kiadó, Budapest, 2012. A magyar szellemi élet jelenlegi állapotát jól tükrözi a már idézett Gerő-Romsics vita, hiszen ez a diskurzus alapvetően érintette a Horthy-rendszert átható és minősítő antiszemitizmust, illetve az antiszemita olvasatú, valamint holokauszt relativizáló történészi nyelvhasználatot is.

[37] Gerő András: A zsidó szempont. PolgArt Kiadó, Budapest, 2005. A könyv címadójául szolgáló tanulmányt ez a kötet tartalmazza. (Angol kiadása: András Gerő: The Jewish Criterion in Hungary. Columbia University Press, New York, 2007.)

[38] Ennek a vallásin jóval túlmutató szekuláris zsidó esszencialitásnak vannak zsidó hívei is. Ők nem ellenségesen, hanem éppen hogy pozitív tartalommal mindenhol zsidót szimatolnak, ahol zsidó származásra bukkannak. Úgy vélik, hogy akinek zsidó a származása, az mindenben zsidó, és például zsidósága okán tehetséges vagy éppen Nobel-díjas. Az ő szemükben is a származás, és nem az egyéni identitás a döntő.

[39] Éppen ezért – noha érthető – de mégiscsak furcsa, hogy a két magyarországi holokauszt reprezentáció zsinagógákhoz (is) kötődik. A holokauszt faji zsidó fogalmának vajmi kevés köze volt a zsidó valláshoz.

[40] Felsorolni sem tudnám azokat a példákat, amelyek ismert vegyesházasságokról, illetve arról szólnak, hogy milyen szociális szimbiózisok jöttek létre. A vészkorszak tekintetében ehhez nagyon értékes adalékot nyújt Katona Béla: Várad a viharban. (Nagyvárad, 1946) című könyve. Kiderül: majd ezer esetben segítettek nem zsidó nagyváradiak a zsidóknak vagyonuk mentésében, ami arról szól, hogy – mindkét oldalról – milyen erős bizalmi viszonyok alakultak ki, milyen erős volt a kulturális mezőn is túlmutató társadalmi bizalmi tőke.

[41] Jogfosztástól népirtásig, 2006. 34.p.

[42] Jogfosztástól népirtásig, 2006. 38.p.

[43] Ennek a nagyobb tanulmánynak a második fele megjelent: A holokauszt látványa. In: Élet és Irodalom, 2013. november 29.