- december 30-án, Budapesten magyar királlyá koronázták a 29 éves Habsburg-Lotaringiai Károlyt.
Nagypolitikai kitekintés
Az 1914-ben elkezdődött Nagy Háborúban az 1916-os év katonai szempontból nem volt túl szerencsés az Osztrák–Magyar Monarchia számára.
Május 24-én az olasz fronton a Monarchia hadserege nagy támadást indított, de az offenzíva elakadt. Augusztus 5-én megkezdődött a 6. isonzói csata, amely a központi hatalmak vereségével végződött – annak ellenére, hogy az olasz előrenyomulást sikerült megállítani. Az orosz fronton június 4-én Bruszilov cári tábornok nagy erejű támadást kezdeményezett a Luck-Okna arcvonalon. A harcok során a Monarchia csapatai hatalmas vereséget szenvedtek, az itt harcoló alakulatok csaknem teljesen megsemmisültek. A hadműveletek eredményeképpen az oroszok elfoglalták Wolhíniát és Bukovinát, és 200 000 hadifoglyot ejtettek. Augusztus 17-én a bukaresti titkos egyezményben Románia csatlakozott az antanthoz. Cserébe az antant ígéretet tett arra, hogy – győzelme esetén – Romániáé lesz Erdély, a Bánát, a Bánság, Bukovina és a Tiszántúl egy része. Románia augusztus 27-én hadat üzent a Monarchiának, és csapatai szeptember 7-én elfoglalták Brassót, majd további erdélyi területeket. Szeptember második felében az osztrák-magyar és a német csapatok együttes ellentámadása kiszorította a román haderőt Erdélyből, és december 6-án a központi hatalmak katonái Bukarestet is megszállták. A Monarchia szemszögéből ez az egyetlen és egyértelmű katonai siker 1916-ban, de ezt sem tudták volna elérni a németek közreműködése nélkül.
Az 1916-os év – immár csak Magyarországot tekintve – arról tanúskodott, hogy a háború valósága egyre inkább a hátország mindennapi életének is szerves részévé vált. A cukor árusítása állami monopóliummá vált, és árát jelentősen felemelték. Így volt ez a tej esetében is. Budapesten a gáz ára 25, az áramé 16,5%-kal nőtt. Egyre többen panaszkodtak az ellátási nehézségekre és a drágaságra. Az országban több helyen sztrájkoltak – így volt ez Budapesten a Fegyver- és Gépgyárban és számos bányavidéken. A társadalmi elégedetlenség folyamatosan a napi élet részévé vált.
A Monarchia legfelső köreiben is érzékelték azt, hogy a helyzet nem túl rózsás. Az osztrák politikai feszültségeket mi sem jelezte jobban, mint az a tény, hogy a szociáldemokraták egyik vezetője, Friedrich Adler október 21-én lelőtte Karl von Stürgkh-öt, az osztrák miniszterelnököt.
Ha más nem, akkor ez a tény szimbolikusan is tudatosította a Monarchia politikai vezetésében, hogy Ausztria–Magyarország sem katonailag, sem belpolitikailag nincs jó állapotban. Ezért Burián külügyminiszter októberben a német szövetségesekkel egyeztetett békeajánlatot kívánt tenni az antantnak, amelyet végül is december 12-én tettek közzé. Ez volt a háború történetének első békejavaslata. Az antant december 31-én utasította el a központi hatalmak békeajánlatát, de legalább elindulni látszott egy olyan folyamat, amely azt ígérte, hogy méltányos békekötéssel belátható időn belül a háborút be lehet fejezni.
Ebben a nagypolitikai helyzetben következett be Ferenc József halála, s egy hónappal temetése után, az 1916-os esztendő utolsó előtti napján az új király[1] megkoronázása.
Az új király
Az új királyt Károlynak hívták.[2] Ausztria és Magyarország lakói Ferenc Ferdinánd meggyilkolása óta tudták, hogy a lehetséges új uralkodónak ez a neve, de el kellett nekik magyarázni, hogy milyen sorszámot fog viselni neve előtt. Így aztán már két nappal Ferenc József halála után mind Ausztriában, mind Magyarországon a sajtó közölte, hogy az uralkodó más sorszámot fog viselni a birodalom két felében. Ezt írták: „A Neue Freie Presse hiteles forrásból jelenti, mint uj uralkodó mint ausztriai császár az I. Károly nevet fogja felvenni. Magyarországon pedig mint IV. Károly fog uralkodni…
A jelenlegi császár az első osztrák császár Károly néven. Mint magyar király a negyedik Károly. I. Károly, a kit a magyar történelem Róbert Károly néven ismer, az Anjou-házból eredt és Nagy Lajosnak volt atyja. II. Károly Durazzoi Lajos fia, a nápolyi királyé, 1385-ben került a magyar trónra, Székesfehérvárott koronázták meg, tizenegy hónappal később összeesküvésnek esett áldozatul. III. Károly, Mária Terézia atyja mint német-római császár VI. Károly nevet viselt.”[3]
Károly már november 21-én, Ferenc József halála napján proklamációt intézett birodalma lakóihoz. Ebben utal arra, hogy Ferenc József művét kívánja folytatni és befejezni. Közli, hogy a háborúban az ellenség összes támadását visszaveri, és a győzelmes befejezéshez segíti népeit. Másfelől beszél arról, hogy újból meg kívánja szerezni népeinek a béke áldásait, s arról is szól, hogy igazságos, szeretetteljes fejedelem kíván lenni, aki tiszteletben tartja a jogegyenlőséget, a szabadságot, és mindenkinek biztosítja a jogrend oltalmát.[4]
Két nappal később, november 23-án az alábbiakat közli Tisza István gróffal, a magyar miniszterelnökkel: „Kedves Gróf Tisza!
Attól a szándéktól indittatva, hogy Magamat Magyarország s Horvát-Szlavon és Dalmátországok királyává mielőbb megkoronáztassam, utasitom Önt, hogy az országgyüléssel érintkezésbe lépve, idevágó javaslatait terjessze Elém.
Kelt Bécsben, 1916. évi november hó 23.-án
Károly s.k.
gróf Tisza István s.k.”[5]
A koronázás
A koronázás a magyar közjog igen fontos része volt.[6] Ha nem valósult meg, akkor a király hatalmát nem lehetett teljesen törvényesnek tekinteni, amiből aztán számtalan bonyodalom származhatott. Ahogy ezt Ignotus írta a Nyugatban: „a közjogban a forma is lényeg, s a koronázás, mely nemcsak hatalmat ád a királynak, de jogot is a nemzetnek, szent szertartás a nem szertartásos érzés számára is… Mert a magyar szent korona köré a történelem két hagyományt is illesztett. A magyar koronázás nemcsak akkor nevezetes, ha megtörténik, de azzal is, ha elmarad. II. József, a legnagyobbat akart s a legnagyobbat hibázott király óta van meg ez a jelentősége is. Az 1867-i koronázás nem jelentett volna akkora jót és elégtételt, ha az 1848-i el nem maradt volna… Azóta, mint ahogy címerünk fölött a korona, úgy lebeg az idegek fölött a kérdés, hogy, ha az uralkodó királyt a sors elszólítja, lesz-e utána koronázás?! Bizonyára nem a kétségbeesés kérdése – még eddig minden elmaradt koronázás kipótoltatott nálunk… S az állandó kérdésre az új király szív szerint való feleletet adott, mikor sietett magát megkoronáztatni, s Szent István koronája alá hajtva homlokát, a szent szertartásnak kettős jelentőséget adott: nemcsak annak jelentőségét, hogy a koronázás megvolt, de azét is, hogy nem maradt el. Legyen áldás szent jóakaratán.”[7]
Magyarországon az uralkodót addig nem lehetett törvényes királynak nevezni, amíg meg nem koronázták. Hivatalosan „csak” az örökös király titulus illette meg, noha a protokoll szerint ebben az esetben is járt neki a felséges úr címzés, és gyakorolhatta az összes kormányzati jogot, tehát a kinevezések jogát is. Két vonatkozásban azonban nem volt jogképes: nem adományozhatott kiváltságokat, amelynek ekkor azért már túl nagy jelentősége nem volt. A másik hiány azonban már jelentősebbnek bizonyult: nem szentesíthetett törvényeket. Következőleg csak a meglévő törvények alapján kormányozhatott, így nem hagyhatta jóvá például az ország újabb évre esedékes költségvetését sem.
A magyar közjog szerint a koronázás három lényeges elemből állt:
- A hitlevél kiadása
- A koronázási szertartás
- A koronázási eskü letétele
A hitlevél kiadása és a koronázás között elvileg sok hónap is eltelhet, de a koronázás teljességéhez mindhárom kritérium teljesítése elengedhetetlen.
Az 1916-ban érvényes felfogás szerint a nemzet, illetve intézményesült formája, az országgyűlés koronáz a katolikus egyház közreműködésével. Hivatalosan ekkor a koronázás nem egyházi aktus, hanem az országgyűlés aktusa, amelyen a katolikus egyház részvétele elengedhetetlen.[8] A koronázás helyszíne Budapest, mivel 1872 óta hivatalosan is ez a főváros, s épp ezért itt ülésezik az országgyűlés is. Arra semmifajta törvényes kötelezettség nincs, hogy a fővároson belül hol kell lezajlania a koronázásnak.
A koronázás csak akkor érvényes, ha az úgynevezett Szent Koronával[9] történik.
Röviden – nem minden részletet felemlítve – ez adja a magyar királykoronázások lényegét. Természetesen magának a folyamatnak kialakult rituáléja létezett, de szempontunkból most ez nem oly fontos.[10]
Mint említettem a királykoronázás közjogilag elengedhetetlen a királyi hatalom teljes törvényességéhez. Amikor tehát Károly jelezte Tiszának, hogy meg kívánja koronáztatni magát Magyarország királyának, akkor nem tett mást, mint készségét nyilvánította a magyar királyi pozíció elnyeréséhez szükséges kritériumok teljesítésére.
A konkrét királykoronázásnak – az általános közjogi jelentőségen túl – léteztek aktuálpolitikai vetületei is. Tiszának, a magyar miniszterelnöknek fontos volt az, hogy a magyar közjog kívánalmainak az uralkodó eleget tegyen. Tartott ugyanis attól, hogy Ferenc Ferdinánd föderatív ideái esetleg túl nagy befolyást gyakoroltak Károlyra, s ezért szükségesnek tartotta az ország jogainak mielőbbi törvényes biztosítását. Személy szerint sem volt mindegy neki, hogy a koronázásnál ő milyen szerepet vállal. A régi időkben a magyar közjog szerint a nádor és a magyarországi katolikus egyház vezetője, az esztergomi érsek koronázott. 1867-ben mivel 1848 óta nem volt nádor, az országgyűlés választotta meg a nádort helyettesítő személyt, aki az akkor miniszterelnöki funkciót betöltő Andrássy Gyula volt. Tisza szeretett volna ugyanebbe a szerepbe kerülni, s ő kívánt a nádort helyettesítő személy lenni. Ezzel nagy szimbolikus nyomatékot adhatott saját politikai vezető szerepének. A nádort helyettesítő személyt az országgyűlés választotta, s itt nem volt kétséges Tisza többsége. Ezzel együtt az ellenzéki erők megkérdőjelezték ezt a szándékot, azzal érvelve, hogy Tisza csak egy párt és nem a nemzet képviselője. Más személyeket javasoltak erre a szerepre, így például a Habsburg család Magyarországon élő tagját, József főherceget. Javaslatuk motivációi között nemcsak Tisza gyűlölete szerepelt, hanem az is, hogy egy felkapaszkodott dzsentri ne koronázzon. Arisztokrata koronázzon arisztokratát. De legalább ilyen fontos volt az, hogy Tisza protestánsként koronázott volna katolikust. Ezt sem nézték jó szemmel.
Az eredmény azonban nem lehetett kétséges: a parlamenti szavazásnál Tiszára 210-en, József főhercegre 103-an szavaztak.
Károlynak is fontos volt a koronázás, annak ellenére, hogy szűk tanácsadói köréből volt, aki erről le akarta beszélni. Arthur Polzer-Hoditz gróf, Károly közeli bizalmasa kifejezetten ellenezte a koronázást, és azt kérte, hogy az uralkodó utasítsa vissza az eskü letételét, maradjon passzív, mert a magyar alkotmányra tett eskü feloldhatatlan ellentmondásokba kényszerítené. Károly azonban jó érzékkel látta, hogy egy háborúban lévő országban nem idézhet elő legitimációs problémákat; nem teheti az amúgy is feszült belpolitikai légkörű Monarchiában kérdésessé uralma magyarországi törvényességét. Az is nyilvánvaló volt számára, hogy az országnak új költségvetés kell, le kell bonyolítani az osztrák-magyar gazdasági kiegyezés soron következő tárgyalásait, tehát szüksége van a törvényesség teljességére. Éppen ezért kérte fel Tiszát a koronázás mielőbbi megtartására.[11]
Károly feleségével, Zitával és fiával, Ottóval 1916. december 27-én, szerda délután 2 óra tájban érkezett Budapestre, és december 30-án, szombat este 6 óra tájban utazott el a fővárosból. Tehát kicsivel több mint három napot töltött el azzal, hogy magyar királlyá koronázzák.
Nem célom ennek a bő három napnak a nyomon követése, de az bizonyos, hogy rendkívül nagy nyilvános érdeklődés kísérte a királyi család budapesti jelenlétét. Egyesek szerint a Nyugati pályaudvarról a Várba vezető úton több mint kétszázezren voltak kíváncsiak az új uralkodóra.[12]
A koronázás szertartásának előfeltétele volt a hitlevél kiadása. Ezt hivatalosan az országgyűlés – pontosabban szólva a parlament két házának képviselőiből álló, 36 tagú bizottság – fogalmazta meg, és Károly Budapestre érkezésekor nyújtották át az uralkodónak, akinek nyilatkoznia kellett elfogadásáról. Károly 27-én fogadta az országgyűlés küldöttségét, amely átadta neki a parlament által elfogadott hitlevelet, s másnap, 28-án deklarálta, hogy elfogadja az okiratot. A hitlevél (diploma inaugurale) rögzítette az uralkodás jogi kereteit.
A hitlevél tartalmának lényegi elemei a 18. század eleje óta ugyanazok.
Az okirat öt lényeges pontot tartalmaz. Az elsőben a király közli, hogy fenntartja a trónöröklési rendet, és hitet tesz amellett, hogy megtartja az ország jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét, kiváltságait és területi épségét. A második pontban elkötelezi magát amellett, hogy a Szent Koronát Magyarországon őrzi. A harmadik pont a már visszaszerzett vagy majd csak ezután visszaszerzendő területeknek az ország területéhez való kapcsolását írja elő. A negyedik pontban kinyilvánítja, hogyha a királyi család mindkét nemének ágán való utódlás megszakadna, akkor a királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. Az ötödik pontban pedig utódaira nézve kijelenti, hogy a jövőben koronázandó örökös királyok is kötelesek a hitlevél által adott biztosítékok mellett elkötelezni magukat.
Károly hitlevele nagyjából megegyezett a Ferenc József koronázása alkalmából kibocsátott hitlevél szövegével, s abban is egyezés mutatkozott, hogy ez az okirat szintén magyar nyelven született meg. Apróbb változások azonban voltak. Egyfelől rögzítették, hogy a trónöröklés rendjében Károly miként került uralkodói helyzetbe, másfelől a hitlevélben Magyarország után az 1868-as magyar-horvát kiegyezés miatt külön említették a Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok elnevezést. Vita volt arról is, hogy a hitlevélbe az uralkodó úgynevezett nagy vagy kis címe kerüljön, végül is a nagy cím mellett döntöttek, amely elkülönülés nélkül használja az osztrák császári és a magyar királyi titulust.[13] (A koronázási eskü szövegébe az úgynevezett kis cím került.)[14]
December 29-én a Mátyás-templomban, ahol a koronázás zajlott, elpróbálták a folyamatot, és december 30-án megtörtént a koronázás.[15]
A hitlevél és a koronázás mellett a jogérvényesség harmadik lényeges eleme a koronázási eskü. Ez tartalmilag megegyezett a koronázási hitlevéllel, de annál jóval rövidebb volt. Míg a koronázás a templomban történt, addig a koronázási eskü a templomhoz közeli a Várnegyed területén található Szentháromság téren hangzott el. A király hitlevelében kifejezi akaratát az ország alkotmányos rendjének biztosítására, s az eskü a koronázás után ezt nyilvánosan is megerősíti. A koronázási ceremónia az eskü után, a Szentháromság tér közeli Szent György téren folytatódott, ahol is a király az ország különféle törvényhatóságaiból küldött földből képzett dombra fellovagolt, és kardjával a világ négy égtája felé sújtva deklarálta, miszerint bárhonnan érné támadás Magyarországot, kész megvédeni azt.
A koronázásra december eleje óta készült a politikai elit. A Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottságot hoztak létre, amely négy albizottságra tagolódott. A legérdekesebb a Művészeti és Műszaki Albizottság, amelynek elnöke Bánffy Miklós[16] gróf volt – lényegében ő nevezhető az ünnepségek művészeti vezetőjének, főrendezőjének. Bánffy kitűnő embereket kért fel munkatársul. A koronázási templom dekorálását Lechner Jenő,[17] az esküemelvény tervezését Pogány Móric,[18] a kardvágás helyszínéül szolgáló domb kialakítását Kós Károly[19] végezte el.
Egybehangzó vélemények szerint a koronázás mint esemény kitűnően sikerült; a művészek nagyszerű munkát végeztek. Azt már csak utólag tudjuk, hogy majdnem tragédia lett a történet vége. A 29-i főpróba – amelyen az uralkodó is részt vett – után egy órával Bánffy emlékiratai szerint a következő történt: „Midőn egy óra múlva vége lett, és magamra maradtam, az oltár fölötti világításnak egyik 4000 gyertyás lámpája, amely láthatatlanul a szentély fölé palástként emelkedő sátorba volt szerelve, és amely a próba alatt teljes fénnyel égett, a hőségtől felrobbant. Parányi üvegdarabok hulltak le, és az oltárt teleszórták apró, éles kristálytörmelékkel. Elejét kellett venni annak, hogy ilyesmi a koronázás szertartása alatt megtörténhessék. Az oltárjelenetnek, a koronázás tényének megvilágításáról lemondani nem volt szabad, és decemberben bizony lehetetlen napsütésben bizakodni, így hát a villanyszakértő tanácsára egy hüvelyk vastagságú üveglapot csiszoltak hirtelen, amely alulról teljesen elzárta azt a teret, amelyben a villanyégők voltak elhelyezve.”[20]
Másnap megtörtént a koronázás, s az esemény után közvetlenül történt az, ami könnyen tragédiát okozhatott volna. Ismét átadva Bánffynak a szót: „Az a hüvelykvastag üveglap, amely az oltár fölötti sátor világítását elzárta, a hőségtől kettérepedt, és alighogy a templom végleg kiürült csapóbárd éllel lezuhant az oltárra.”[21]
A közvélemény azonban erről nem tudott. Azt azonban látták, hogy a koronázási folyamat szabadtéri eseményein (az eskütételen, illetve a koronázási kardvágás során) Károly fején megbillent a korona, amit egyértelműen rossz előjelnek tartottak.
A jelenség magyarázata persze sokkal prózaibb, mintsem azt a baljós előjelek keresésében érdekelt gondolkodás sejteni vélte. A magyar korona belső átmérője 63,5cm, míg egy átlagos ember feje nagyjából 56-58cm átmérőjű. A korona tehát túlságosan bő – megjegyzem egyébként sem kényelmes viselet, hiszen súlya 2056 gramm,[22] ami annyit tesz, hogy akinek a fején van, az több mint két kilónyi terhet cipel a nyakán. Ferenc József koronázásakor aranyszálas szövettel kibélelték a koronát, és parafából belső pántot készítettek, hogy ne billegjen az illető fején. IV. Károly koronázásakor újrabélelték a koronát, de nem figyeltek oda arra, hogy a lehetséges billegést megakadályozzák. Az ezért felelős emberek igénytelen munkát végeztek, s ennek volt a következménye a korona megbillenése, illetve az, hogy sok fotó tanúbizonysága szerint Károlynak jobban a homlokába csúszott a korona, mint ahogy azt kellett volna.
A közjogilag elengedhetetlenül érvényes részek mellett a koronázáshoz hozzátartoztak olyan elemek is, amelyek nem a jogi érvényesség, hanem a tradíciók miatt épültek be a folyamatba.
Ilyen volt a koronázási ebéd, amely arany étkészlettel zajlott, 18 fogást tartalmazott, de senki nem nyúlt az ételhez, hanem a király felajánlotta a hadikórházban gondozott sebesültek számára.
Ilyen volt az udvari felvonulás és bemutatkozás a királyi családnak (defilier-cour), amely csoportos bemutatkozássá vált, mert az uralkodópár el kívánt utazni.
Ilyen volt a nemzet által a királyi párnak adott 50-50 ezer forintos koronázási ajándék, amelyet Károly és Zita jótékony célokra – hadiözvegyek és árvák megsegítésére – ajánlott fel.
Ilyen volt a koronázást követően a Mátyás-templomban lezajlott ceremónia, amelynek keretében a frissen megkoronázott uralkodó aranysarkantyús vitézeket avatott.[23]
Ezen az eseményen – a miniszterelnök javaslata alapján – olyan tiszteket avattak aranysarkantyús vitézzé, akik a háborúban helytállásukkal tűntek ki. Bánffy ötlete nyomán a frontkatonák mindennapi katonai egyenruhában jelentek meg – a díszes templomot csukaszürkébe öltözött emberek népesítették be. Bánffy beszámolója szerint: „Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, hogy mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábosak. Sántítva, kopogva, nehéz lélegzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt.
Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak. Az épek – azok, kiket megkímélt a sors – merev, katonás vigyázzállásban sorakoztak. A blúza mindnek telis-tele volt vitézségi éremmel, signummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszélnek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap nap után néznek farkasszemet a halállal.
Valóban a Divina Comediaba illő fordulat, a Paradiso előbb, azután az Inferno.
Sorban álltak és vártak. Nem néztek se jobbra, se balra, akárha roham előtt várták volna a parncsot…
A király visszajött. Koronásan, palástosan. Elfoglalta az előrehúzott trónt. Elhangzott az első név.
Kettéroppant, szürke emberroncs támaszkodott föl két fekete mankóra. A tisztiszolgája elkapta, hogy el ne vágódjék. Az támogatta át néhány lépésnyire. Ott a trónlépcsőn összeomlott, miközben Szent István pallosa háromszor érinté a vállát. Azután valahogy fölemelték, és a szolgájával nagy nehezen kitántorgott a templomból.”[24]
48 embert avattak aranysarkantyús vitézzé.[25] Közülük 22 volt arisztokrata, azaz báró, gróf, herceg. Miután az avatások a miniszterelnök javaslatai alapján történtek, ezért állhatott elő az a helyzet, hogy két rokona is részesült ebben a megtiszteltetésben.
Személy szerint kétségem sincs aziránt, hogy a miniszterelnök javaslata tényleg olyan tisztekre vonatkozott, akik jelentős haditettet hajtottak végre, de bizonyos vagyok abban, hogy a tiszti rangot viselő magyar háborús hősök társadalmi arányai valójában nem így álltak. Nehezen hihető, hogy a hősies háborús haditettek majd’ 46 százalékát arisztokraták hajtották volna végre – miközben az arisztokrácia aránya a társadalom egészében elenyésző, s a tiszti karon belül sem volt meghatározó.
Ez a politikai elit akciója volt, és éppen ezért a társadalmi elit reprezentációja itt jóval magasabb arányt tett ki, mint amit a frontszolgálat társadalmi arányai indokoltak volna. A politikai elit saját társadalmi hátterét magasztosította fel.
Ugyancsak szokásjog volt a koronázást követő címadományozás, rangemelés,[26] kitüntetés. (Mintegy 40-50 fő kapott kitüntetést, köztük volt a következő korszak két vezető politikusa, Bethlen István gróf[27] és Klebelsberg Kunó gróf.[28]).
A koronázás folyamata nemcsak egy igen fontos közjogi aktus volt, hanem az akkori Magyarország egyfajta politikai-kulturális reprezentációjának is bizonyult.[29] Ez a reprezentáció öltött testet a koronázáshoz kötődő, de közjogilag nem elengedhetetlen részletekben, s ez kapott szerepet a közjogilag elengedhetetlen pontokon is. A folyamat egészében új elem volt a Himnusz beemelése, amelyet pontosan háromszor játszottak el a különböző helyszíneken.
De a nagy egész inkább az úri Magyarország megnyilvánulása volt. Ahogy ezt elég cizelláltan érzékelte is A Hét című lap: „Rómából jött a korona, de sorsában és hatalmában magyar lett, fényében és bánatában egyformán, és most hogy Isten szép budai házának legszebb oltárán pihen, mint egy szentség, a római aranyékszer sugárözönben újra elszólítja mindazt a keleti fényt és pompát, amely ünnepi alkalomkor testén hord a magyar úr. Kucsmák és menték, drága aranyos-hímes varrások, szattyáncsizmák és kalapra varrt ékkövek, melyekért falvakat és erdőket cseréltek hajdan (embereket, jobbágyokat is), mind e tündöklő és döbbenetes fény Kelet úri hatalmát jelentette egykor… Amikor a szent korona közelségében még egyszer felragyog a régi világ egész káprázatos pompája, ugyanakkor az ország határain tul egy hősi kosztüm vállik emlékezetessé a későbbi korok számára. Gazdagság az egyik, szegénység a másik, de voltak árnyékai a díszmagyarnak is, noha a koronázási menetben csak trencséni Csák Mátét[30] és Bánkot[31] látjuk, a nagyurat, ám sehol Tiborczot[32] aki millió és millió volt, de neve csak egynek maradt fenn.”[33]
Vagy, ahogy Bánffy Miklós ezt utólag megfogalmazta a koronázáskor bevonuló palotahölgyek látványáról szólva: „Gyönyörű magyar ruháikban mintha elmúlt századok családi képei elevenedtek volna meg. Szédületes gyémántdiadémok, gyöngyös kösöntyűs főkötők csillogtak a mindenfelől leomló villanyvilágban. Utolsó felvonulása volt ez a pompázatos múltnak. (Kiemelés tőlem – G.A.)”[34]
Az új kor kezdetén a régi Magyarország mutatta meg önmagát.
Zita és Ottó
A közönség és a sajtó érdeklődése értelemszerűen elsődlegesen az új király felé fordult. De miután az uralkodó családostul érkezett, ezért a családtagok is a figyelem fókuszába kerültek. Zita, Károly felesége ekkor 24, Ottó, a trónörökös 4 éves volt. A király feleségének is volt szerepe a Mátyás-templomban a koronázáskor; a rituálé során jobb vállához érintették a Szent Koronát. Ottó a templomban csak néző volt. A koronázás kültéri helyszínein a család szintén nézőként volt jelen.[35]
Zita és Ottó minden újság koronázási beszámolójában szerepelt, s mindkettőjükről rendkívül pozitív képet festettek. Ottóról például – akinek ez volt magyarországi első nyilvános szereplése – ezt írta Az Ujság című lap: miután a templomban mindenki leült „és ezentul szabad utja van a trónörökösnek, a ki mintha az ezeregyéj tündérmeséiből került volna elő. Az igazi királyfi, a hogy a könyvben áll és a milyennek rég elmult gyerekkorban elképzeltük. Szinarany a ruhácskája, a csizmája, csak a parányi kucsmája van hermelinből, a mely alól kiváncsian kandikálnak elő aranyszőke fürtjei. Harsány éljenzés visszhangzik a templomban, mindenki a szivével int a királyfinak, a ki önkéntelenül is megérzi a feléje áradozó szeretetet. Egy kicsit meg is van illetődve, szeretne megállapodni egy perczre és közelről nyugodtabban nézni ezt a csodát. De nem lehet, mert Wallis altábornagy, a ki a kis kezét fogja, nagy léptekkel igyekszik előre, a kis herczeg képtelen vele lépést tartani és igy szaladni kénytelen. De a baljával szünetlen csókokat hint az ünneplői felé, a kik nem telnek el bámulatával. És tisztára érzi mindenki, hogy zárul szivébe e rendkivüli gyermek, a négyéves királyfi, Magyarország jövendőbeli királya.”[36]
A trónörököst egy helyre ültették Ferdinánd bolgár uralkodóval, aki – miután önmagát az európai királyi családfák legjobb ismerőjének tartotta – folyamatosan beszélt a kis trónörököshöz, akit éppen ezért eléggé zavart is a számára érthetetlen, felfoghatatlan beszédözön.[37]
Zita éppúgy magára vonta a figyelmet. Életrajzírója szerint: „Zita egyik főszereplője volt a koronázási ünnepségnek, s személye mint az új császár felesége először került a reflektorfénybe. Ferenc József temetésén csak fekete fátyollal eltakarva látta a világ, a budai koronázáson azonban királynői öltözetben, ragyogó szépségében mutatkozott ország-világ előtt.”[38]
Zita koronázási megjelenését az a koronázási díszruha biztosította, amely részben Budapesten, részben Pozsonyban készült. Zita azt kérte, hogy számára tradicionális magyar ruhát varrjanak; éppen ezért egy klasszikus magyar ruhát vettek mintául. Az öltözet egy XVIII. századi arisztokrata nagyasszony ruhájának mintájára készült. Ötven varrólány szorgoskodott elkészítésén.[39]
A hagyományok szerint a koronázási palást – amely bizonnyal Szent Istváné volt, és így egy ezeréves ruhadarab – a koronázási ceremónia részéül szolgált, és előtte mindig az új királyné feladata volt a foszló vagy sérült szövetrészek megvarrása. Zita ezt is teljesítette; tehát nemcsak neki varrtak, hanem ő is varrt.
Ráadásul Zita december 27-én este az országgyűlés tagjait a királyi Várpalotában magyarul köszöntötte, amiről a sajtó természetesen tudósított. A magyar nyelv használata nagy tetszést aratott – annak ellenére, hogy Zita magyar nyelvtudása messze volt a tökéletestől.[40]
Mindezekkel csak azt kívánom jelezni, hogy a családi jelenlét jót tett az új királyról kialakított képnek – közelebb hozta őt ahhoz a köznapi világhoz, amelytől a koronázási ceremónia távolította.
Amit elvártak az új királytól
A jeles magyar költő, Tóth Árpád[41] még a koronázás előtt verset írt. Utolsó sora így szól: „Békét zengjen a háború is!”[42]
Rövid, lényegre törő megfogalmazás. Tulajdonképpen kifejezte mindazt, amit az emberek szerettek volna.
A kép egésze persze ennél egy kicsit összetettebb.
Károly november 21-i proklamációja után a Friss Ujság így ír: Károly „jó sorba vezeti az ő magyar népét.”[43] Egyértelműbben fogalmaznak egy nappal később: „Károly mindent meg akar tenni, hogy mielőbb elmuljanak a háború áldozatai és borzalmai. Egyenesen a harctérről került a trónra, a háboru szörnyüségeinek szemléletéből az uralkodásra. Nemes lelkét eltöltötte az ott látottak fölött való fájdalom és végét kivánja vetni a vérförgetegnek. Azt tüzi ki első céljának, ami mint forró imádság él milliók szivében és ajkán. De királyi szava kifejezésre juttatja a milliók akaratát és elszántságát is. Békét akar, de csak olyat, amely a fegyvereink becsületének és életérdekeinknek megfelel.”[44]
Károlyt hiteles és a magyarokkal azonosuló uralkodónak kívánják láttatni. Erről tanúskodik az alábbi idézet: „A ki úgy borul oda az oltár lépcsőjére s homlokát a földre hajlítva imádkozik az isteni tisztelet alatt, a hogy azt ő felségétől láttuk: az csak hívő, vallásos lélek lehet. A ki úgy csinálja meg a kardvágást, a hogy ő megcsinálta: abban erély és erő lakozik. A ki úgy szereti fiát, mint ő, az csak nagyon jó ember lehet. Láttuk őt jó férjnek, jó apának, az egyház engedelmes fiának, erélyes férfiúnak, törvénytisztelő uralkodónak s a katonái sorsát szivén viselő hadvezérnek.
S hallottunk tőle közvetlenül a koronázás befejezése után egy szózatot: szeretett magyar nemzetem! Tartsuk meg jól emlékezetünkben ezt a kifejezést. Sok századon át elszokott attól a magyar. Nekem is «nemzetem» a magyar. Az öné is t. olvasó. Azért az enyém, mert tagja vagyok. Része vagyok neki. Belőle származom. Dicsősége az enyém is, bánata nekem is fáj, jólétében, szerencsétlenségében én is osztozom.
A király is «nemzetem»-nek mondja a magyart. Ez egy jól eső, szivünket melengető vallomás. Nemcsak uralkodni akar az ország fölött, hanem egybeforrottnak vallja magát a nemzettel, így vallja, mert így érzi. S hogy hirdeti is, annak a jele, hogy ez az érzése nem új keletű. Időnek kellett elmúlnia, míg ez az érzés kialakult, kiforrt és egész nemes mivoltában kiérlelődött.
Sok oka van a magyarnak, hogy bizakodó szemmel nézzen a jövőbe!”[45]
A magyarsággal való királyi azonosuláshoz érvet keresnek és találnak. Eszerint: „A nagy megpróbáltatás idején kiderült, hogy az uralkodóháznak a legerősebb oszlopa az alkotmányos Magyarország. Volt idő, amikor ettől féltek Ausztriában, ha a magyar erősödött. Most láthatják, hogy az orosz, olasz, szerb és oláh (román – G.A.) hullámok régen elnyelték volna Ausztriát, ha a magyar bakaság olyan hűségesen őrt nem állna mindenütt.”[46]
Mindebből azt a következtetést vonják le, hogy Károly a magyar nemzeti törekvéseket támogatni fogja: „Király és nemzet között teljes a megértés. A magyar állam ereje, magyar nemzeti hagyományokon megerősödő struktúrája nem akadály, hanem hatalmas pillér a Habsburgok uralmának világtörténelmi koncepciójában. Nem kell féltő érzékenységgel tekinteni a király felé, aki a Himnusz magasztos hangjait akarta hallani letett eskü nyomában és nem kell a királynak érzékenynek lennie nemzeti törekvéseink megvalósítását óhajtó vágyaink irányában.”[47]
A nemzet és a király közötti harmónia, illetve a magyar nemzeti törekvések támogatása más elvárások szerint alkalmat ad majd országátalakító reformokra: „A dinasztiának nincs többé oka tétovázva nézni a magyar nemzeti törekvéseket. A magyar nemzetnek nincs szüksége féltékenyen a törvényeire nézni, mikor jogai biztonságát királya egyéniségében és gondolkodásában is megtalálta. Az uj korszak, melyet a világháboru mögött sejtünk uj vezérrel találja a magyar nemzetet. S boldog reménységgel nézünk elébe, mert a fokozott erőkifejtés számára szükséges nagyobb erő felszabadult a politikai hivatások könnyebbé válása által. A magyar közéletnek uj föladatokat és uj alakulást diktálnak a háboru következményei, s nemzet és királya közötti teljes harmónia, érzelmi és gondolkodásbeli teljes megegyezése e feladatok sikeres megoldására képesitenek. A politikai problémák helyébe tolulnak a társadalmi és gazdasági feladatok. Ez teszi ujjá a korszakot, melynek most elébe kell mennünk.”[48] Nem részletezik, milyen társadalmi és gazdasági feladatok megoldására gondolnak, de azt érzékelik és érzékeltetik, hogy a háború egy új korszak nyitányát jelenti.
Az új korszak légkörébe illik bele a nők jogait, társadalmi lehetőségeit számon kérő írások sora is. A Nő című lap a koronázást megelőzően így fogalmaz: „Ferenc József megnyitotta annak az egyetemnek a kapuit a nők előtt, amelyet őse és előde, Mária Terézia királyasszony alapított. A leányunokái közt gimnazisták is vannak és a házasság kérdésében családja tagjaival szemben megértőbb és engedékenyebb volt akárhány lipótvárosi pénz arisztokratánál, gőgös parasztbirtokosnál, maradi mágnásszülőnél, vidéki polgárcsaládnál.
Ez az, amire emlékezünk, amikor a pihenőre tért aggastyán ködképe szétfoszlik előttünk. És ez az amire emlékezünk, amikor kérdő szemekkel fordulunk egy szédítő hatalomhoz jutott fiatal emberpár felé… Károly király a béke és az emberjog jegyébe állította trónfoglaló manifesztumát: e jegyben találkozni fog az öntudatos magyar asszonytársadalommal, amely tudja, hogy amint a háború nem jött magától hanem csinálták, úgy a béke is csak verejtékes, nagy munka eredményeképen jöhet létre.”[49]
A koronázás után pedig már sokkal számonkérőbb a hang: „Egyetlen egy nő akarása, egyetlen egy női agy gondolkodása, egyetlen egy női szív érzelme sem vehetett részt a magyar király és királyné koronázásában!
Ez az esemény is azt illusztrálja, hogy a magyar nők, a magyar anyák még mindig ki vannak rekesztve a férfinépesség egy nagy részével egyetemben az alkotmány kötelékéből.
Nagy igazságtalanság szemünkből az a tény, hogy oly országban, melyben Mária Teréziákat, Erzsébeteket dicsőíthetünk, még mindég koldulnia kell a magyar asszonynak és még mindig hiába koldul, hogy vegyék végre őt is a nemzet politikai egyedei közé… Az 1867-es kiegyezés műve azonban nem volt tökéletes: a nép zöme, a magyar asszonyok összessége nem lett részese az új szabadságnak.” A női jogok érvényesülését az új uralkodótól várják. Így írnak: „Az új uralkodó egyénisége azonban jogot ad a reménységre.”[50]
Az ország szociális bajaira nemcsak a női jogok vetületében emlékeztetnek. Rendkívül érdekes, hogy két olyan szerző is megfogalmaz az új királlyal szemben erőteljes szociális elvárásokat, akik világképe és későbbi életútja is igencsak szétágazott.
Egyikük Bíró Lajos író, aki a Monarchia szétesése után a polgári demokratikus forradalom kormányában külügyi államtitkár lett, majd – megszakítással – emigrációba vonult, és a világhírűvé vált Korda Sándor filmrendezővel (Alexander Korda) dolgozott együtt. Forgatókönyvei jó néhány filmsikerhez járultak hozzá. Bíró a koronázás után ezt írta: „Elődödtöl, akit békefejedelemnek nevezett el kora, megtagadta a sors, hogy békefejedelemként fejezze be életét. Adja meg neked a sors, hogy uralkodásod kezdete felavasson és hosszu évtizedei állandóan diszitsenek a békefejedelem páratlan cimével. Fiatal akarat – látjuk már – csodákat teremthet. Egy fiatal akarat csodáit várja ma a szenvedő világ. Tiz csatatérről köszöntenek a halni indulók, óh ifju király; a halni indulók elborult pillantása országokon át téged keres, óh ifju király és remegve várja, megajándékozod-e a meghalni indulókat az élettel. […]
Hü Magyarországod békeidőben is vérzett, fiatal király. Betegségek, szegénységek, nyomoruságok sebei kinozták. Százezer meg százezer ifju ember menekült el minden évben ebből a dus, ebből a szép országból Amerikába. Lehet-e, hogy ez igy megmaradjon? Ha eljön a béke, nem jön-e el vele a népnek és a királynak együttes akaratából egy uj világ? Üdvözlégy ifju király, magyar néped milliói sóvárogva és reménykedve köszöntenek.”[51]
A másik szerző Milotay István. Ő nem járult hozzá világsikerű filmek elkészültéhez, viszont jellegzetes alakjává vált a két háború közti magyar jobboldalnak. Íróként, politikusként egyaránt a keresztény nemzeti Magyarország gondolatát pártolta, amibe természetesen az is beleértődik, hogy támogatta a Horthy-éra zsidóellenes politikáját is.
Milotay még a koronázás előtt így ír: „Az új magyar király, IV. Károly koronázásához – legyen szabad e kissé frivol szavakkal élnünk – a történelmi jellegű kulisszákat, a kosztüm-színeket, most is jórészt ugyanazoknak a társadalmi osztályoknak statisztái fogják szolgáltatni, amelyek a megdicsőült I. Ferenc József trónját a budavári Boldogasszony-templomában körülállták, s amelynek a koronázási domb körül – a négy felé suhintó kard árnyékában és oltalma alatt ott tolongtak a régi pestvárosi térségen. Ott lesznek a magyar arisztokrácia, a főpapság, a képviselőház, a megyék és városok küldöttségei. Mindez azonban már csak lárvája, díszruhás árnyéka elhanyagolt, belső erejükben elsorvadt osztályuknak. Azok, akik a tényleges politikai, társadalmi és gazdasági hatalmat bírják, egyelőre, ez alkalommal még utoljára, a háttérben fognak állni, miután odakinn az életben, a valóságban már úgyis régen átszakították, túlnyargalták s maguk alá gázolták ezeket a történelmi sorompókat… Az új király, ha széttekint majd ezen a térségen, az új magyar társadalom körülötte tolongó küldöttein, lelkében bizonyára felmerül majd, ha csak egy pillanatra is, az a kérdés: kikre számíthatok közületek legbiztosabban, kikre építsem közületek az én országomat, hogy erős legyen, mint a szikla, melyre a Megváltó valamikor a magáét építette? A király szét fog nézni a térségen s bizonyára ott fogja látni, ugyanott, mint ahogy Ferenc József látta, a föld népének küldötteit is, azét a népét, melyet ő végtelen tömegekben látott maga előtt elvonulni, szenvedésbe, halálba, önfeláldozásba menni a háború messze szörnyű frontjain. A 67-iki koronázási képen ennek a népnek még csak egy szerény hely jutott, a tér egyik félreeső szögletében, onnan lengette kalapját Ferenc József felé. Azóta – ez az egyetlen vigaszunk, erőnk, hitünk és reménységünk – ez a nép nagy utat tett meg a magyar történelemben. Kilépett a kép szögletéből mint egy óriás, mindennek a közepére került, mellékalakból főhőssé lett, az igazak szemében minden mást túlmagasló nagysággá.
IV. Károly csatatereken látta megnőni ezt a gigászt. Ha szétnéz majd a koronázási dombról s lelkében átrepül a reászállott ország térségei, síkjai, hegyei, vizei, embermilliói fölött, azt kívánjuk és azért imádkozunk: ezen az alakon akadjon meg és pihenjen meg a leghosszabban a tekintete.”[52]
A koronázás után pedig, híven ahhoz a gondolatához, miszerint az új királynak nem a történelmi kulisszákba belefeledkezett és avítt társadalmi osztályokra, hanem a népre kell támaszkodnia, így ír: „IV. Károly királynak nincs múltja a nemzettel szemben s a nemzetnek nincs ő vele szemben, melyet kölcsönösen felejteniök kellene. IV. Károly forrongó szívvel és forrongó elmével, ifjan s olyan közös emlékek, közös küzdelmek és szenvedések koszorújával lép közénk, melyek egy háborúban, egy táborban, egy csatamezőn, azonos érdekek védelmében ismertették meg egymással a királyt és a nemzetet. Az ő számára arra a kérdésre, bízhatik-e a magyarságban, csataterek és temetők végtelen sírhullámai adják meg a feleletet. Olyan találkozások után, amilyenek során ő magyarsággal Galícia és Lengyelország síkságain, a Kárpátokban, a szerb hegyek között s Doberdón megismerkedett, ilyen múlt birtokában és ekkora élmények súlya alatt nem érthető-e, ha a magyarság úgy néz őreá, mint ifjú vőlegényére s úgy érzi, hogy ő esküre emelt keze és négy fele suhintó kardja új idők kárpitját nyitogatja számára.”[53]
A későbbiekben balra, illetve jobbra tartó gondolkodásmódok közös jellemzője, hogy társadalmi reformokban gondolkodnak, és úgy vélik, hogy az a politikai Magyarország, amely a koronázás során kinyilvánította önmagát, meghaladásra érdemes. Ezt az elvárást vetítik bele az új királyba.
Mondhatnám azt is: maga az új kor szólal meg ezekben a hangokban.
A beteljesületlen elvárások királya
1918. Károly majdnem két évig uralkodott – 1918. november 13-án az ún. eckartsaui nyilatkozatban[54] lemondott uralkodói jogai gyakorlásáról. Nem királyi jogcímétől vált meg, hanem az aktuális helyzetre való tekintettel a királyi hatalom tényleges gyakorlásától vonult vissza. A forradalmi idők elmúltával, amikor Magyarország újra királyságként fogalmazta meg államformáját, kétszer is visszatért Magyarországra.[55] Először 1921. március 27. és április 5. között kísérelte meg, hogy visszaszerezze a magyar trónt, másodszor pedig 1921. október 20-án lépte át a határt.[56] Visszatérési kísérletei sikertelenek voltak. A világháború győzteseinek nyomására egy brit könnyűcirkáló a Portugáliához tartozó Madeira szigetére szállította. Gyakorlatilag száműzetésbe került, a politikai játszmáknak többé nem volt fő-, de még mellékszereplője sem.
Második visszatérési kísérlete után az antant nyomására a magyar országgyűlés elfogadta az 1921. évi XLVII. törvényt,[57] amely a Habsburg-ház trónfosztásáról intézkedett.
A trónfosztás után már csak rövid élet adatott meg a száműzetésben élő koronás főnek. Funchalban halt meg spanyolnáthában 1922. április 1-jén.
29 évesen lett király, és 35. életévében már halott volt.
Károlynak nem sikerült a koronázási hitlevélben vállalt feladatoknak eleget tennie. Nem tudta megvédeni Magyarországot – sem területét, sem alkotmányos berendezkedését –, nem tudta megvédeni saját trónját, nem tudott gondoskodni saját trónutódlásáról sem. Nem tudott eleget tenni azoknak az elvárásoknak, amelyeket vele szemben megfogalmaztak; nem tudta elhozni a méltányos békét a Monarchia számára, s nem volt lehetősége arra sem, hogy uralmának társadalmi hátterét gyökeresen átalakítsa.
Pedig megvolt benne a jó szándék arra, hogy valóra váltsa a vele szemben megfogalmazott elvárásokat. Tett békekísérleteket, amelyek kudarcba fulladtak.[58] Ha végigtekintünk a rövid uralkodása alatt elfogadott 43 törvényen,[59] akkor látjuk, hogy megkísérelte a háborús nyomorúságot enyhíteni, a népjólét ügyét felkarolni (1917. XII. tc.). Rendkívül megkésve módosított a választójogon – jelentősen kiterjesztette azt (1918. XVII. tc.). Segíteni kívánt a bajba jutottakon – ezért törvénybe foglalta, hogy a tűzvész áldozatául esett Gyöngyös városát építsék újjá (1918. XXIII. tc.).[60] Osztrák császárként 1918 októberében – alig két héttel a teljes összeomlás előtt – birodalma ausztriai részét föderációvá nyilvánította: azt gondolta, hogy ezzel elejét veszi a szétesésnek. Magyarországra ez a rendelkezése nem vonatkozott, mert a magyar politikai elit mereven elzárkózott az ország föderatív átalakításától.
Visszatérési kísérleteinek sikertelensége arról tanúskodott, hogy nem volt tisztában a politikai realitások erejével. Noha ennek az írásnak nem tárgya Károly uralkodói tevékenysége és az uralkodói jogok gyakorlásáról való lemondása utáni politikai sorsa, mégis megállapítható: szinte mindenben kudarcot vallott, mert mást hitt reálisnak, mint amit a világ körülötte vallott. Az végképp nem tárgya ennek a gondolatmenetnek, hogy a kudarctörténetben viselt felelősség mértékét vizsgálja; tehát azt, hogy miről és milyen mértékben tehetett Károly, és mi volt a szerepe a rajta kívülálló erők működésének. A tény ettől még tény marad: Károly politikai értelemben igencsak sikertelen uralkodó volt.
Száműzetésében – amikor már nem volt aktív politikai szerepe – szintén a balsors kísérte útját. Nem volt elegendő anyagi erőforrásuk életvitelük fenntartására. Bruno Steiner, IV. Károly jószágigazgatója, az értékesítés céljából rábízott családi ékszerekkel eltűnt. Az antant hatalmak nem biztosították a száműzetésbe kényszerült család anyagi feltételeit, s a magyar kormány is inflálódó koronában utalt át összegeket, amelyek messzemenően nem fedezték a szükségleteket. Károlynak ekkor már hét gyermeke volt – a nyolcadikkal pedig terhes volt felesége, Zita. Viszonylag minimális személyzettel rendelkeztek, s kíséretükben csak néhány ember tartózkodott, de még így is 24 ember eltartása nehezedett Károly vállára. 1921 végétől elfogadták egy portugál birtokos felajánlását, hogy költözzenek az illető nyári házába, amelynek persze nem volt fűtése. Ilyen viszonyok között betegedett meg IV. Károly. Halálos ágyán, már önkívületi állapotban, némileg összefüggéstelenül beszélve magyarul azt mondta: „Igen, hogy megkoronázott király vagyok, azt letagadni nem lehet.”[61]
Minden őt ért szerencsétlenség ellenére élete utolsó pillanatáig magyar királynak tartotta magát.
A Nagy Háború elsodorta Károly vállalásait, akarásait, államát és őt magát is. Nézőpont és interpretáció kérdése, hogy őt magát a balsors elszenvedőjének, a balszerencse lovagjának vagy egyszerűen balfácánnak tartjuk. Bármit is gondolunk felőle, bizonyosan nem volt a sors kegyeltje.
Károly 1916-os koronázása azonban sokak számára ígéretet hordozott, de uralkodása a reményeket nem tudta beváltani. Éppen ezért az egykor fontosnak érzett koronázás és az uralkodó két éves regnálása elsüllyedt a történelemben és alig maradt meg a történelmi emlékezetben. Elő lehet ásni, de miután hosszabb távon nem következett belőle semmi, ezért csupán lelet, és nem igazán élő hagyomány.
Ami mégis megmaradt…
Károly uralkodása alatt Budapest belvárosában az addig III. Károlyról elnevezett körutat átkeresztelték, és innentől IV. Károly király útnak hívták. Az 1918-1919-es forradalmak során persze megváltoztatták a nevet. 1919 után viszont az út ismét Károly körút lett. Egészen pontosan megint III. Károlyról nevezték el, de 1926-tól 1945-ig visszakapta 1916 végén elnyert nevét, és újból IV. Károly körút lett. Ma – több megnevezési kitérő után – újra Károly körút, azonban nem IV., hanem III. Károly nevét őrzi.[62]
1917-től a budaörsi úti laktanyát IV. Károlyról nevezték el (a laktanya 1913 és 1916 között épült). Ma ez a katonai objektum Petőfi Sándor nevét viseli.[63]
1918 után Magyarországon önálló politikai irányzatként jelent meg a legitimizmus, amely célul tűzte ki Károlyt uralkodói jogaiba visszahelyezni. A legitimizmus Károly halála után legidősebb fia, Ottó trónigényét vallotta, de ez a mozgalom – noha eleinte a magyar parlamentben önálló képviselettel rendelkezett – az 1930-as évektől már elvékonyodott, s önálló pártalakzatként meg is szűnt.[64]
1918-ban, még Károly uralkodása alatt törvény született arról, hogy képmását a forgalomban lévő pénzérmék megörökítsék.[65] Az idő rövidsége miatt csak a 20 koronás veret készült el, de a háború után ezeket nagyrészt beolvasztották, úgyhogy manapság numizmatikai ritkaságnak számítanak. Ezeken az érméken a törvény szerint szerepelnie kellett volna – illetve szerepelt – a Károly uralkodói jelmondatának tekinthető megfogalmazás: „Harcban és békében a nemzettel a hazáért”.
A tárgyiasult emlékezetben tömegesen két elem élte igazán túl Károlyt. Az egyik közvetlenül kötődik hozzá, a másik nem tudottan tartozik személyéhez.
Ami közvetlenül kötődik hozzá, az az általa létrehozott Károly csapatkereszt. Még magyar királlyá koronázása előtt, 1916. december 13-án a hadsereg főparancsnokaként alapította meg.[66] A csapatkereszt nem személyes hősiességért járt, hanem akkor adományozták, ha az illető legalább 12 hetet eltöltött a fronton, illetve harcállása ellenséges behatás alatt állt. Persze a különféle fegyvernemeknél különféle kritériumokat szabtak meg, de a 12 hét szolgálat mindenütt szerepelt.
Pontosan nem tudjuk, hányan részesültek Károly csapatkeresztben. Annál is nehezebb ezt megállapítani, mert sokan a háború után próbálták igazolni a 12 heti frontszolgálatot, és akkor már nem létezett az a Monarchia, amelyik a számszerűségeket számon tudta volna tartani. Amit bizonyosan lehet tudni, hogy 1917-ben, a háború vége előtt egy évvel körülbelül 680 000 főre becsülték a Károly csapatkereszt-tulajdonosok számát. Ez a szám a Monarchia egészére vonatkozott. A magyar csapatkeresztesek várható számát az akkori statisztikai hivatal 1,6 millió főben állapította meg. Mint említettem, nem tudjuk pontosan, hogy végül is a Horthy-rendszerben még hányan kapták meg a csapatkeresztet, hiszen több hullámban jelentkeztek az igényjogosultak, és természetesen nem minden igény volt jogos. Egy bizonyos: a két háború közti Magyarországon a Károly csapatkereszt társadalmi presztízst biztosított; igazolta, hogy tulajdonosa megállta a helyét a Nagy Háborúban.[67]
A másik elem csak közvetve kötődik Károlyhoz. Őalatta hozták meg az 1917. évi VIII. törvényt. A törvény címe szerint „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szól. Szövege:
„1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.
2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.
A részletes szabályokat a belügyminiszter rendelettel állapítja meg.
4. Ezt a törvényt a belügyminiszter hajtja végre.”[68]
A törvény hatására az országban nagyon sok helyen állítottak emlékművet, illetve feliratot az elhunyt katonahősöknek. Az azóta eltelt évtizedek során nagyjából 3500 emlékpont jött létre.[69]
Mint az elmondottakból kiderül: Károlynak az első világháború után a hazai legitimizmus politikai keretei között létezett uralkodói emlékezete, de a második világháború után a legitimisták politikai létével együtt még ez is eltűnt. Mondhatnám, Károly világi emlékezete a Nagy Háború után szabad szemmel alig volt látható.
Ezzel szemben a legitimistákhoz kötődő egyházi emberek a maguk módján, az egyház világában ápolták Károly emlékét. Mindszenty József, Magyarország későbbi érsekprímása, zalaegerszegi apátplébánosként 1925-ben elkezdte annak a templomnak a megépítését, amelyet 1927-ben Károly emlékének szentelt.
Károly emlékezete a 2000-es években a katolikus egyház keretei között éledt újjá.
2004. október 3-án II. János Pál pápa boldoggá avatta Károlyt.[70]
A boldoggá avatás – a nélkül, hogy részletesen szólnék ennek egyházjogi és eljárásjogi oldaláról – igen nagy tisztességet jelent a katolikus világon belül.[71] Egyházjogilag a szentté avatáshoz vezető lépcső. A boldogok – az egyházi tisztelet mentén – csak annyiban különböznek a szentektől, hogy szentségük kötelezően nem vonatkozik az egyház egészére, hanem meghatározott egyházmegyékre. A boldogok ereklyéit – szemben a szentekével – nem lehet kitenni nyilvános tiszteletre, és templomot sem lehet tiszteletüknek szentelni (kápolnát igen). A boldoggá avatás neve latinul beatificatio, a szentté avatásé pedig canonisatio, de a hozzájuk vezető előkészítő folyamatot mindkét esetben szentté avatási eljárásnak hívják.
Károly egyházmegyei szenttéavatási eljárása 1949 és 1977 között zajlott. 1988 és 2003 között a szentszék is lefolytatta a vizsgálatokat, és ennek eredménye lett a 2004-es boldoggá avatás.[72]
Az egyházi kultusz 2013. április 1-jén újabb fázisába lépett. Budapesten a Szent István Bazilikában felavatták Károly király hermáját. A herma lényegében egy mellszobor (Babusa János alkotása), amelyik őrzi Károly király ereklyeként tisztelt bordacsontját. (A bordacsontot még 2004-ben kapta meg Funchalból a madeirai püspöktől a magyar katolikus egyház.)
Az egyház arról is gondoskodott, hogy a Károly Király Imaliga számára elegendő ereklye álljon rendelkezésre, ezért Milánóban elkészítették azt az ereklyetartót, amely Károly csontvázának 300 csontszilánkját tartalmazza. Azért volt erre szükség, hogy a világ különféle tájairól jelentkező ereklyeigényeknek meg tudjanak felelni.
Magyarországon Nagymizdóra, az Imaliga hazai központjába érkezett először ilyen ereklye, amelyet a ciráki Károly király emlékkápolnában helyeztek el. Az országban több helyen alakult ki Károly-kultuszhely: a tihanyi bencés kolostorban, a gödöllői királyi kastély kápolnájában, a szombathelyi püspöki kápolnában.
A gyöngyösi Szent Bertalan plébániatemplomban szobrot emeltek Károly tiszteletére, és egyben elhelyezték ereklyéit. A zalaegerszegi Károly király emlékének szentelt Jézus Szíve templom is szert tett ereklyére. Körmend, Nyírbátor, a máriaremetei Szűz Mária bazilika és Sopron is csatlakozott a Károly ereklyéket felmutató egyházi intézményekhez. (A Partiumban, illetve Erdélyben Nagyváradon és Nagykárolyban található Károly-ereklye.)
Az egyházi regula szerint a boldogokat is megilleti a – fakultatív – liturgikus ünnepnap. Károly esetében ez a nap október 21-e, amely Zitával kötött egyházi házasságának napja.[73] Az egyház ezen a napon több templomban emlékezik meg Károlyról.[74]
Úgy tűnik, hogy Károly egyházi tisztelete immár intézményesedett.
Koronázásának 100. évfordulóján – 2016. december 30-án –, a koronázás egykori színhelyén, a Mátyás templomban emlékmisével adóztak tiszteletének, amelyet a magyar katolikus egyház vezetője celebrált, s a vendégek között megjelent a köztársaság elnöke is. Ugyancsak a templomban nyílt meg 2016. december 14-én a koronázásról szóló emlékkiállítás is.[75]
Világi emlékezetét is a koronázás századik évfordulója elevenítette fel. 2016. november 28-án fölavatták mellszobrát az egykor az ő nevét viselő Károly körúton, a Városháza Parkban.[76] A Maladype Színház pedig december 15-én Károlyról szóló színdarabot mutatott be.[77] A Magyar Nemzeti Múzeum „Utolsó felvonás” címmel kiállítást szentelt a 100 évvel ezelőtti koronázásnak.[78] A Magyar Posta bélyegblokkot bocsátott ki a 100. évforduló tiszteletére.
***
Amiben Károly politikailag hitt, s amire felesküdött, mind semmivé foszlott. Világi emlékezete alig létezik – katolikus egyházi emlékezete viszont jelen van. Élete végéig kitartott hitei mellett, de vallási és a házasságba vetett hitét kivéve mindegyikről kiderült: illúzió volt. Boldoggá avatásának aktusával spiritualitása visszaigazolódott. Az általa képzelt realitáshoz kötődő világi hitei nem igazolódtak vissza.
Másfelől Károly az emlékezet terén Ferenc Józsefhez képest még mindig jobban járt, mert az ő emlékét legalább az egyház úgymond „jó emberként” intézményesítette.
Sic transit gloria mundi, azaz „így múlik el a világ dicsősége” – mondták el háromszor is minden pápai koronázási ceremónián 1409 és 1963 között. Ezzel arra akarták a katolikus egyházfők figyelmét nyomatékosan felhívni, hogy Isten dicsőségéhez képest a világi élet és dicsőség nagyon is múlandó.
De azt senki nem tette hozzá, hogy a dicsőség múlandósága is egyenletlen és aránytalan.
A múlandóságban sincs egyenlőség.
[1] Angolul és németül létezik Károlyról átfogó monográfia. Magyar szerzőtől egyelőre nincs az életutat feldolgozó, a magyar vetületet érvényesítő tudományos igényű feldolgozás. A szövegben hivatkozott Kovács Gergely egyházi szempontból írt róla. Születtek értékes résztanulmányok is, így például Maczó Ferenc: Adalékok IV. Károly király és Zita királyné populáris tiszteletének szakrális elemeihez, vagy Speidl Zoltán: A „számkivetett”, és a „mesebeli” király. IV. Károly és fia, Ottó – legitimista „legendák”. (Mindkét írás megtalálható a Királyhűség, 2016. kötetben). Ugyancsak Speidl írt monográfiát Károly életének egy szakaszáról: Speidl Zoltán: Végállomás: Madeira. Királykérdés Magyarországon, 1919-1921. Kairosz Kiadó, Budapest, 2012. Megemlíthető még: Ifj. Bertényi Iván: IV. (boldog) Károly. In: Magyar királyok nagykönyve. Reader’s Digest, Budapest, 2012. 292-295. pp. Külön kategóriát képeznek a két háború közti legitimista ihletettségű írások, amelyek kevés tudományos igénnyel, de sok elhivatottsággal bírnak, így például: Lajos Iván: IV. Károly élete és politikája. Magyar Nők Szent Korona Szövetsége, Pécs, 1935. Vannak egyéb írások is Károly életének egy-egy szakaszáról, de a teljes monográfia hiányzik.
[2] Teljes, születésekor kapott keresztnevei: Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria.
[3] Károly király neve. In: Az Est. 1916. november 24. Természetesen arról is azonnal megindult a diskurzus, hogy a Monarchia fémpénzein mikor fog megjelenni az új uralkodó arcmása. (Az új király képe a pénzeken. In: Az Est. 1916. november 25.) Végül is az 1918. évi VII. törvénycikk (http://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7399) intézkedett arról, hogy IV. Károly képmása felkerüljön a Monarchia pénzérméire.
[4] http://www.archivnet.hu/kuriozumok/eljen_a_kiraly_eljen_a_haza.html?oldal=2
[5] http://www.archivnet.hu/kuriozumok/eljen_a_kiraly_eljen_a_haza.html?oldal=3 Károlynak ez a levele a sajtóban is napvilágot látott.
[6] Pálffy Géza vezetésével külön kutatócsoport szerveződött a koronázások történetének feltárására a következő név alatt: „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport. Ez a kutatócsoport adta ki a Károly koronázásáról szóló illusztrált kismonográfiát: Maczó Ferenc: Az utolsó magyar királykoronázás. IV. Károly király és Zita királyné koronázási ünnepsége 1916 végén. MTA BTK, Budapest, 2016.
[7] Ignotus: Koronázás. In: Nyugat. 1916. december 16.
[8] A szertartásnak megkérdőjelezhetetlen a katolikus jellege. Ezzel együtt természetesen más felekezetek tagjai is részt vettek a koronázáson. Így például megjelentek a zsidó hitközségi szervezet világi vezetői is, és a zsidó felekezeti sajtóban a koronázást többen méltatták, kiemelve az új király elkötelezettségét a jogegyenlőség mellett. Lásd erről: Glässer Norbert: A szeretet és hűség koronája. IV. Károly király koronázásának neológ izraelita sajtóolvasatai. In: http://kotodesek.blog.hu/2015/12/30/a_szeretet_es_huseg_koronaja
[9] A korona történetének és változó jelentésének rendkívül nagy a szakirodalma. Legújabban lásd: Teszelszky, Kees: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2009.
[10] A továbbiakban sem kívánom ismertetni a koronázás részletes rituáléját. Lásd erről: Maczó Ferenc hivatkozott kismonográfiáját.
[11] A koronázás körüli aktuálpolitikai konfliktusokról lásd Vermes Gábor: Tisza István. Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 398-406. pp. A mű eredetileg angol nyelven jelent meg: Vermes, Gabor: István Tisza: The Liberal Vision and Conservative Statecraft of a Magyar Nationalist. (East European Monographs, Columbia University Press, 1985).
[12] A koronázás előtt. A királyi pár Budapesten. Az országgyülés küldöttsége a királynál. A hitlevél és eskütervezet átnyujtása. In: Népszava. 1916. december 28.
[13] A királyi hitlevelet, illetve a királyi esküt a koronázás után törvénybe iktatták, lásd: 1917. évi III. törvénycikk: a Király Ő Felsége által szerencsés felavattatása és megkoronáztatása előtt az ország részére kiadott királyi hitlevélnek és a koronáztatásakor letett királyi eskünek az ország törvényei közé iktatásáról: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7375
[14] http://www.archivnet.hu/kuriozumok/eljen_a_kiraly_eljen_a_haza.html?oldal=4
[15] A koronázásról reprezentatív kiadvány készült: Koronázási Album. Érdekes Újság, 1917. A kötet szerzőinek névsora a következő: Ábrányi Emil, Ambrus Zoltán, gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert, Beöthy Zsolt, Berzeviczy Albert, Csernoch János, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Kabos Ede, gróf Khuen-Héderváry Károly, Kiss József, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Rákosi Viktor, Szomaházy István, báró Wlassics Gyula eredeti közleményeivel. Bató József, Bér Dezső, Csont Ferenc, Dudits Andor, Endrey Sándor, Gedő Lipót, Herman Lipót, Honti Nándor, Komáromi-Kacz Endre, Pólya Tibor, Pór Bertalan, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula, Végh Gusztáv, Vészi Margit, Zádor István eredeti rajzaival és festményeivel.
[16] Bánffy Miklós (1873-1950) magyar író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, 1921-1922 között külügyminiszter.
[17] Lechner Jenő (1878-1962) magyar építész, építésztörténeti író
[18] Pogány Móric (1878-1942) magyar építész, urbanista, egyetemi tanár, grafikusművész.
[19] Kós Károly (1883-1977) magyar építész, író, grafikus
[20] Bánffy Miklós: Emlékeimből. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2001. 30. p. Az emlékirat első kiadása 1932-ben jelent meg. Továbbiakban: Bánffy 2001.
[21] Bánffy 2001. 44. p.
[22] http://lexikon.katolikus.hu/M/Magyar%20Szent%20Korona.html
[23] Az aranysarkantyús lovagrendnek nincs külön szabályzata. Először még az Anjou királyok idején a 14. században történt említése arról, hogy koronázás alkalmával aranysarkantyús lovagokat avatnak.
[24] Bánffy 2001, 39.p.
[25] A névsort lásd: http://www.aranysarkantyus.hu/index.php/toertenelmi-hatter/aranysarkantyus-vitezek
[26] Az egyik rangemelésnél kínos félreértés történt. Kiértesítettek egy Ivánka László nevű főszolgabírót, hogy bárói rangot kapott, miközben ezt egy másik Ivánka Lászlónak szánták. Az erről szóló dokumentációt lásd: http://www.archivnet.hu/kuriozumok/eljen_a_kiraly_eljen_a_haza.html?oldal=5 A hibát kijavították.
[27] Bethlen István gróf (1874-1946) jogász, mezőgazdász, politikus. 1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke.
[28] Klebelsberg Kunó gróf (1875-1932) magyar jogász, országgyűlési képviselő, kis ideig belügy-, majd közel 10 évig vallás- és közoktatásügyi miniszter.
[29] A királykoronázásról 2005-ben összeállítottak egy 34 perces filmdokumentációt. Annakidején az Uher-Film és a Kino-Riport filmvállalatok kaptak jogot a filmezésre. A töredékes anyagból készített összeállításon a királykoronázás alkalmával a Szentháromság téren, a koronázási eskü dombjánál feltűnik tengerésztiszti egyenruhájában Horthy Miklós, aki a későbbiekben, a két háború közötti Magyarország kormányzója lett.
[30] Csák Máté a 13-14. század fordulóján élt nagyhatalmú tartományúr. Neve a rendies világ hatalmaskodó, a központi hatalommal is szembeszegülő alakjának szimbólumává vált.
[31] Bánk bán a 12-13. század fordulóján élt szlavón bán, majd nádor, több vármegye ispánja, végül országbíró. A 19. század elején Katona József, a magyar színműírás egyik első képviselője írt róla drámát, amely nemzeti klasszikussá vált.
[32] Tiborc Katona darabjának egyik szereplője, a darabban ő szólaltatja meg a jobbágyi alávetettségben élő parasztság hangját.
[33] Koronázás 1916-ban. In: A Hét. 1916. december 31.
[34] Bánffy 2001. 35. p.
[35] Ottó ruháját a jeles magyar festő, Benczúr Gyula (1844-1920) tervezte.
[36] A trónörökös érkezése. In: Az Ujság. 1916. december 31. Liberális napilap. Hasonló hangnemben ír Ottó jelenlétéről Bánffy Miklós is. Ő úgy fogalmaz: „elragadó gyerek volt”. Lásd Bánffy 2001. 36. p. A Károly boldoggá avatásának alkalmából írott magyar könyv szerzője szintén rendkívül pozitívan ír Ottó viselkedéséről. Lásd: Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete. Új Ember, 2004. 64-65. pp.
[37] Brook-Shepherd, Gordon: A megkoronázatlan király. Habsburg Ottó élete és kora. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. 49.p. Az angol kiadás címe: Uncrowned Emperor – The Life and Times of Otto von Habsburg, Hambledon Continuum, London. 2003. (Továbbiakban: Brook-Shepherd, 2003.)
A könyvben nem szerepel az a személyes emlék, amelyet Habsburg Ottó nekem mesélt el. A templomban az emberek fedetlen fővel nézték végig a szertartást. Ottó észlelte, hogy nagyon sok a kopasz ember. Édesanyjától később megkérdezte: kik jöttek el a templomba; mire az anyja azt válaszolta, hogy tekintélyes emberek. Ottó kisgyerekként úgy gondolta, hogy valaki attól lesz tekintélyes, mert kopasz, ezért megfogadta, hogy ő is kopasz lesz. Ez egyébként sikerült is neki.
[38] Csonka Emil: Zita története. Az utolsó magyar királyné. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest – Szeged, 1989. 82.p. (Továbbiakban Csonka 1989.)
[39] Csonka 1989. 86. p.
[40] Csonka, 1989. 86.p.
[41] Tóth Árpád (1886-1928) magyar költő, műfordító.
[42] Tóth Árpád: Óda az ifjú Caesarhoz. In: Nyugat. 1916. december 16.
[43] Meghalt a király! In: Friss Ujság. 1916. november 22.
[44] A király halála. Károly király trónra lépett. In: Friss Ujság. 1916. november 23.
[45] A koronás király. In: Vasárnapi Ujság. 1917. január 7.
[46] Új esztendő, új király. In: Népujság. 1916. december 31.
[47] A koronázás napja. In: Alkotmány. 1916. december 31. Konzervatív-keresztény szellemiségű lap.
[48] A koronázás napja. In: Az Ujság. 1916. december 30.
[49] Trónváltozás. In: A Nő. 1916. december 5. Feminista orgánum.
[50] Koronázás. In: A Nő. 1917. január 5.
[51] A koronás király. In: Világ. 1916. december 31.
[52] Milotay István: Új király, új ország! In: Uj Nemzedék. 1916. november 26. Politikai, szépirodalmi és közgazdasági hetilap (1919-től napilap).
[53] Milotay István: Koronázás után. In: Uj Nemzedék. 1917. január 7.
[54] A nyilatkozat nevét arról az ausztriai vadászkastélyról kapta, ahol Károly megfogalmazta az iratot. Szövege szerint:
„Trónralépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háboru borzalmaitól megszabaditsam, a mely háboru keletkezésében semmi részem nem volt.
Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva.
Ennélfogva minden részvételről az állami ügyek vitelében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapitja.
Kelt, Eckartsau, 1918. november 13. Károly s. k.”
A nyilatkozat egyidejűleg is ismert volt, hiszen a magyar napisajtó közölte. (Lásd például: Budapesti Hirlap, XXXVIII. évf. 268. sz. 1. p. 1918. november 15.). Két nappal előtte, november 11-én lemondott osztrák császári uralkodói jogainak gyakorlásáról is.
[55] A korabeli Horthy-barát sajtó a visszatérési kísérleteket „királypuccs”-nak hívta, ezzel is jelezve a visszatérések illegitim voltát. A Habsburg-ellenes marxista történetírás kritika nélkül átvette ezt a terminológiát, lásd például: Magyarország története 1918-1919. 1919-1945. Főszerkesztő: Ránki György. Szerkesztők: Hajdu Tibor, Tilkovszky Lóránt. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 420-445. pp.; vagy Ormos Mária: „Soha amíg élek!” – Az utolsó koronás Habsburg puccskísérletei 1921-ben. Pannónia Könyvek, 1990. A királypuccs kifejezés a legitim uralkodót tekinti illegitimnek, a kormányzói hatalmat gyakorló Horthyt pedig legitimnek. A kifejezést – megítélésem szerint történetileg helytelenül – ma is használják.
[56] Ekkor Budaörsön fegyveres konfliktusra is sor került a királyhoz lojális és a visszatérését megakadályozni kívánó fegyveresek között.
[57] 1921. évi XLVII. törvénycikk:
„IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről
- § IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek.
- § Az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház (Domus Austriaca) trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.
- § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.
- § Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe.”
(http://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7503) Ausztriában már 1919. április 3-án elfogadták az ún. Habsburg-törvényt, amely lehetetlenné tette Károly ausztriai uralkodói jogainak érvényesítését, és elkobozta az uralkodóház magánvagyonát is.
[58] Ormos Mária: Trón az ingoványon, Károly császár és király kísérletei egy birodalom megmentésére In: Rubicon, XXI. évf. 2. különszám, 2010/2. ksz.
[59] http://1000ev.hu/index.php?a=2&k=4&f=7373&s=0
[60] Gyöngyös városa 1917. május 21-én rendkívül pusztító tűzvészt szenvedett el. Pár nappal később, május 24-én a királyi pár ellátogatott a városba, és tájékozódott arról, hogy a településnek mekkora mértékű segítségre van szüksége.
[61] Károly betegágyában, illetve halálos ágyában mondott szavairól beszámol: P. Zsámboky Pál: IV. Károly szenvedése Madeirán és jámbor halála. Szent István Társulat, Budapest, 1922. Zsámboky végig a király mellett tartózkodott, majd visszatért Magyarországra, és Csillaghegyen lett plébános. Károly balsorsáról lásd: Balassa Imre: A magyar királytragédia. IV. Károly. Világirodalom, Budapest, 1925.
[62] Budapest utcanévlexikona, 1998. 211. p.
[63] http://harminckettesek.webnode.hu/laktanyatortenet/
[64] Lásd erről: Békés Márton: A legitimisták és a legitimizmus. In: A magyar jobboldali hagyomány 1900-1948. Szerk.: Romsics Ignác. Osiris, Budapest, 2009. 214-242. pp. Továbbiakban: Békés, 2009.
[65] http://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7399
[66] A Károly csapatkeresztről lásd: dr. Virágh Ajtony: Csaták tigrisei. A Károly Csapatkereszt története. Monarchia Numizmatikai Bt., Budapest, 2016. Az általam közölt adatoknak ez a monográfia képezi az alapját.
[67] Engedtessék meg egy személyes megjegyzés: anyai nagyapám az 1960-as évek végén hunyt el, de élete végéig büszkén emlegette (és őrizte) a Károly csapatkeresztet.
[68] http://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7380
[69] A törvény alapján magától értetődővé vált, hogy hősi halott az, aki a seregben híven teljesítette kötelességét, és életét adta a haza védelméért. A hősi halott fogalom történetéről bővebben lásd: Gerő András: Magyar hősi haláltörténet. In: Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 74-87. pp.
[70] A boldoggá avatás Magyarországon nem váltott ki éles kritikai visszhangot, ezzel szemben Ausztriában elég heves kritikák érték a pápa döntését. (http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200410/ellenszelben_a_szentek_koze) Felhánytorgatták, hogy nem volt igazán békepárti; jóváhagyta a mustárgáz bevetését; bizonytalan, gyenge jellem volt; a neki tulajdonított csoda (egy lengyel származású brazil apáca tanúságtétele, miszerint este imádkozott a volt császárhoz, képét a párnája alá tette, majd reggelre meggyógyult visszeres lába) nevetséges.
[71] A katolikus egyház boldoggá avatott személyeinek száma 1609-től 1999-ig 1742 fő volt. Lásd: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=7140. Mint a számosság jelzi: a katolikus világban – figyelembe véve, hogy a katolicizmus olyan világvallás, amelynek rendkívül nagy számú híve van – igen komoly megtiszteltetésnek számít a „boldog” státusz.
[72] II. János Pált eredetileg Karol Wojtylának hívták. Az 1920-ban született pápa keresztnevét az akkor még élő, de már nem aktív Károlyról kapta.
[73] Az egyház helyesen döntött a liturgikus ünnepnap tekintetében, hiszen Károly életének – vallásos hitén kívül – egyetlen igazi sikertörténete a házassága.
[74] Az adatok forrás: Kovács Gergely: Boldog Károly király egyházi tiszteletéről. In: Királyhűség, 2016. 393-401. pp. Kovács Gergely Károly boldoggá avatásának posztulátora volt.
[75] http://www.magyarkurir.hu/hirek/kiallitas
A Tihanyi Bencés Apátság 2016. október 19-én Boldog IV. Károly emléknapot tartott és egy konferenciát is szentelt az egykori uralkodónak. http://www.magyarkurir.hu/esemenyek/boldog-iv-karoly-kiraly-emleknapja-es-tudomanyos-konferencia-a-tihanyi-bences-apatsagban
[76] http://www.habsburg.org.hu/cikk/felavatt%C3%A1k-iv-k%C3%A1roly-mellszobr%C3%A1t A szobor Juha Richárd alkotása, és az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság állította. Az Emlékbizottság Tudományos Tanácsadó Testületének alelnökeként kezdeményeztem a szoborállítást a Tanácsadó Testület elnökénél, Schmidt Máriánál. Ő egyetértett ezzel, s így segítségével megvalósulhatott az alkotás. Egyébként a világban még két Károly szobor található: az egyik Monte faluban Madeirán, a Miasszonyunk templom előtt; a másik pedig – Heinrich Kautsch 1937-es alkotása – Innsbruckban lelhető fel. A közterületi elnevezések tekintetében két Károlyról elnevezett útról tudok: az egyik Budaörsön, a másik Sóskúton található.
[77] A darab szerzője: Csepeli György. Címe: IV. Károly. Egy befejezetlen történet. Rendezője Balázs Zoltán. A szöveg megjelent: In: Egy polgár emlékkönyvébe. Tanulmányok a 66 éves Gerő András tiszteletére. Szerkesztette: Bolgár Dániel, Fenyves Katalin, Vér Eszter Virág. KIR Bt., Budapest, 2018. 81-142. pp.
[78] Az időszaki kiállítás 2016. december 19-én nyílt meg. http://mnm.hu/hu/kiallitasok/utolso-felvonas