A Habsburg Monarchia belső szerkezete 1867-ben átalakult, és létrejött az Osztrák–Magyar Monarchiának hívott államalakulat, amely 1918 őszéig állt fenn. Ez két, formailag egyenrangú egységet képezett. Az így létrejött állami struktúrát hívták úgy, hogy dualizmus.
Az egyik egyenrangú egység Magyarország volt. Noha ötvenegy évig így élt az ország, ebből egyáltalán nem következik az, hogy a magyarok – pontosabban szólva, a politizáló magyarok – odaadó lelkesedéssel viszonyultak volna ehhez a tartósan létező, kívánt szupremáciájukat és az ország területi egységét biztosító világhoz.
A magyar nacionalizmus alaptételei
A reformkor és 1848/49 örökséget hagyott a magyar nacionalizmusra. Röhzült a magyar nemzettudat, de bővíthető maradt. Önmagába azonnal beemelte a forradalmat és szabadságharcot, jellegadó személyiségeit szinte azonnal a nemzeti ikonosztáz tagjaivá tette. Petőfi körül legendárium alakult ki, Kossuth már 1848 őszére bekerült a nemzeti megváltó szerepébe. 1848/49 a nemzeti tudat érzelmi azonosulási pontjává vált.
Mindebből közvetlen politikai örökség is származott, méghozzá axiomatikus erővel.
A magyar nacionalizmus nem megkérdőjelezhető alaptételévé vált Magyarország területi egysége, integritása. Ez több száz éven át nem létezett, de most axióma lett belőle.
A másik alaptétel az lett, hogy az egyébként soknemzetiségű Magyarországot a magyaroknak kell uralni és irányítani. Őket illeti a politikai vezetőszerep, amit politikai elitjük ereje és az ugyancsak ezen elit által hangoztatott kulturális felsőbbrendűség tétele támaszt alá.
A harmadik alaptétel szerint ez csak úgy érhető el, ha az ország független.
De az intellektuálisan és érzelmileg logikusnak tűnő következtetés itt – a történelmi erőviszonyok okán – megbicsaklott, megbicsaklik.
Megbicsaklik, mert a magyar nacionalizmus axiomatikussá vált tételei jegyében fogant politikai kísérlet 1848/49-ben a nemzetiségek egy részével polgárháborúhoz vezetett – akiket egyébként a magyarok még képesek lettek volna legyűrni –, de ami rosszabb: két nagyhatalom fegyveres intervencióját is kiváltották. A Habsburgok és a Romanovok katonái ellen pedig esély sem volt.
A magyar nemzettudat politikai változata, a magyar nacionalizmus – amely realitássá lett – itt és ekkor ütközött először frontálisan a rajta kívül létező realitással.
A frontális ütközésből azonban nem következett az axiómák feladása. 1848-ban iktatták törvénybe, hogy a magyar nemzeti színeket a piros, a fehér és a zöld alkotja. A színek értékeket jelöltek: a piros az erő, a fehér a hűség és a zöld a remény megtestesítője. Az erő, a hűség és a remény képessé tette a magyar nacionalizmust arra, hogy elérje mindazt – majdnem mindazt, – amire vágyott.
Ez a „majdnem mindaz” az 1867-es kiegyezés volt.
Az ország területi egysége létrejött. A kiegyezés nyomán a felelős magyar minisztérium fennhatósága kiterjedt a történelmi Magyarország egészére; beleértve azt is, hogy a Bécsből igazgatott egykori katonai Határőrvidék is az 1870-es évek elejére polgárosult, és magyar igazgatás alá került. A horvátokkal a magyar kormány 1868-ban kiegyezett, így Horvátország a Szent Korona része maradt.
Magyarországot a magyarok uralták. Meg is mondták: itt élhetnek és élnek is nemzetiségek, de politikai értelemben csak magyar nemzet van. Ez utóbbi meggyőződésüket 1868-ban törvénybe iktatták.
Viszont Magyarország nem lett független.
A függetlenség hiánya több dimenzióban is megjelent. Az országnak közös uralkodója volt a Habsburg Birodalom többi részével. Nem volt saját külpolitikája (egyébként ezt a 48-as szerkezet sem nagyon tette törvényesen lehetővé – ezért nem volt az első felelős magyar kormánynak külügyminisztere). Nem volt önálló pénze, mert a Monarchia egészében azonos pénz volt, noha 1848-ban az akkori magyar állam saját pénzt nyomatott, amely 1849 után értékét vesztette. Közös volt a hadsereg, s a magyar honvédség ennek csak kiegészítő részét képezte – pedig hát azért létezett a magyar kormányban hadügyminiszteri poszt. Ez is különbözött az 1848-as állapottól, merthogy akkor a magyar kormányzat létrehozta az önálló hadsereget. A magyar gazdaság szimbiózisban élt Ausztriával, amiből egyébként inkább előnye, mint hátránya származott.
A kiegyezés esetében a magyar nacionalizmus óriási sikert könyvelhetett el. Axiómáinak politikai érvényesítése terén tartós jelleggel eljutott politikai lehetőségei szélső határáig. Persze ehhez az is kellett, hogy maga alá gyűrhesse az országlakosok többségét kitevő, saját nemzettudatot és saját nacionalizmust kiépítő nemzetiségeket. S ugyan a magyarok fokozatosan számszerű többségbe kerültek Magyarországon, de az itt honos nemzetiségek egy részének saját állami „hátvédje” is lett: a románok mögött lett egy Románia, a szerbek mögött lett egy Szerbia. Árnyékok a magyar nacionalizmus sikerén.
A 67-es nacionalizmus energiáját és erejét sikere adta. Azt lehetett mondani, hogy majdnem mindent elértünk abból, amit akartunk, és mindent elértünk abból, ami lehetséges volt. Az ország gazdaságilag fejlődött, a magyar kultúra virágzott, a magyar polgárosodás akár az urbanizáció, akár a civilizatórikus vívmányokat nézzük meghatározó, de egyenlőtlen és nem kizárólagos erejű folyamattá vált. Elvileg a magyar nacionalizmus egyetlen dolga az maradt, hogy óvja és tökéletesítse mindazt, amit kivívott, amit elért. Sikere volt az igazolása.
Alternatív nacionalizmus
A függetlenség hiánya azonban egy főáramlattá váló, alternatív nacionalizmus kialakulására ösztönzött. Ez önmagát – a hatalmon levővel szemben – ellenzékivé tette.
Alapkövetelése a harmadik axiómára, a függetlenségre irányult. Ezt közjogi ellenzékiségnek hívta, hívták. Valójában nacionalista ellenzékiség volt, formájában volt csak közjogi. Azzal érvelt, hogy a kiegyezés, a korlátozott szuverenitás nem elég, az a nemzet ügyének elárulása, s az 1848-as közjogi állapothoz kell ragaszkodni, ami – szerintük – azt jelentette, hogy Ausztria és Magyarország között csak az uralkodó személye közös, azaz csak a perszonálunió létezik. Ezért hívták önmagukat és különféle pártalakzataikat 48-asnak, vagy függetlenséginek. Először 1868-ban fogalmazták meg programjukat, de a korszak egészében vallották azt, amit az Országos 48-as Párt programja 1872-ben (is) leszögezett:
„Úgy a történelem tanúsága, mint saját tapasztalásunk is, azon meggyőződést szülte és gyökereztette meg bennünk, hogy Magyarország csak úgy biztosíthatja fennállását s csak úgy fejtheti ki szellemi s anyagi erejét teljesen, ha állami függetlenségét, melyhez az önfenntartás elidegeníthetetlen jogán kívül számtalan úgy régibb, mint újabb törvények szerint kétségtelen joga van, hovaelőbb visszanyeri. Minélfogva főtörekvésünk odairányul, hogy a közös s a közösen érdeklő ügyekre vonatkozó 1867-diki törvényeknek, melyek az ország önállóságát lényegesen megcsonkítják, alkotmányos úton eltörlése által, Magyarország a függetlenség minden kellékeivel felruháztassék s így önálló hadügye – külön hadsereggel – önálló külügye s kereskedelme legyen, az őfelsége uralkodása alatt álló többi országok és tartományokkal csupán a fejedelem személyének azonossága által lévén viszonyban. Amiből önkényt következik, hogy a közös ügyek tárgyalására rendelt delegatiók is megszüntettetvén, Magyarország törvényhozása és kormánya az ország minden ügyeit kizárólag maga intézze és képviselje.”
Ez a nacionalizmus látszólag – tartalmilag – lojális volt, hiszen elfogadta, hogy a Habsburg-ház uralja Magyarországot, s ezzel elhatárolta magát a trónfosztó 1849-től. Valójában valami olyasmit követelt, ami több ponton ütközött az egyéb politikai realitásokkal, illetve a magyar nacionalizmus más axiómáival.
Először is 1848 nem volt perszonáluniós állapot, hanem államjogilag igencsak kompromisszív helyzetet tükrözött, így például azt, hogy – mint már említettük – a kormánynak nem volt külügyminisztere.
Másodszor erősen kérdéses volt, hogy a nemzetiségi többséggel, illetve az egyes nemzetiségek mögött lévő megerősödő nemzetállami háttérrel mi tudná garantálni a magyarok politikai szupremáciáját Magyarországon.
Harmadszor 48-nak volt tanulsága mind a Habsburgok, mind a magyarok számára, s ezeknek a tanulságoknak a kölcsönös tudomásul vétele éppenhogy a kiegyezés volt. Miért gondolták a függetlenségiek azt, hogy a Habsburgoknak a kelleténél több, nekik pedig a kelleténél kevesebb tanulságot kell tudomásul venniük?
De ez csak a problémák egyik oldala volt.
Az alternatív nacionalizmus a hatalmi politikában teljesen használhatatlannak bizonyult. Története során egyszer került hatalmi–kormányzati pozícióba (1906 és 1910 között) és akkor sem ért el kitűzött céljából semmit. Tökéletes politikai kudarcként írta be magát a történelembe.
Viszont kiválóan értett ahhoz, hogy a politikai impotenciát, pontosabban annak kultuszát közérzületté, meg nem kérdőjelezhető evidenciává emelje. Ezáltal teremtette meg a saját realitását.
Épített a magyar nemzettudathoz kulturálisan kötődő „alul lévő kutya”, azaz az „underdog” érzetre. Úgy vélte, hogy még feljebb kerülhetnénk, mint ahol vagyunk, ha… Ha nem nyomnának el minket, nem Bécsből diktálnának mindent és ehhez nem lennének partnerek olyan magyarok, akik rossz magyarok, azaz labancok. Az underdog-helyzetérzékelésből erkölcsi kategória, a kompromisszumból nemzetfeladás lett.
A nacionalista alapállásból hamis, a magyarok erőpozícióját abszolút túlértékelő világkép is fakadt. Ennek volt vadhajtása az egyébként sváb származású, de a magyar nacionalizmussal igencsak azonosuló Rákosi Jenő drámaíró ábrándja a 30 milliós Magyar Birodalomról.
A függetlenségi nacionalizmus egyik alvariációja volt az is, ami el kívánta tüntetni a Habsburgokat az aktuális magyar világból. Ennek létező példája volt az emigráns Kossuth Lajos álláspontja. Persze az emigrációban ezt következmények nélkül lehetett hangoztatni, a kiegyezett Magyarországon ennek már más tétje volt. Jó példa erre az ún. Böszörményi-ügy.
Böszörményi László a Magyar Újság szerkesztője volt. A lap a 48-as állásponthoz ragaszkodó, a kiegyezést elítélő parlamenti ellenzék szócsöveként vonult be a hazai sajtó történetébe. Böszörményi Nagykálló képviselőjeként a magyar parlament tagjaként is szót emelt az új éra ellen. A Magyar Újság 1867. augusztus 28-án, már a kiegyezés elfogadása után leközölte az emigrációban élő Kossuth egyik levelét. Kossuth – tőle nem is lehetett mást várni – hosszan szólt a kiegyezés ellen. Többek között azt írta: „…én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállóságával incompatibilisnek (összeférhetetlennek) hiszem…” Ez a mondat szolgált alapul a közvádló számára, hogy izgatás címén meginduljon a per Böszörményi László ellen. Nincs mód, s felesleges is kitérni azokra a kisebb-nagyobb törvénysértésekre, amelyek a per lefolytatását jellemezték. Tény, hogy a sajátosan értelmezett sajtótörvény alapján a szerkesztőt egy évi börtönre és 2000 forint pénzbüntetésre ítélték. (Összehasonlításul: akkoriban egy miniszter évi bére 12 ezer forintot tett ki.) A büntetés – már, ami a börtönt illeti – látszólag nem olyan súlyos: „csupán” egy esztendő. Elvontan ez bizonyára így van. Böszörményi esetében azonban más volt a helyzet. A szerkesztő súlyos tüdőbeteg volt, s ez senki előtt nem maradt titokban. Amikor 1868 júliusában négy fegyveres poroszló lakásáról elvitte, akkor először a soroksári laktanyába szállították. Novemberben azonban átvitték a Lipót utcai Sörház kaszárnyába, ahol az egyik sötét és nyirkos kazamatacellába zárták. Az egy év börtönt a végrehajtás során így ténylegesen halálos ítéletté változtatták. Böszörményire egyre nagyobb nyomás nehezedett: kérjen az uralkodótól kegyelmet, aki azt bizonnyal meg is adja. A képviselő-szerkesztő azonban hajthatatlan volt: tudta, ha kegyelmet kér, akkor erkölcsileg teszi hiteltelenné Kossuthtal egyetértő álláspontját. 1869. március 24-én a börtönben halt meg. Erkölcsi szilárdságát s egyben a kormányhatalom sajátos arculatát is jellemzi, hogy halála után a kormányrúdnál ülők azzal mentegetőztek: azért nem kértek számára bocsánatot, mert az uralkodó megadta s Böszörményi elutasította volna: nem lehet kompromittálni a „legmagasabb jóakaratot”. Temetésén elvbarátja, Irányi Dániel azt mondta: „Beteg volt és fogságba vettetett. Halálosan beteg fogoly… Ha kegyelemért könyörög, szabadságát visszanyeri, de ki a kontok fajtájából való, meghalni kész, de térdet hajtani nem. Törhetetlen volt, ezért kellett fogságban vesznie.”
Böszörményi nézeteinek, magatartásának gyökerei 48/49-ben és az azt követő önkényuralomban lelhetők fel. Az ő számára a szabadságharc (Klapka oldalán honvédkapitányként Komáromban amnesztiához jutott) és a megtorlás borzalmai a teljes állami függetlenség és szabadelvűség melletti erkölcsi-politikai kiállást sugallták: következőleg nem felejtette el, hogy ugyanaz ül Magyarország trónján, akinek nevében Aradon akasztottak. Nyilvánvalóan nem szimpatizált az uralkodóval és a kiegyezéses rendszerrel. Sorsa jól példázza, hogy a trónfosztó álláspont nyilvános megfogalmazásának megvoltak a maga következményei.
Persze voltak a Habsburgok tekintetében szelídebb nézetek is. Eötvös Károly politikus, ügyvéd jegyezte fel egyik beszélgetését Madarász Józseffel. Ő 101 évet élt, már a reformkorban is képviselő volt, és haláláig, 1915-ig függetlenségiként volt a képviselőház tagja. Ő mint lojális függetlenségi a már említett perszonálunió híve volt, de erősen reménykedett abban, hogy ez is megszűnik. Eötvösnek azt mondta, hogy a megszüntetés, illetve a megszűnés módja abban áll, hogy az uralkodóház kihal. Eötvös ellenvetésére – miszerint a dinasztiának sok tagja van, és legalább ötszáz év, amíg kihalnak – Madarász így válaszolt: szól tehát programunk ötszáz évre. Hozzátenném: igazi reálpolitikai program.
A függetlenségiek a magyar nemzettudatot saját nacionalizmusukon átszűrve térítő ideológiává kívánták tenni, s hatalmi helyzetben ennek gyakorlati realizálására is kísérletet tettek. A nemzetiségeket is magyarítani akarták. Mondanom sem kell, hogy politikailag ezen törekvésüket teljes eredménytelenség övezte – hacsak azt nem vesszük eredménynek, hogy a nemzetiségi nacionalizmusok még több életerőre tettek szert.
A legfőbb energiaforrást az alternatív nacionalizmusnak az érzelmi töltet biztosította.
Az érzelmi töltet több komponensből állt össze. Az ellenzékiség önmagában is fontos volt, de ha ez antihabsburgiánus, azaz kuruc stigmát is kap, akkor a magyar függetlenségi tradíciók szakralizált sorába illeszthető. Ehhez a szakralizáltsághoz nyújtott nyelvi-fogalmi fogódzót a „48-asság”, ami a nemzettudatnak az emlékezetben is rögzült érzelmi átcsapási pontjára utalt. Az érzelmi legitimációt erősítette exkluzív kapcsolattartásuk az 1849-es emigrációja óta politikai realitásérzékét fokozatosan elvesztő Kossuthtal, aki a magyar nemzetvallás Messiásává vált. Kossuth egyébként – felismerve saját szakralizáltságát és a politikai tér hiányát -, önmagát a vátesz pozíciójába helyezte és, mint láttuk, a trónfosztásos, teljes függetlenségi álláspontot képviselte. Ezért mindig hangsúlyozta különállását az itthoni függetlenségiekhez képest. Saját nacionalizmusához demokratikus politikai értékeket társított, mert ezek másfelől elvettek volna az általa is létrehozott nacionalizmus minimum két axiómájának vállalhatatlan durvaságából, a magyar szupremáciából és az ország területi integritásából. Így aztán maradt az intranzigens függetlenségi, antihabsburgiánus, demokratikus kritikai álláspont. Kossuth érzelmi hatását nem érintette reálpolitikai elszigeteltsége – ahogy 48 zászlóra tűzésénél, úgy Kossuth esetében sem számítottak a tényszerűségek.
Kossuth fokozatosan elhalványuló politikai realitásérzékét jól mutatta 1862-es tervezete a Dunai Szövetségről. Leszögezte, hogy Erdély legyen független, és közte és Magyarország között csak perszonálunió létezzen. Elképzelése szerint egy olyan államszövetséget kellene létrehozni, amely a „Kárpátoktól a Balkánig” terjeszkedne, és „Magyarországból, Erdélyből, Romániából, Horvátországból s netán a Szerbiához csatolt tartományokból” állna. Ő ezeknek az államoknak akart közös ügyeket, amelyek felölelnék a külpolitikát, a külképviseletet, a kereskedelmi rendszert, a pénzt, a vámügyeket és a kereskedelmi törvényhozást. Az államszövetség székhelye váltakozna Pest, Bukarest, Zágráb és Belgrád között. Kossuth hitt abban, hogy javaslatait „a dunai tartományok mind elfogadják, mert megfelelnek óhajaiknak és érdekeiknek s biztosítják jövőjüket.” Azt gondolta, hogy ily módon „szétmállanának azon vén és korhadt államok” – az ő értelmezése szerint Ausztria és Törökország –, amelyek szolgaságban tartják ezeket a népeket.
Kossuth terve nemhogy a dunai államokban, de a magyar politikai eliten belül is egyértelműen elutasítást nyert. Senki, semmilyen értelemben nem ítélte reálisnak. Az pedig végképp elképzelhetetlennek tűnt, hogy Magyarország saját akaratából lemondjon Erdélyről. Az egész elképzelést illetően Deák Ferenc állítólag azt mondta: „…inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a ráczok közé.”
Kétségtelenül igaz, hogy Kossuth 1862-t követően1894-ig tartó élete során nem sokszor hozta szóba a Dunai Szövetség elképzelését. Viszont annál többször tett hitet amellett, hogy Magyarország és a Habsburg-ház uralmát összeférhetetlennek gondolja, továbbá, hogy a Monarchia egy idejétmúlt, pusztulásra ítélt képződmény.
Mint láthattuk, a dualizmussal szembeni alternatív nacionalizmus radikalizmusát tekintve eltérő fokozatokkal bírt, de lényegileg azt mondta, hogy a kiegyezést fel kell mondani, Ausztria és Magyarország között nem lehetnek közös ügyek, legfeljebb az uralkodó közössége kösse össze a két államot.
A függetlenségi eszmékkel való érzelmi azonosulás olyan erős volt, hogy a kiegyezés utáni korszakban a magyarlakta területeken mindig a függetlenségi nacionalizmus kapott választási többséget. A magyarlakta vidékeken az érzelmi motívumok erősebbnek bizonyultak, mint a reálpolitika és kézzelfogható eredményei.
A kiegyezéses nacionalizmus
Ferenc József nem könnyítette meg azok dolgát, akik őt nemzeti királynak akarták láttatni. Neki alapvetően mindegy volt, hogy alattvalói mit gondolnak felőle: szilárd törvények, egy bevezetett politikai gyakorlat és a kizárólag neki alárendelt hadsereg garantálta uralmát. A kényszeres konformizmus csak erősíthette a garanciákat, de a fő biztosítékot – a hadsereget – akkor is maga mögött tudhatta, ha a lojalitás valamilyen okból megroppanna. S ha törvényes helyzete a kiegyezéssel meg is változott, a bevezetett politikai gyakorlat, kizárólagos felségjogai olyan abszolutisztikus befolyást biztosítottak számára, amely a jogosítványok körén túlmutató általános légkört, megkérdőjelezhetetlenséget teremtett. Személyében – akárhogy is változott a politika – a Birodalom egységét reprezentálta éppúgy, mint a neki alárendelt hadsereg. S maradék abszolutisztikus jogaiból nem akart engedni. Ragaszkodott hozzá, hogy csak olyan ügyek kerüljenek az országgyűlés elé, amelyeket ő előzőleg már jóváhagyott. Semmi oka nem volt rá, hogy a neki és a nemzeti közvéleménynek egyaránt megfelelni akaró magyar politikusok görcsös hazugságait gondos figyelemmel megtámogassa. Ő azt teszi, amit saját érdeke, világképe diktál – az idomulni kénytelen magyarok meg úgy oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. Eddig sem szerették őt őszintén, ezután sem fogják. A fő, hogy úgy cselekedjenek, ahogy erre szüksége van. Nem arról van szó, hogy ne tenne időnként olyan gesztusokat, amelyek jólesően értelmezhetőek a nemzeti felbuzdulás szemszögéből. A lényeg, hogy ha valamit fontosnak vél, akkor azt a nemzeti érzékenység teljes és látványos figyelmen kívül hagyásával érvényesítette. Így aztán sokszor tényleg kínos helyzetbe hozta az amúgy is őt szolgáló kormányzatokat.
Itt vannak például a szimbólumok. A fekete-sárga zászló, meg a Gotterhalte. Mindkettő olyan, ami a magyar szemnek és fülnek az neoabszolutizmust, az ország jogainak semmibevételét idézi. Ferenc Józsefnek is sokat jelent a szín és a zene. Persze nem esztétikai, hanem politikai okok miatt. Neki az egységes birodalmat idézi; azt a célt, amelyet 1867 előtt oly következetesen nyíltan magáénak vallott. A kiegyezéshez élete végéig ragaszkodott, de azt is felvállalta, ami neki, illetve a dinasztiának volt fontos. Szívéhez tehát közel állt az egységes birodalom szimbolikája. Használta is a zászlót, a zenét. Nem is lett volna nagy baj, ha mindezt Magyarországon kívül teszi. De ő a piros-fehér-zöld és a Himnusz földjén is ragaszkodott a saját ideáihoz. Ráadásul oly alkalmakkor, amikor kifejezetten nemzeti, a magyar király közjogi méltóságához kötődő eseményekről volt szó. Itt van például az országgyűlés megnyitása. Ferenc József soha nem ment el a magyar parlamentbe, hanem a képviselőknek kellett a Budai Várba elmenniük, ha részt akartak venni az országgyűlés megnyitásán vagy bezárásán. Igen ám, de Ferenc József a fekete-sárga zászlót húzatta fel a budai palotán. A fekete-sárga saját szimbolikával rendelkezett. A színkombináció az osztrák császársághoz kötődött, az osztrák császárság zászlaja volt. (A Habsburgok családi színe a vörös-fehér – paradox módon ma ezek Ausztria zászlajának színei.)
A függetlenségi képviselők persze tiltakoztak az osztrák császárság zászlaja ellen. Érvelésüket arra alapították, hogy a fekete-sárga nem az uralkodócsalád magánzászlaja, s a vár egyébként is közintézmény. Következőleg: le a fekete-sárgával, s fel a piros-fehér-zölddel! A probléma már 1865-ben felmerült, de a kiegyezéses kormányzat – akkor ilyen még nem lévén – csak 1869-ben szembesült az újfent felszínre került problémával. Andrássy Gyula gróf, a miniszterelnök – némi tartalmi „csúsztatással” – közölte: a Budai Vár nem közterület, hanem a király palotája, s a fekete-sárga, amely a dinasztia fejének magánlobogója, jogosan lengedez a Váron; nem jelent mást, mint azt, hogy az uralkodócsalád feje, ki magyar király és osztrák császár egy személyben, Budán tartózkodik. Mindenki kiteheti saját lakására a saját címerét és zászlóját. Deák – itt is – kompromisszumot javasolt. Elfogadta azt, hogy a király a saját házára tűzze ki a fekete-sárga zászlót, de azt javasolta, hogy az országgyűlés megnyitása idején legyen ott a nemzeti trikolor is. Egyébként pedig, aki akar, eljön, aki pedig nem óhajt megjelenni, az erre nem kötelezhető.
A dualista korszakban állandó visszatérő probléma maradt a nemzeti érzékenységet sértő császári lobogó használata; a függetlenségi képviselők minduntalan tiltakoztak, távolmaradtak. S Deák érveléséből is kitetszik: a kiegyezés hívei elfogadták a tényt, de örülni azért nem tudtak neki. A dolog kellemetlen volt számukra, mert irritálta a nemzeti érzést, s oly emlékeket idézett föl az uralkodóval kapcsolatban, amelyek a nemzetiszínű Ferenc József-kép hitelesítésének igencsak ellene hatottak. De mit lehet tenni? Hisz maga az uralkodó tüntet a fekete-sárga mellett.
Hasonló volt a helyzet a Gotterhaltéval. A piros-fehér-zöld füleknek hihetetlenül idegesítő volt, hogy a magyar ünnepi alkalmakkor holmi császári himnuszt kell tisztelettel végighallgatni. Az indulati reakciót jól szemlélteti az alábbi kis idézet. Sajátos pikantériáját az adja, hogy írója a magyarsághoz asszimilálódott német család sarja, s ráadásul zenéhez is értő ember. Az időpont: 1896. május 2-a; az alkalom: a millenniumi kiállítás megnyitása. Az író: Gárdonyi Géza. Naplójában olvashatjuk:
„Első napja a nyári ruhának és a cserebogárnak.
A millenniumi kiállítás megnyitása.
Én bizony nem húztam frakkot. Utálattal néztem végig, a német família mint fogadja »Magyarországom« hódolatát. A király – kopasz saskeselyű – vörös kucsmában és fehér ködmenben. A királyné feketében. Árpád ivadékai részint téli prémes magyarban, részint nyáriban. Keverve cilinder és frakk. Főképpen a kereskedők voltak díszmagyarban, meg a grófok, mágnások.
A király beszédétől meg a Gotterhaltétól az ezredik ünnepen rosszul lettem. Ebéd után betegen feküdtem le.”
A történet azonban folytatódik. Este, a 33 éves újságíró-író meglátogatja az ország miniszterelnökét, Bánffy Dezsőt:
„Arról beszélgettünk, hogy a király ezekben a napokban hogy megalázza a nemzetet.
Bánffynak hirtelen eláll a szava. Könnybe lábadnak a szemei.
Velem is ugyanez történik. És a zsebkendőmet a szememről elvéve fölkiáltok:
– Gazember osztrák!
Magamban gondolom, nem bánom, ha felakasztanak is, kimondom. Csak annyit láttam, hogy Bánffy már áll, kinéz az ablakon, mintha megjegyzésemet nem is hallaná.
Meghajoltam és távoztam.”
A történet sok mindenről árulkodik. Igazán tanulságos – de a már elmondottak alapján egyáltalán nem meglepő – a kis hangulatkép. Egyaránt bizonyítja, hogy a nemzeti királyról szóló mesék tudatos öncsalások, s ráadásul maga az uralkodó az, aki – történetesen épp a Gotterhaltéval – lehetetlenné teszi azt is, hogy az önbecsapás akár minimális szinten is működőképes legyen. A lojalitás máza alól kibukkan a durva ellenszenv. S ez alól – szíve mélyén – még a miniszterelnök sem kivétel. Noha az ünnepségek során, kifelé egész mást mutat, mást akar elhitetni.
A kiegyezéspárti nacionalizmus – nem egy esetben a Ferenc József által megtestesített uralkodói magatartás miatt – mindig képes volt azt mondani, hogy reálpolitikai értelemben ő és csak ő jelenti a megoldást, csak ő szolgálja az ország javát. Sem önmagával, sem a politizáló magyar közönséggel nem tudott érzelmi azonosulást teremteni. A 67-es nacionalizmus érzelmileg sivárnak bizonyult. A 67-esek „csak” a reálisan elérhetővel tudtak érvelni, gazdasági előrehaladásról, meg civilizatórikus vívmányokról tudtak beszélni, de érzelmileg is vállalható identitást nem voltak képesek teremteni. A kompromisszumot nem lehet szeretni. El lehet fogadni, de érzelmileg nehéz vele azonosulni.
Következmények
Először is mindenki megpróbált pragmatikusan viselkedni, mert a konszolidált reálpolitikai tér ezt a magatartást részesítette előnyben. Általában a függetlenségi sem rúgta fel a kereteket, ő is kompromisszumot kötött. Szavakban nem, de tettekben igen. Ahogy Gárdonyi Géza ezt lényeglátóan kifejezte: „Ingyen még senki sem szerette a Habsburgokat.”
Másodszor a magyar világ szerves részévé vált a kétlelkűség. A magyarok józanul elfogadták azt, ami van, de néhány pohár bor után már éltették Kossuthot. Éljen Ferenc József, éljen Kossuth Lajos! – fogalmazódott meg a magyar nacionalizmus kétarcúságának gyakran elhangzó mondatban megfogalmazódó credója.
Harmadszor a racionalitás és az érzelmi azonosulás két, ellentétes oldalra került, amiből az következett, hogy a nem ésszerűért lehetett lelkesedni, az ésszerűt viszont mindig le lehetett szólni. Mondhatnám úgy is, hogy a létezőt mindig lehetett kevésre és az imagináriust, a képzeltet lehetett nagyra tartani. Ez a sajátosság képessé vált arra, hogy – Arany László kifejezésével, aki egyébként megalkotta a dualista kor Magyarországának egyik szimbólumát, a délibábok hősét, Hűbele Balázst – kulturálisan lehetővé és elfogadottá tegye a „panasz egyhangú búgását”, amit más szóval hívhatnak panaszkultúrának is.
Negyedszer a magyar nacionalizmus két ágának egymásra vonatkoztatott együttélése ellehetetlenítette azt, hogy közösen, avagy külön-külön megújuljanak. Képletesen szólva „fogták egymást”, és így nem tették lehetővé azt, hogy az axiómákat a változó kor változó igényei mentén újragondolják. A 67-es nacionalizmus állagőrzésbe merevült, a 48-as belesavanyodott saját politikai impotenciájába. Ez nem ösztönzött a részben közösen vallott alaptételek revideálására, hanem csak arra, hogy az érzelmi és politikai deficitet mindkét fél intranzigenciával kompenzálja. Jól jelzi ezt, hogy amikor Károly császár és király 1918 októberében, a Monarchia végnapjaiban meghirdette a megkésett és az adott viszonyok között immár értelmetlenné vált föderatív átalakulást, ezt – az itt összeérő 67-es és 48-as magyar nacionalizmus miatt – csak Ausztriára nézvést deklarálhatta, viszont az akkori kiegyezéspárti kormány a függetlenségi ellenzékkel egyetemben kinyilvánította a perszonáluniós viszonyt, ami ugyancsak teljesen értelmetlen volt.
Ami nacionalista újragondolás megindult, az jórészivel csak a „magyar” fogalmát érintette, és ennek egy része csak egy későbbi időszakban tett szert jelentőségre. (Gondolok itt a faji-antiszemita interpretációra, amit politikailag az Antiszemita Párt jelenített meg és a keresztény olvasatra, amit a Katolikus Néppárt artikulált.)
Fogták és nem engedték el egymást, de energiájuk el is pazarlódott erre.
Ötödször a nacionalizmus mindkét ágának társadalmi-nemzeti hozadéka is lett. A magyar nemzettudat erőszakos térítő vallásként nem működött, de önkéntes „betérésként” sok embernek adott lehetőséget arra, hogy identitásában magyarrá váljon. A főként német nyelvű Budapest alapvetően magyarul beszélő várossá vált. A német és cseh munkások magyarrá lettek. És magyarrá váltak a zsidóság tömegei is – részben ennek tudható be, hogy 1900 után a magukat magyarnak vallók némileg többségbe kerültek az egykori Magyarországon.
Habár a legfontosabb következmény mégiscsak az volt, hogy a magyar nacionalizmus belelavírozta magát egy olyan intellektuális és politikai térbe, ami egyre több ponton tette lehetővé a frontális ütközést a rajta kívüli realitással. Így olyan realitássá vált illúzió lett, ami rugalmasságát is elvesztette. A történet, ami sikernek indult, egyre inkább kudarcba fordult át.
Egy Habsburg nézőpont
Kicsit talán jobban el tudjuk helyezni a magyar nacionalizmus megítélését akkor, ha figyelembe veszünk egy egykorú, de mégis a szerkezeten belül lévő személy véleményét, akinek esélye volt arra, hogy kezdjen valamit a dualizmussal, és benne a magyarokkal. Rudolf trónörökösről van szó, aki 1889 januárjában öngyilkossággal vetett véget életének.
De kezdjük egy kicsit távolabbról.
Sokak szerint Rudolf tulajdonolta, de mindenképpen elgondolásai kifejezésének szánta a Schwarzgelb (magyarul: feketesárga) újságot, amely már címével is kifejezte irányultságát. Két héttel Rudolf öngyilkossága előtt itt jelent meg az az írás, amely mintegy esszenciálisan fejezte ki a Habsburg álláspontot.
„Az osztrákok tízparancsolata:
- Ne legyen neked más politikai hited, mint a régi, egyetlen és osztatlan császári Ausztriában való hit, ahogyan évszázadok alatt kialakult, és ahogyan apáid és dédapáid hite is volt.
- Ne csinálj magadnak új isteneket, új programokat, új állameszméket, hanem csüggj teljes szíveddel a régi Ausztrián, amelyért elődeid vérüket ontották.
- Ne hajolj meg más császár előtt, mint a te császárod, Ausztria császára előtt, aki a világ legrégibb és leghíresebb trónján ül, és apaként gondoskodik rólad és gyermekeidről.
- Ne imádj bálványokat, sem a poroszt, sem a poroszok által uralt Németországot.
- Ne félj Bismarcktól vagy Moltkétől, sohase feledd, hogy mindketten fáradt és gyenge aggastyánok, akiket Isten bármely pillanatban ítélőszéke elé rendelhet.
- Ne kívánd valamely nép elnyomását, sem az egyik nép uralmát a másik felett, mert az osztrák állam létének legbiztosabb alapja a teljes nemzeti egyenjogúság és az abszolút méltányosság minden nemzetiséggel szemben.
- Ne engedd elámítani magad csalóka csábításoktól, hogy Ausztriának keletre kell áthelyeznie súlypontját, és szilárdan tarts ki amellett, hogy Ausztriának olyannak és ott kell maradnia, amilyen és ahol volt.
- Sziklaszilárdan hinned kell Ausztria jövőjében, és senki se foszthasson meg a meggyőződésedtől, hogy Ausztriára a saját népeinek éppolyan szüksége van, mint az európai egyensúlynak.
- Ne feledd el, hogy Ausztria a világ legnagyobb monarchiája volt, amelyben a nap nem ment le, hogy a közelmúltig uralkodott Németországban és Olaszországban, és hogy rendeltetése szerint addig fog fennmaradni, amíg a világ világ.
- Éjjel-nappal gondolkodj azon, hogyan nyerheti vissza Ausztria régi hatalmát és jelentőségét.”
Ebből a tíz parancsolatból kettő egyértelműen azoknak a német-osztrákoknak üzen, akik egyfajta össznémet (alldeutsch) orientációban, azaz a Németországgal való egyesülésben voltak érdekeltek – így aztán az említett két pont (a 4. és az 5.) egyfajta németellenességet tükröz, egyben kifejezi Rudolf elkötelezettségét a Monarchia és a Német Birodalom közti szövetség lazítását illetően. Ausztria fogalma a Habsburg Birodalmat jelöli, aminek Magyarország is része. Az összes többi pont az egységes Ausztria idealizált eszméjéről szól, illetve arról, hogy ebben az ideában milyen helyet foglal el az uralkodó, és milyen legyen az itt élő népek viszonya.
Ha ezt az általában vett és nagy valószínűséggel Rudolf alapvető nézeteit kifejező tízparancsolatot „lefordítjuk” Rudolf saját megnyilatkozásaira, akkor talán kicsit pontosabb képet kapunk arról, hogy a trónörökös miként viszonyult a dualizmushoz és a magyarokhoz.
Rudolf neveltetése, alkata, személyes kapcsolati világa miatt politikai nézeteit illetően alapvetően liberális volt. A liberális alapállástól részben függetlenül azonban Rudolf is elgondolkozott azon, hogy milyen legyen az a monarchia, amit örököl. Bizonyos, hogy nem a nacionalizmus szellemében képzelte a jövőt. Egyébként is rendkívül rossz véleménye volt a nacionalizmusról. Azt írta: „A nemzeti elv a legközönségesebb, legállatibb elvekre alapul, voltaképpen a testi rokonszenv és az ösztönök győzelme azokon a szellemi és kulturális vívmányokon, amelyeket a nemzetek egyenlősége és a kozmopolitizmus biztosít az emberiségnek. Én a magam részéről a nemzeti és faji ellenségeskedést nagy visszalépésnek tartom, és nagyon is jellemző, hogy Európában éppen a haladás elleni erők fogadják el és használják. Ahogyan a tudomány kozmopolita, úgy kell majd idővel az emberi társadalomnak minden vonatkozásban is azzá válnia.”
A nemzetekfelettiségben megnyilvánuló Habsburg-eszmeiség jelenik meg Rudolf érvelésében. Ez nem azt jelentette, hogy tagadta volna a nemzetek létét, hanem azt, hogy nem kívánta előnyben részesíteni egyiket a másikkal szemben. Rudolf 1886-ban azt mondja: „Németország sohasem fogja megérteni, milyen hallatlan bölcsesség rejlik abban, hogy németek, szlávok, magyarok, lengyelek egy korona körül csoportosulnak. A Habsburg Birodalom, igaz, miniatűr formában, régen megvalósította Victor Hugo álmát, az Európai Egyesült Államokat. Ausztria különböző nemzetekből és különböző fajokból álló államtömb egységes vezetés alatt. Legalábbis ez Ausztria alapeszméje, és ez az eszme a világ civilizációja szempontjából hallatlanul fontos. És ha ennek az eszmének a megvalósítása, hogy diplomáciai nyelven fejezzem ki magam, nem is tökéletesen harmonikus, ez nem jelenti azt, hogy maga az eszme hamis. Csak azt jelenti, hogy egy ilyen eszmének a szó legliberálisabb értelmében harmóniát és egyensúlyt kellene biztosítania.”
Mindazonáltal – most eltekintve az erősen megszépített interpretációtól – figyelmet érdemel az, hogy Rudolf miért nem érzi teljesen harmonikusnak a Monarchiában élő népek együttélését. A harmónia hiányának érzékelése okkal történik, amit maga Rudolf is máshol elég hangsúlyosan jelez. Különösen Magyarországgal szemben volt kritikus. Szerinte a „szlávokat elnyomják, úgy bánnak velük, mint a kutyákkal”. Ez elfordítja a szlávokat a Monarchiától, és szimpatikussá teszik számukra Szerbiát és az orosz befolyásnak utat engedő pánszláv gondolatot. Általánosítva azt mondja: „Ausztria nem szláv ország, de a szlávokkal másképp kell bánni, mint ahogy most teszik, nem szabad elfelejteni, hogy a lakosság legnagyobb százaléka szláv…”
A magyar nemzetiségi politika kritikája Rudolf írásaiban sokszor, ismételten megjelenik.
Innentől persze kérdés, hogy miként viszonyult Rudolf a dualizmus meglévő államszerkezeti modelljéhez. Egyfelől nagyon is értékelte a Magyarországon uralkodó szabadelvű alkotmányosságot. Magyarországot egyenesen a Kelet Angliájának tartotta.
Másfelől úgy gondolta, hogy „a viszonyokat meg kell változtatni, az egész államformát át kell alakítani; így a dualizmus nem tartható fenn tovább.” Ezt a meggyőződését elsősorban nem aktuálpolitikai szükség indokolta, hanem az a nézete, hogy a kétpólusú államszerkezet akadálya a Nagy-Ausztria eszme érvényesítésének. Ezt a gondolatot 1886-ban részletesebben is kifejti: „A birodalom szomorú helyzete és a kibékülés Magyarországgal a dualizmus bizonyos vonatkozásában elsietetten és elővigyázatlanul létrehozott alapjainak megteremtéséhez vezetett: egy államból kettő lett, s az egyik éppen olyan életképtelen, mint a másik. Ha nincs az évszázados uralkodóház és a hadsereg, és ha ennek a Monarchiának az összeomlása (Itt Rudolf az 1866-os, a poroszoktól elszenvedett háborús vereségre utal – GA.) nem járt volna a szomszédokra nézve annyi hátránnyal, akkor ez a bonyolult, zavaros, heterogén elemekből összeállított birodalom tíz évig sem tudott volna fennmaradni.” A dualizmussal szembeni érvelését tovább erősíti a magyarok helyzetének általa tanúsított érzékelése. Eszerint: „A magyar nemzet az egyetlen, amelynek a Monarchia határain kívül nincsenek rokonai; Ausztriával és a dinasztiával együtt él és hal meg. Ma már senki sem hisz a dunai konföderáció meséjében, amelyet 1849-ben és az azután következő években az emigráció talált ki mint utolsó vigaszt és fenyegető kísértetet Bécs ellen. Már akkor sem jöhetett volna létre önálló Magyarország, most meg még sokkal kevésbé; mert a magyar nemzet saját országában is apró részekre van töredezve, csak néhány vidéken él nagyobb tömegekben, és a közötte és körülötte élő népek Ausztria összeomlása esetén mindent inkább elviselnek, mint azt, hogy a kis állammá összezsugorodó Magyarország önálló legyen. Ezért az egész Monarchiában nincsen még egy olyan veszélytelen párt, mint a magyar szélsőségesek (Itt a függetlenségi politikusokra utal – GA.); a szélsőbal a budapesti parlamentben legfeljebb szánakozó mosolyt érdemel, komolyan venni éppen annyit jelentene, mint ha valamilyen tréfát valóságnak fognának fel.”
Mindebből az következik, hogy Rudolfnak erős kétségei voltak a dualista szerkezetet illetően. Gondolkodása nyitott volt egy olyan nagy-ausztriai föderatív berendezkedésre, amely egyfelől a népek egyenjogúságára épül, másfelől hatalmilag centralizált, egyben liberális elveken alapuló berendezkedést jelent. Egy ilyen elképzelésben persze nagy kérdés, hogy a belső határok hol húzódnak; Magyarországot nemzeti/nemzetiségi alapon újra kell-e gondolni? Nincs erre utaló jel. Sőt! Rudolf például Horvátországot Szent István koronája gyöngyének nevezte, ami arra utal, hogy politikai világképében nem szerepelt Magyarország területi szétszabdalása, legfeljebb föderatív szerkezetűvé való átalakítása.
Rudolf elgondolásait hatalmi helyzetből nem próbálhatta ki, de figyelemreméltó, hogy milyen élesen látta a magyar függetlenségi nacionalizmus politikai életképtelenségét. A dualizmust elfogadta, de hosszabb távon változtatni akart rajta.
***
A dualista Magyarországot a nemzeti emlékezet úgy látja mint modern kori történelmünk egyik legjobb korszakát. Kétségtelenül jobb volt, mint az őt megelőző, és ugyancsak megkérdőjelezhetetlenül kellemesebb, mint az őt követő. De azért azt tudnunk kell, hogy az akkor élő magyarok ezzel nem feltétlenül voltak tisztában. Meghatározó erővel végig jelen volt a reálpolitikailag használhatatlan, de érzelmi töltetét tekintve elsöprő erejű függetlenségi nacionalizmus.
Kossuth 1867-ben a beszédes című, emigrációban kiadott lapban, a Negyvenkilenczben írta: a kiegyezés „nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik, – égve magunk is.”
Trianon után sokan idézték Kossuth jóslatát. Pedig fordítva is fogalmazhatunk. A történelmi Magyarország a kiegyezés következtében állt helyre, s amikor az osztrák sas elégett, akkor elégett a történelmi Magyarország is.