Noha voltak XVIII. századvégi előzményei, a magyar liberalizmus történeti értelemben a XIX. század első felében, a reformkorban formálódott ki, és politikai csúcspontját 1848-49-ben, az emancipációs áttörésben,[1] a magyar polgári államalapításban érte el, amely elébb önrendelkezéssel bíró, utóbb független államiságot eredményezett. Hosszútávú hatalmi működése ténylegesen 1867, a kiegyezés után következett be, és a dualista rendszer megszűntéig tartott, ahol – időben változó dinamikával – kompromisszumosan ugyan, de realizálta mindazokat az intenciókat, amelyeket a polgári államalapítás lehetősége megnyitott.
A XIX. század a magyar liberalizmus felívelését hozta. A történeti értelemben vett XX. század során a magyar liberalizmus ereje megtört. 1989-90-től a magyar állam berendezkedése és működése újból a liberális alapelvekre épül.
***
Abban a nagyjából két évtizedben, amelyet reformkornak nevezünk, a kor változást akaró szereplőinél sokféle szellemi hatás érvényesült,[2] és ezek eredménye lett a jellegadó karakterisztika meghatározója.
Hét fő irányt (vagy inkább hangsúlyt) lehet elkülöníteni, amelyek érvényesülése arányaiban, belső dinamikájában változásokat mutatott, de mégiscsak kitapinthatóan, állandó jelleggel létezett, és szerves elegyet képezett.
Az egyik a francia felvilágosodás, illetve a szorosan belőle következő liberális megfontolások. Ez – ha úgy tetszik – a klasszikusan jogérzékeny liberalizmus kiteljesedése irányában hatott, hiszen leginkább volt képes a rendies szerkezetet alapvetően megkérdőjelezni és átformálni. Ahogy a felvilágosodás Nyugat-Európában a XVIII. századra eszmeileg ásta alá a rendi világképet, úgy a belőle levezethető szabadelvű követelések a politikai gyakorlat és szerkezet szintjén tették lehetővé ugyanezt. A természetjogra való hivatkozásnak, a társadalmi szerződés gondolatának erős antiabszolutisztikus éle is volt, akárcsak a hatalmak szétválasztását indokló montesquieu-i gondolatkörnek. Noha Magyarország közéletétől mi sem állt messzebb, mint a franciás könnyedség, hihetetlen fogékonyság nyilvánult meg az immár liberális értelemben vett jogközpontú megközelítés iránt. Többszörös tradíció és politikai kényszer szülte ezt az érzékenységet, ami egyben arra is utal, hogy nem egyszerűen „szellemi importról”, hanem a hazai talajban gyökerező igény európai fogódzókat kereső és találó kielégítéséről van szó.
A politizáló nemesség szinte kizárólag jogvégzett emberekből állt. Ugyanakkor a Habsburgok abszolutista törekvéseivel szemben a rendi sérelmi politika szervezeti keretei és érvrendszerei ideális közeget nyújtottak a jogközpontú megközelítés számára, pontosabban szólva arra, hogy megváltozott – liberális tartalmú – jogelveket érvényesíthessenek a rendi szerkezet és intellektuális habitus közegében. Ráadásul a magyar nemesség – mint magát alkotmányosnak tekintő erő – az Aranybulla záradékát alkotó tényleges ellenállás jogáról a XVII. század végén lemondva csakis a jog fegyverét használhatta a bécsi abszolutizmussal szemben. Ha személyben akarok fogalmazni, akkor óhatatlanul Deák Ferenc[3] jut eszembe. Az ő tagadhatatlanul gyors és széles körű elfogadottsága jól példázza, hogy a tradicionális keretek, mentalitás és az újszerű tartalom ötvözete rendkívül hatékony „eleggyé” tudott összeállni. Deák szájából a természetjogi érvek, a liberális alapelvek és követelések a hagyományőrzés patináját viselve hangzottak – annak ellenére, hogy amit mondott, az éppenhogy a minőségi megújulást jelentette.
Paradox módon azonban nem a francia felvilágosodásból derivált, a magyar rendi tradíciónak leginkább megfelelő jogközpontú liberalizmus volt a leginkább sokkoló jellegű – ha úgy tetszik –, dinamizáló hatású. Sokkal inkább egy olyan megközelítés, amelyben az angol liberalizmus utilitariánus jellege dominált. Itt persze már feltűnik a megkésettség sajátos „előnye” is: látni, tapasztalni s tudni lehet, hogy a rendi kötöttségeitől megszabaduló, a liberalizmus főként utilitariánus vonulatát érvényesítő Anglia mit nyújt, mire képes. Az ipari forradalom, az ipari s polgárosult civilizáció fantasztikus eredményei szembeszökőek voltak, különösen akkor, ha ezt valaki a magyar viszonyokkal vetette össze. Ha névben gondolkozunk, akkor természetesen Széchenyi István grófot[4] kell említenünk. Tudom, hogy egy ilyen kijelentéssel elszegényítem Széchenyi eszmerendszerét, személyiségét. Számomra azonban most nem Széchenyi (vagy éppen Deák) teljessége a fontos, hanem a kiformálódó magyar liberalizmus jellegadó tényezői. S ha így nézzük, akkor messzemenően indokolt a liberalizmus haszonelvű hangsúlyait Széchenyihez társítani. Elég felütni az 1830-ban megjelent Hitelt, s pusztán a fejezetcímek tanúskodnak igazam mellett. Ilyenekkel találkozhatunk: „A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene”, „A magyar nem bírja magát olly jól, mint körülményei engednék”, „A magyar gazda ma nem viheti mezeit a lehető legmagasb virágzásra”, „Magyarországnak kereskedése nincs”. Hangsúlyozottan haszonelvű szempontok vezérlik, s innen jut el a liberális elvek jó részéhez. Noha Széchenyit nem tekinthetjük klasszikus értelemben liberálisnak, de Stádium című művének 12 pontja közül jó néhány abszolút liberális követeléseket fogalmaz meg. Persze az ilyen utilitarianizmusnak, ha politikai gyakorlattá válik, más útja lehet, mint a deáki elvi, jogközpontú liberalizmusnak. Ha ti. meghatározott haszonelvű igényeket konzervatív politikai keretben is kielégíthetőnek ítél, akkor az angol példának megfelelően hajlandó a liberális elvek visszafogására. A deáki jogközpontú, elvi liberalizmus ilyesmit nehezebben visel el, s mindent elkövet azért, hogy az elvet mentse, még ha ez kompromisszumok árán történik is. A liberális értékek szempontjából tehát a deáki válfaj inkább az elvmentés, az utilitarianus út pedig az elvfeladás irányába nyitott. A két alapállás azonban feltétlenül kiegészíti egymást, hiszen – éppen jellegük, kifutási lehetőségeik különbsége miatt – részben különböző kérdésekre érzékenyek, következőleg eltérő kihívásokra tudnak választ adni. Így tehát nemcsak időben, történetileg, hanem tartalmilag is összefüggenek.
Az összefüggés kristályosodási pontja a harmadik hangsúly, amely a korabeli európai liberalizmusok közül a németnél volt a legkarakteresebb. S ez nem más mint a liberalizmusnak értelmet, célt adó mozzanat: a nemzet. A nemzet fölemeléséhez van szükség a szabadelvűség vívmányaira, következőleg nemzeti programmá, a kiváltságosok körén túl is áthatoló erővé kell válnia. Ez a megközelítés potenciálisan túl is mutathat a liberalizmus elsődleges követelésein, hiszen a rendiséghez képest új típusú közösségteremtésre is irányul. Itt sem lehet kétséges a név: Kossuth Lajos.[5] Nem azért, mintha a jogközpontú vagy éppen haszonelvű liberalizmus nélkülözné a nemzeti célt. Sőt, ez éppenhogy összeköti őket. Mégis a hangsúlyeltolódás eltérő politikai, eszmei nyitottságot jelent, jelenthet, különösen akkor, ha tudatosul, hogy a polgárosodás teljessége lehet a nemzeti felemelkedés legbiztosabb útja. Így tehát mind a jogközpontú, mind a haszonelvű szabadelvűséggel szemben tartalmilag és társadalmilag –politikailag jóval expanzívabb jellegű. Arra a kérdésre is nyitottabb, amit a nemzeti lét és az állami önrendelkezés viszonya jelent. Ez a megközelítés tehát a liberalizmus érvényesítését nemzeti feladatként éli át, s – ha a helyzet úgy kívánja – hajlamos a szűken vett haszonelvűség keretein túllépni. Ily módon konfliktusba is kerülhet a liberalizmus más hangsúlyait kiemelőkkel. Azt mondhatjuk tehát, hogy amennyire összeköt a nemzeti elem, annyira szét is választhat – legalábbis ami az eszmei-politikai út végigjárását illeti.
Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, ami mindezek mellett általában vett nyugati, ha úgy tetszik a „művelt Európa” értékvilágában gyökerező s a polgárosodás menetének meghatározott szakaszához tartozó hatás volt, amit csak elősegített és életszerűvé tett a romantika szellemi kisugárzása. S ez nem más, mint a keresztény erkölcs liberális etikává formálása. Olyan mozzanat volt ez, amely mindegyik megközelítést áthatotta, s ha a személyiségek „szűrőjén” keresztül eltérő módon érvényesült is, mindenképp jelen volt. Hangsúlyos képviselete azt jelentette, hogy meghatározott elvek érdekében kiállni erkölcsi kötelesség s nem politikai taktika dolga. Ha engedek a nevesítés kényszerének, akkor Kölcsey Ferenc nevét[6] kell említenem. Az ő tevékenysége, írásai, szellemisége átütő erővel példázza az etikává emelt liberalizmust, a keresztény erkölcsi értékek és a szabadelvű emberi tartás összekapcsolását.[7] Az etikai elem persze funkcionálisan is fontos volt, hiszen a liberalizmus – bármely hangsúlyát emelték is ki – eredendően ellenzéki helyzetben volt, s mint minden tényleges oppozíciós ideológia, erkölcsi magasabbrendűséget, megújulást is ígért. Így aztán Széchenyi megfogalmazásait éppúgy áthatották az erkölcsi princípiumok, mint Deákét vagy éppen Kossuthét. A magyar nemest nemes magyarrá akarták tenni. Az erkölcsi túlhangsúlyozás erényeket és politikai veszélyeket is magában rejtett. Kemény következetességű érvényesítése azonban sajátos önkirekesztéshez is vezethetett. Olyan helyzetek alakulhattak ki, hogy az etikai tartás okán esetleg évekre távol kellett maradni attól a közélettől, amelynek éppenhogy a megváltoztatására kondicionálódott az említett magatartásforma és világkép.
Az ötödik számottevő hatás és elem mentális volt. Hadd utaljak néhány, sporadikusnak látszó, ámde a fentiek alapján mégis igen fontos és összetartozó olyan mozzanatra, amely dokumentálja, hogy a magyar értékvilág mindennapi szintű átalakítása is megkezdődött. Az anglomán Széchenyi kitalálja a napjainkig igazából meghonosodni képtelen, mert még mindig kissé sértőnek érzett önözést; forszírozza a sportot (ő honosítja meg Magyarországon a korcsolyázást); előszeretettel és demonstratívan mosdik (ami igen nagy előrelépés volt a polgári higiéniás kultúra felé egy alapvetően büdös korban); Kossuth kezdi elhagyni nemesi előnevét, s kormányzóelnökként 1849-ben olyan rendeletet ad ki, amely az ellátás szempontjából nem tesz különbséget az elesett honvédek törvényes és törvénytelen gyerekei között; Deák élete végéig ragaszkodik a polgári egyszerűséget kifejező, 1844-től minden diplomásnak kijáró tekintetes úr megszólításhoz; az ifjú Jókai Mór radikális hevülettel a neve végi y használatáról is lemond; a már megrokkant Wesselényi Miklós báró rangon alul, polgárlányt elvéve házasodik. Elindul a polgári jogegyenlőség mentális érvényesítése is, noha minden társadalomban ez a legrögösebb út.
A hatodik, igen jelentős komponens a német hatásra érvényesülő műveltségi polgárosodás hangsúlya. Ha nevet akarunk mondani, akkor Eötvös József bárót[8] kell említeni, aki kétszer, 1848-ban és 1867 után lett kultuszminiszter. Elébb törvényt alkotott az egyetemekről, utóbb a népiskolákról. (A miniszeri székben utódja, Trefort Ágoston sokirányú oktatási reformmunkálatai közepette a középiskolák helyzetét is rendezte.) Eötvös második kultuszminisztersége idején, 1870-ben írja: „Valamint az organikus világban a fejlődésre tér és világosság kívántatik, úgy az állam fejlődése is csak ott lehetséges, hol annak két feltétele nem hiányzik, a szabadság és felvilágosodás. A szabadságot megadta a törvény, s alkotmányunk magában foglalja annak minden biztosítékait, arra kell törekednünk, hogy államunk fejlődésének másik tényezője hasonló mértékben meglegyen, s ha valaki tőlem kérdené, mi kell, hogy jövőnket biztosítsuk, mondanám: világosság, és azután ismét világosság, és végre még több világosság.”[9] A jeles magyar liberális gondolkodó és politikus szavai azt sugallják: a liberalizmus és a kultúra, a kulturáltság viszonya nem egy kérdés a sok a közül, hanem a szabadság jövőjének, életképességének problémája. Szabadság és felvilágosodás – világosság – csak együtt ér valamit, hiszen egymásnak kölcsönzik erejüket, egymás támaszai.
A magyar szabadelvűség feladatorientáltságának a hetedik és igencsak karakteres hangsúlya a civilizációteremtés volt. A magyar nemes legyen nemes magyar, s a nemes magyar nem lehet más, mint civilizált ember. A civilizált emberhez viszont szükséges és kell a civilizáció tárgyi és szellemi vetületeinek a megteremtése is. A magyar liberalizmus eszmei formálódásának időszakában erre kevés tényleges lehetőség volt – jószerivel Széchenyi Lánchídja a legjelentősebb alkotás. 1867 után azonban a magyar szabadelvűség nevében kormányzók páratlan civilizációs fejlődést hoztak az ország számára. Eötvös József báró, Tisza Kálmán, Trefort Ágoston, Baross Gábor, vagy éppen Wekerle Sándor volt az a magyar liberális, aki a kor oktatási, közigazgatási, közlekedésügyi, pénzügyi civilizatorikus kihívásaira liberális választ tudott adni. Az országban sorra-rendre épültek a modernizálódó állami és törvényhatósági közigazgatás infrastrukturális létesítményei. Nagy állami beruházások a Szépművészeti Múzeumtól, több száz népiskolától az Országház épületéig és a Tisza szabályozásáig jelezték a civilizatorikus elszántságot. De fölhozhatnám példaként a XIX-XX. század fordulója utáni Budapest-politikát is, ahol is egy liberális városvezetés képes volt megfelelni annak a feladatnak, hogy miként lehet a nagyvárost rendészeti egységből szolgáltató egységgé átalakítani.[10] A millenniumi kiállítás egyik tudatosan vallott céljában azt példázta, hogy a szabadelvűség jegyében az ország civilizációs szintje mennyit emelkedett.
A hétféle, fontosságában egyenértékű hatás, hangsúly együttesen létezett; nem ellentmondásmentes egészet képezett. A hangsúlyok aránya változott, érvényesítésük lehetőségeit – a dolgok természetéből következően – politikai realitások hol korlátozták, hol elősegítették. S ha a megszemélyesítésnél szükségképpen sarkítottam is, tagadhatatlan, hogy a magyar liberalizmusban a különféle elemek végső soron inkább egyfajta változó elegyként, mintsem kristálytiszta elkülönülésben jelentkeztek. Az is látható, hogy a külső hatás és a honi szükséglet kölcsönhatásában formálódtak az eltérő típusok; a hazai igények, tradíciók találtak rá a nekik megfelelő intellektuális válaszra. Ami külföldről jött – eszme, találmány –, nem egyszerűen import, hanem honosítás volt.
A magyar liberalizmus történetileg kiformálódott jellegéről vázlatosan elmondottak alapján is megállapítható: a magyar szabadelvűség nem testetlen eszmetörténetként jelent meg, hanem feladatokat teljesített be. A jogegyenlőség és a szabadság közösségében élő nemzetet teremtett, civilizációt hozott létre; a magyar polgárosodás politikai és eszmei energiaforrását adta; annak szerves részét képezte. Természetesen lehetünk kritikusak az eredményeket illetően – különösen akkor, ha tudjuk, hogy a magyar szabadelvűség a XIX-XX. századfordulója után inkább állagőrző, önkorrekcióra képtelen, s nem dinamizáló szerepet töltött be. De sosem szabad elfeledni azt, hogy ami lett, annak a magyar szabadelvűség nemcsak keretet, hanem tartalmat is adott. Az állam civilizáló szerepe és e tekintetben vett hangsúlyos jelenléte sajátlagosan a magyar liberalizmus tradíciója, ami arra utal, hogy a magyar klasszikus liberalizmus az állam gazdasági szerepét illetően sem felelt meg a korabeli európai liberalizmus eszmei főáramának. A XIX. századi magyar liberális gondolkodás számára az eszmekör nem pusztán idegen elvek és dogmák szolgai követésben megnyilvánuló összességeként jelent meg, hanem az adott kor problematikájára egykoron a leghatékonyabb magyar pragmatikus választ jelentette.
A magyar szabadság ideája és politikai gyakorlata magyar nemzetet, magyar polgárosodást és magyar civilizációt eredményezett.
***
A XIX. században a polgárosodás és a civilizációteremtés részlegesen lett sikeres, a nemzetteremtés viszont túlzottan is azzá vált. Míg az előbbi két területen működött a soknemzetiségű Magyarország érdekegyesítő politikája, addig a nemzeti, illetve nemzetiségi jogok tekintetében legfeljebb időnként konfliktusokban megnyilvánuló együttélésről, de nem érdekegyesítésről lehetett szó.
A civilizációteremtésben szép példáit láthattuk a nemzeti, nemzetiségi kereteken átívelő kooperációnak, Budapest dunai rakpartjait nagyrészt szlovák kubikusok építették, és a főként szlovákok által lakott észak-magyarországi vidékek is részesültek az infrastrukturális fejlesztésekből. A részben szerbek által lakott Szabadka igazi polgári fejlődést produkált. Sorolni lehetne a példákat, beleértve Erdélyt is. Nem véletlen, hogy az utolsó nagy liberális tömegmozgalom az 1890-es években Magyarországon az állam és egyház szétválasztása kérdésében zajlott le[11] – ekkor nagy tüntetéssel adtak nyomatékot a polgári házasság ügyének. A mozgalomban nemcsak magyarok vettek részt, hiszen a polgári anyakönyvezés, polgári házasság ügye túlmutatott a nemzeti, nemzetiségi megosztottságon.
Mindezeket felülírta azonban az, hogy a XIX. századi magyar liberalizmus úgy vélte: Magyarországon politikai értelemben csak egy nemzet, a magyar létezik[12], és a horvátokon, illetve Horvátországon kívül esze ágában sem volt az egyéni jogegyenlőségen túl kollektív jogokat, s különösképpen területi autonómiát adni az itt élő nemzetiségeknek.[13] A magyar klasszikus liberalizmus gyengesége e téren már 1848-49-ben is megnyilvánult – románok, szerbek és horvátok fogtak fegyvert a magyar szabadsággal szemben. A dualizmus időszakában a magyar szabadelvűség és az általa teremtett magyar nemzettudat politikailag hegemón helyzetbe került, ami egy idő után, a dualista korszak végére azt az üzenetet küldte az ország lakosságának majd’ felét kitevő nemzetiségeknek: itt ti soha nem lehettek azok, akik lenni akartok.
A magyar nacionalizmus, amelyet a XIX. századi magyar liberalizmus hozott létre, legyőzte teremtőjét; a „magyar” képessé vált maga alá gyűrni a „liberálist”. Az egyre etnocentrikusabb, a dualizmus szétesését követően, a forradalmak kataklizmája után, faji alapra helyeződött magyar nacionalizmus győzelme, majd a szocializmus évtizedei szinte végzetesnek bizonyultak a magyar szabadelvűség XX. századi sorsát illetően.
Mindezzel együtt a történeti értelemben vett XXI. század tekintetében eleddig úgy tűnik, hogy az Európai Unióba tagolódott Magyarország közjogi berendezkedése újból a klasszikus liberalizmus – benne a magyar liberalizmus – elveire épül.
A szöveg alapjául szolgáló tanulmány: Gerő András: A magyar klasszikus liberalizmusról. In: Kommentár, 2020/4. 55-67. pp.
[1] Ezt a terminológiát én alkalmaztam 1848-49-re, mert – nem kétségbe vonva a többi minősítés érvényességét – az eseménysor egészét tekintve jellemzőnek és találónak gondolom. Lásd: Gerő András: Mozaik. Magyar jelenidő és történelem. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány – Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2020. 17-32. pp.
[2] A szakirodalom elemzései ezen a téren biztos fogódzókat nyújtanak, de itt a liberalizmus és a magyar szabadelvűség szempontjából csak jelzésszerűen akarok néhányat felvillantani. A klasszikus liberalizmusnak és történeti vetületének jelentős nemzetközi és magyar irodalma van. A liberalizmus általános történetéről szól G. Ruggiero: Geschichte des Liberalismus in Europa. München, 1930 és J. S. Schapiro: Liberalism: Its Meaning and History. London, 1957. Korabelinek minősíthető magyar összefoglalás: Benczur János: A szabadság és a társadalmi rend elméletei. Pest, 1848. Nagy hatása volt Bölöni Farkas Sándor 1834-ben kiadott észak-amerikai útinaplójának csakúgy, mint A. Tocqueville 1841-43-ban megjelentetett művének, amely az amerikai demokráciát hozta életközelbe. A második világháború előtti irodalomból átfogó igényű Varga Zoltán A szabadság eszme a XIX. század első felének magyar államszemléletében. Századok, 1938, Melléklet. A szellemi hatások hazai érvényesüléséről több írásában szól Barta István. Így pl. „A magyar polgári reformmozgalom kezdeti szakaszának problémái”, Történelmi Szemle, 1963. 3-4.; „Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása”, Történelmi Szemle, 1960. 2-3. és A fiatal Kossuth. Budapest, 1966.; Varga János: Kereszttűzben a Pesti Hirlap. Az ellenzéki és a középutas liberalizmus elválása 1841-42-ben. Budapest, 1983. Tágabb összefüggésekről uő.: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Budapest, 1982.; „A magyar liberalizmus születése.” In: Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Budapest, 1987.; Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986. Válogatott tanulmányok. ELTE–MKKE, Budapest, 1989. A liberalizmus legújabb irányzatairól is szól: Kis János: Mi a liberalizmus? Esszék, tanulmányok, 1985-2014. Kalligram, Pozsony, 2014. A klasszikus liberalizmus eredeti szövegeinek jelentős része is megjelent magyarul: Az angolszász liberalizmus klasszikusai I. (szerk. Ludassy Mária, életrajzokat és magyarázatokat írta Kontler László), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1991.; Az angolszász liberalizmus klasszikusai II. (szerk. Ludassy Mária, életrajzokat és magyarázatokat írta Horkay Hörcher Ferenc), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1992.
[3] Deák habitusát, érvrendszerét pontosan nyomon követhetjük beszédeiből, amelynek legteljesebb kiadása Kónyi Manó nevéhez fűződik: Deák Ferenc beszédei. I-V. köt. 2. kiadás, Budapest, 1903. Máig legteljesebb életrajza Ferenczi Zoltán: Deák élete. I-III. köt, Budapest, 1904. Részletes bibliográfiát és kutatási eredményeket összegez a Zalai Gyűjtemény 5. száma, Zalaegerszeg, 1976. Az életpályát értelmezi Szabad György: „Deák Ferenc három politikai korszaka.” Magyar Tudomány, 1976. 11.; Molnár András: Deák Ferenc. ÚMK, Budapest, 1998.; és Deák Ágnes – Molnár András: Deák Ferenc. Vince Kiadó, Budapest, 2003. Lehet, hogy legenda, de a kortársak visszaemlékezése szerint Deák annyira otthon volt a corpus jurisban, hogy ha elkezdtek neki felolvasni egy tetszőlegesen kiválasztott törvényt, ő azt szó szerint fejből képes volt folytatni.
[4] Széchenyiről számtalan munka szól s műveinek túlnyomó része a Fontes… sorozatban Iványi-Grünwald Béla, Ferenczi Zoltán és Viszota Gyula gondozásában meg is jelent. Eszmerendszerét – ha nem is az egész életútra vonatkozóan – elemzi Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. Budapest, 1972. Újabban lásd: Csorba László: Széchenyi István. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.; Fónagy Zoltán – Dobszay Tamás: Széchenyi és Kossuth. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.; Oplatka András: Széchenyi István. Osiris Kiadó, Budapest, 2010.
[5] Kossuth munkáinak egy része Barta István gondozásában Kossuth Lajos Össze Munkái főcímmel megjelent. Jobb híján azonban ma is használni kell a Helfy Ignác és Kossuth Ferenc szerkesztette, csonkított, hiányos sorozatot: Kossuth Lajos Összes Munkái. I-XIII. köt. Budapest, 1880-1911. Vö.: Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977.; Pajkossy Gábor: Kossuth Lajos. ÚMK, Budapest, 1998; Fónagy Zoltán és Dobszay Tamás is feldolgozta Kossuth tevékenységét (Fónagy Zoltán – Dobszay Tamás: Széchenyi és Kossuth. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.
[6] Kölcsey Ferenc összes műveit három kötetben adta ki Szauder József és Szauder Józsefné, Budapest, 1960. Szauder József tollából Kölcseyől szóló monográfia jelent meg 1955-ben. Újabban lásd: Kulin Ferenc: Kölcsey Ferenc. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998.
[7] Itt legfőképpen Kölcseynek 1837-ben megjelent azon írására gondolok, amely a „Parainesis Kölcsey Kálmánhoz” címet viseli.
[8] Eötvös monográfusa volt Sőtér István (Eötvös József. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967.). Eötvös műveit, illetve gondolatvilágát elemzi: Gángó Gábor: Eötvös József uralkodó eszméi – Kontextus és kritika. Argumentum, Budapest, 2006.
[9] Eötvös József: Vallomások és gondolatok. Budapest, 1977. 787. p.
[10] Ugyanezt a tevékenységet London esetében a „községi szocializmus” elmélete (municipial socialism), Bécs tekintetében keresztényszocialista ideológia keretezte.
[11] Az adott korszak liberális tartalmú nemzeti tömegmozgalmairól szól: Alice Freifeld: Nationalism and the Crowd in Liberal Hungary, 1848-1914. The Woodrow Wilson Center Press, Washington DC. The John Hopkins University Press, Baltimore and London, 2000.
[12] 1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában: https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=86800044.TV&targetdate=&printTitle=1868.+%C3%A9vi+XLIV.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev
A nemzetiségi probléma európai vetületéről lásd: Diószegi István: Üllő és kalapács. Nemzetiségi politika Európában a XIX. században. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991.
[13] Kossuth az emigrációban írt magyar alkotmánytervében lényegében az osztrák szociáldemokrácia által később felvállalt kultúrautonómia koncepciót fejtette ki, de ő nem volt hatalmon, következőleg felelőssége sem volt egy ilyen koncepció realizálásában. Lásd: Kossuth Lajos Alkotmányterve. Javaslat. Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg — tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 1994.