Az elveszett kezdet

(Kis elvi bevezető)

Soha nem véletlen, hogy egy politikai erő vagy adott esetben az államot uraló politikai párt a történelem eseményei, személyei közül kiknek az emlékét ápolja, kiknek az emlékezetét kívánja megőrizni vagy feleleveníteni. Az emlékezet ebben az esetben nem önmagával egyenlő, nem önmagával és önmagából magyarázható, hanem mindig politika vagy, ahogy mondani szokták, emlékezetpolitika. Az emlékezetpolitika célja az adott politikai tábor identitásának, önazonosságának kinyilvánítása, adott esetben új tartalommal való feltöltése. Az emlékezetpolitika tehát arról szól, hogy a soft-politikai térben határozottan megmutassuk, hogy kik vagyunk, s kik nem vagyunk; az idő sodrában kiket vagy miket tartunk tradíciónak, előzménynek, folytatandó hagyománynak, mércének.

Az emlékezetpolitika a politikai identitás egyik kifejeződése és az identitáspolitika egyik vetülete.

(Kis történeti bevezető)

Az emlékezetpolitika történeti értelemben nem csak az identitás kifejezését vagy/és erősítését szolgálhatja. Lehet legitimációs forrás is. Ez a modern magyar históriában többször megtörtént. A kiegyezéses Magyarország egy 1723-as törvénnyel, a Pragmatica Sanctioval kívánta igazolni magát. Az adott rendszer magyar politikai ellenfelei egy másik történelmi eseménnyel, 1848-cal óhajtották legitimálni magukat. A Horthy-éra önmaga történeti legitimációját Szent Istvánhoz, illetve a Mária országa toposzhoz kötötte. A kommunisták a magyar nép függetlenségi és általuk társadalmilag progresszívnak láttatott tradícióit állították legitimációjuk tengelyébe.

1990 óta a hatalom történelmi legitimációjának funkciója elenyészett. Szabad választásokon, egymással versengő politikai pártok küzdelmében dől el, hogy ki milyen arányban uralhatja az országot.

Az identitáspolitikai cél azonban nem veszett el.

Aki ma a történelemből, múltból mazsolázik, az nem azért teszi, mert hatalmát mással nem tudja igazolni, hanem azért, hogy saját politikai táborának tartást, tudatot, öntudatot és önazonosságot biztosítson. Az identitáspolitika pedig minden politikai erő magja, veleje. Ha nem tudom megmondani, hogy ki vagyok, akkor azt sem várhatom el, hogy mások rám ismerjenek, és rám vagy éppen ellenem szavazzanak. Az identitás, illetve a belőle következő identitáspolitika az, ami a lényegét adja egy politikai tábornak. Példával szólva: az identitás olyan, mint a hagyma tönkje, s a választók olyanok, mint a hagyma levelei, amelyek belülről kifelé haladva egyre lazábban, de mégis csak kötődnek a tönkhöz. Ha nincs tönk, akkor nincs hagyma; ha nincs identitás, akkor egy pártnak nincs esszenciája.

(A politikai identitás és a ma uralkodó párt)

A mai kormányzat fő ereje már igen régóta polgáriként és nemzetiként határozza meg magát. Identitásának szerves része az antikommunizmus. Ez az az elem, amely az 1980-as évek vége, a rendszerváltás óta nagyon konzekvensen beépült identitásukba.

Akkoriban ugyanis az antikommunizmus mellé még három identitáspont társult: a liberális, az alternatív és a radikális.

A liberálistól megváltak, olyannyira, hogy az ma már szemükben ellenséges identitás. Az alternatívtól megváltak, mert a konzervatív életértékek mellett kötelezték el magukat. A radikálistól csak bizonyos értelemben váltak meg, hiszen megváltozott identitásukat továbbra is nem egyszer radikális módon képviselik. Az antikommunizmus maradt; úgy tűnik, ez volt, van és lesz.

Konzervatívak lettek, s a nemzeti értékek letéteményeseinek vallják magukat. Amit lehet, átkeresztelnek nemzetire: nemzeti lett a földalap, a dohányboltok, az összetartozás, az együttműködés rendszere, a választási bizottság. A székely zászló ott leng a parlamenten a magyar lobogó szomszédságában. És ki tudja, mi jön még.

Az is önazonosságuk része, hogy polgári Magyarországot akarnak. Nem kommunistát, hanem polgárit. Pártjuk – pontosabban szólva szövetségük – nevébe ezért került be 1995-ben a polgári jelző.

Az antikommunista, konzervatív, nemzeti, polgári erő újabb keletűen magához zárkóztatja a keresztény minősítést is. Ez a keresztény szó, szemben a Horthy-érával, nem akarja kizárni a zsidót – inkább szekuláris és kulturális, mint vallási tartalmú. Nem tiltják az abortuszt, noha az Alaptörvény (régi nevén Alkotmány) az élet kezdetét a fogantatástól számolják, és nem teszik minden iskolás számára kötelezővé a hittant. Szóhasználatukban a keresztény az európai kultúrkört határolja le, ezért úgy is érthető, hogy nem muszlim.

A ma Magyarországot uraló politikai erő tehát identitását, önazonosságát tekintve antikommunista, konzervatív, nemzeti, polgári és kulturális, szekuláris értelemben keresztény.

A nevezett értékek összefüggnek egymással, és képesek egymást, illetve egymás hatását erősíteni, sőt bizonyos tekintetben át is válthatóak egymásra. A nemzeti kultúrát lehet polgári-kereszténynek hívni; a nemzeti tartalmakat lehet polgárinak és konzervatívnak beállítani, az pedig magától értetődő, hogy ami konzervatív-polgári-keresztény-nemzeti, az csak antikommunista lehet.

(Önelhelyezés)

2016. február 28-án a miniszterelnök úgynevezett országértékelő beszédében az általa képviselt politikai erőt el kívánta helyezni a magyar történelemben. Tehát viszonyult önmagához és a történelemhez.

Ezt a viszonyulást nem lenne méltányos a történettudomány – politikai identitások, egzisztenciális érdekek, klikkharcok mentén amúgy is töredezett – mércéjével szemlélni. Nem erről van ugyanis szó. Ha egy miniszterelnök önmagát, illetve politikáját el kívánja helyezni a históriában, akkor ez arról szól, hogy milyen identitást kíván megtestesíteni, illetve miként zárkóztatja magához a magyar múltat; mit tart pozitívnak és mit utasít el.

Egyértelműen közölte, hogy „nemzetünk életében a polgári korszakot határozzuk meg célként”.[1] Politikai identitáscredoja szerint tehát a polgári a kívánatos hagyomány s egyben a mérce.

A miniszterelnöki visszatekintés a magyar történelem polgári korszakát érinti; a kiegyezéstől indul.

Meglepő, hogy a visszatekintés kezdőpontja nem a polgári államalapítás szimbolikus és egyben konkrét történeti gesztusa, azaz 1848–49. Megítélésem szerint egy következetesen polgári-nemzeti gondolkodásnak – politikai értelemben – innen kellene indulnia. 1848–49 a magyar polgári tartalmú politika emlékezetpolitikailag is rögzült átcsapási pontja – hősei, kulcsfigurái, mártírjai a magyar nemzeti gondolkodás alaprétegéhez tartoznak; realizált vívmányai a magyar polgári fejlődés alapértékeit (közteherviselés, népképviselet, felelős kormány, sajtószabadság, nemzeti zászló, stb.) testesítették meg. De mint ahogy az Alaptörvény „Nemzeti hitvallás” című előbeszédében sem játszik kiemelt szerepet 1848–49, úgy itt is kimarad. Furcsa és meglepő, hogy egy magát nemzetinek és polgárinak valló erő identitáspolitikailag mennyire alulhasznosítja ’48-at – miközben az 1950-es években és később is a nemzetinek és polgárinak egyáltalán nem tekinthető kommunista rendszer hiteltelenül ugyan, de maximálisan élt 1848–49-cel mint identitáspolitikai eszközzel, s 1956 hiteles szabadság és függetlenségi küzdelme sem képzelhető el 1848 szimbolikus „újrahasznosítása” nélkül.

Tehát a visszatekintés, a történelemben való önelhelyezés a kiegyezéssel indul. A Monarchia Magyarországának világa a miniszterelnök beszédében egyértelműen pozitív kontextusba kerül. „Ötven év alatt csodát tettünk.” – mondja. Majd így folytatja: „Budapestből… olyan várost faragtunk, hogy bámulni járt ide a világ. Az ipar szárnyalt, a mezőgazdaság virágkorát élte, a soknemzetiségű Magyarországon a magyar népelem 50% fölé lépett, minden bajunk mellett is erősek, műveltek és jómódúak voltunk… Itt és most csak annyi fontos, hogy ötven év alatt sikerült megfutnunk a legjobb formánkat. Ha ezzel vetjük össze a mi mai magyar világunkat, itt még nem tartunk, hiszen eddig nem ötven, csak huszonhat év állt rendelkezésünkre.”

A szöveg alapján egyértelmű: a Monarchia Magyarországának világa abszolút mérce, viszonyítási pont és tradíció a magyar miniszterelnök számára.

Ennek vannak nyomai a kormányzat identitáspolitikájában, illetve az ehhez kötődő emlékezetpolitikában. Talán emlékszünk még rá, hogy 1998 és 2002 között, amikor ugyanez a politikai erő volt hatalmon, az emlékezetpolitikában hangsúlyosan megjelent Tisza István alakja. Az 1949-ben a kommunista rendszer által eltávolított debreceni Tisza szobrot 2000-ben újra felállították. A Kossuth tér 1944-es formáját visszaidéző kormányzati akció keretében 2014 júniusa óta újra a téren áll Tisza István alakja – ráadásul ott, ahol 1975-től 2012-ig Tisza politikai ellenfelének, Károlyi Mihálynak állt szobra.

Más téren is megjelent, illetve megjelenik a Monarchia Magyarországa polgári hagyományának kormányzati emlékezetpolitikai kultiválása. Csak néhány példát idézek fel.

2011-ben bejelentették a Széll Kálmánról elnevezett gazdaságfejlesztési tervet, amivel emléket állítottak az 1875 után pénzügyi egyensúlyt teremtő pénzügyminiszternek, illetve a századfordulós miniszterelnöknek. (2011-ben a budapesti Moszkva tér is visszakapta 1951-ig viselt nevét, és ismét Széll Kálmán tér lett.) 2010-ben létrehozták a Wekerle Sándorról elnevezett Alapkezelőt, ami aztán 2012-ben elvesztve nevét egy más szervezeti egységbe olvadt be. Wekerle Sándor a dualista Magyarországon három ízben volt miniszterelnök – első miniszterelnöksége idején jöttek létre a polgári Magyarország szempontjából fontos egyházpolitikai törvények. A nemzeti örökségvédelmi központot Forster Gyuláról nevezték el, aki tudósként, szakemberként a honi műemlékvédelem területén tevékenykedett. (A központ úgy hírlik, mostanság szűnik meg, olvad be egy más szervezeti egységbe.)

A példák sora nyilván szaporítható, de az bizonyos, hogy a miniszterelnök által említett, a dualista Magyarországhoz kötődő polgári politikai tradíció részét képezi a mai hatalom identitáspolitikájának és így emlékezetpolitikájának is.

Meglepő ugyanakkor, hogy ezen a téren milyen erős és számomra feltűnő hiányosságok tapasztalhatók. Ha identitáspolitikájuk részévé teszik Széll Kálmánt és Tisza Istvánt, akkor szinte érthetetlen, hogy miért mellőzik következetesen Tisza István apját, Tisza Kálmánt.

Tisza Kálmán 1875 és 1890 között volt Magyarország miniszterelnöke – a modern magyar történelem során eleddig ő volt legtovább miniszterelnök. Nevéhez kötődik a magyar állam korabeli polgári normák mentén történő professzionalizációja – többek között jelentős reformokat hajtott végre a közigazgatásban, az iparfejlesztés területén, a telekkönyvi rendszer korszerűsítésében, az állami tisztviselőket érintő nyugdíjpolitikában, a középiskolai rendszer egységesítésében; nevéhez fűződik a közbiztonság szervezetének kialakítása, s az ő miniszterelnöksége alatt fogadták el azt a korszerű büntetőtörvénykönyvet, amit Tisza államtitkáráról, Csemegi Károlyról egyszerűen Csemegi-kódexnek ismerünk. Tisza alatt született meg az a törvény, amelynek eredményeként felépült a Kossuth téri Országház; az ő minisztere volt Baross Gábor, akinek igen sokat köszönhet a magyar közlekedésügy. Ő volt az, aki az 1879-es nagy tiszai árvíz nyomán politikailag aktív szerepet vállalt Szeged újjáépítésében.

Természetesen – mint minden politikusról – Tisza Kálmánról is sok rosszat el lehet mondani, de identitáspolitikailag egy céltételezésében a polgári korszakot igenlő álláspont számára pozitív tradíció. Ehhez képest Tisza Kálmán a hatalmon lévő pártszövetség emlékezetpolitikájában nem létezik – szobra Budapesten nincs, program nem viseli a nevét, sőt még a róla korábban elnevezett tér is, amikor 2011-ben Köztársaságból nevet váltott, II. János Pál pápa tér lett.

Tisza Kálmán esete természetesen csak egy példa – ha a Monarchia korabeli magyar polgárosodás politikai tradícióit alaposabban szemügyre vennénk, sokkal több hiányt is tapasztalhatnánk. A példa azonban arra jó, hogy jelezze: a hatalom emlékezetpolitikájában – identitáspolitikájában – saját logikájuk szerint is komoly hiányosságok vannak, és sok esetben arányvesztettnek tűnik, hogy ki kerül be és ki nem a polgárosodás politikailag felvállalt kánonjába.

A polgári korszak céltételezését valló miniszterelnök – mint láttuk – a polgári államalapítást nem említi, de a Monarchia Magyarországának polgári és civilizatorikus vívmányait egyértelműen előzménynek tekinti.

Nem kerüli meg azt a kérdést sem, hogy szempontjából értelmezze a két háború közti Magyarországot is. Azt mondja: „Ez azonban veszélyes ingovány, vizenyős, lápos és lidérces vidék. Jobb az ilyet elkerülni. Annyit azért mondhatunk, hogy országvesztés, megcsonkítás, gazdasági világválság ellenére is talpra álltunk, derékba fűrészelve is hajtást hoztunk, kiemelkedő diplomáciai, katonai és gazdasági sikereket értünk el. Nemzeti össztermékünk koponyánként számolva meghaladta Spanyolországét, Írországét, Finnországét és Portugáliáét, nem is beszélve Lengyelországról, Jugoszláviáról és Romániáról. S bár a háború, a világháború ezt a korszakot megszakította, és maga alá temette, annyit azért mondhatunk, hogy huszonegy békeév kevés volt ahhoz, hogy kiadjuk magunkból azt a tehetséget és teljesítményt, amire az előző korszak alapján képesnek gondolhattuk magunkat.”

A szöveg erős ambivalenciáról tanúskodik; amolyan egyrészt-másrészt logikát képvisel. Ez identitáspolitikailag használhatatlan, hiszen a politikai identitásnak pont az a lényege, hogy kettes számrendszerben – az igen-nem logikájában – gondolkodik. Az ambivalencia nem politikai identitás. Aki ambivalens, az lehet vonzó az értelmiségi finomkodás világában, de érthetetlen a tömegpolitikai üzenetek terén. Egy miniszterelnöki beszéd pedig nagypolitikai s így tömegpolitikai üzenet, önmegnyilvánítás.

Miután nem a történeti pontosság egy ilyen szöveg mércéje, ezért nem bocsátkoznék annak taglalásába, hogy például milyen katonai sikereket ért el a két háború közti Magyarország. Gondolom a külső hatalmi segédlettel végrehajtott, reguláris hadseregek közti harci cselekményektől mentes területbővülést, a doni katasztrófát vagy úgy általában a második világháborús magyar katonai szereplést nem lehet a katonai siker kategóriájába beszuszakolni. De akkor kérdés, hogy mi marad?

A miniszterelnök egyszerre láttatja láposnak és vizenyősnek a két háború közti Magyarországot, de ugyanakkor pozitívnak tartja az országvesztés utáni helyreállítást és gazdasági teljesítményt. Úgy tűnik, hogy a Horthy-rendszerhez való viszonya – saját identitáspolitikai megnyilvánulása alapján – kettős.

A polgári korszak általa kitűzött célja mentén itt semmi nem egyértelmű.

A kettősség, az ambivalencia, az általa képviselt politikai erő identitáspolitikájában és így emlékezetpolitikájában is megjelenik.

Jó néhány jelét láthattuk ennek. A kormányzatilag pártolt Wass Albertről, Tormay Cecile-ről, Nyírő Józsefről szóló emlékezetpolitika a kettősségből a pozitívnak gondolt vonulatot támasztja alá. A kormányzat által emlékezetpolitikailag felkarolt Hóman szobor, Donáth György szobor, Szabadság téri megszállási emlékmű pedig azt jelzi, hogy ezt pozitívnak gondolták, de aztán az ambivalencia másik ága, a tiltakozásoknak engedő elhatárolódás győzött. A Szabadság téri emlékművet létrehozták, de nem avatták fel, Donáth György szobrát ismeretlen helyre vitték, a Hóman szobortól pedig elálltak – igaz, ebben az „elállásban” a hírek szerint nem az önkéntes, ambivalenciából adódó belátás, hanem a nagyhatalmi tiltakozás játszotta a döntő szerepet.

Mindazonáltal két politikus esetében érvényesült a Horthy-éra pozitív megítélése: a közoktatást felügyelő-koordináló – létében elbizonytalanodott – központot Klebelsberg Kunóról, a korszak 1922 és 1931 közti vallás- és közoktatásügyi miniszteréről nevezték el, és szobrot állítottak Bethlen István grófnak, aki 1921 és 1931 között volt Magyarország miniszterelnöke.

A Horthy-korszak identitáspolitikai, illetve emlékezetpolitikai megítélésében az ambivalencia súlyos tehertétel, hiszen – mint ezt már jeleztem – ambivalenciákra nem lehet identitáspolitikát alapozni. Amit a miniszterelnök a Horthy-érában pozitívnak lát, az lényegében az ország talpraállása és viszonylagos gazdasági helyzete. (Amit persze hitelesebb lett volna a volt Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai – így például Ausztria és Csehszlovákia – mentén pozícionálni, s akkor persze már ez a kép sem lenne felhőtlenül pozitív.) De ha komolyan gondoljuk ezt, akkor a Horthy-éra pénzügyminisztereit kellene az emlékezetpolitikai kánonba beemelni: így például Hegedüs Lórántot, Korányi Frigyes bárót vagy éppen Imrédy Bélát, akit egyébként – a pénzügyeken túlmutató tevékenysége miatt – 1946-ban végeztek ki.

A pénzügyminiszterek – vagy egyes pénzügyminiszterek – emlékezetpolitikai megörökítésének nyomát sem látjuk; nem részei az emlékezeti kánonnak.

Az ambivalencia még annak következetes érvényesítését is kizárja, ami a miniszterelnöki pozitív állításokból következne.

A Horthy-éra esetében identitáspolitikailag és emlékezetpolitikailag nem csak az ambivalencia a probléma. Itt üt vissza az, hogy 1848–49, a magyar polgári államalapítás normavilága nem része – vagy nem nyilvánosan felvállalt része – a miniszterelnök által megtestesített identitásszerkezetnek. A ’48-as örökség szervesen magába építette a jogegyenlőséget, az állampolgári szabadságot; megteremtette azt a polgári normarendszert, amely mentén megítélhető egy politikai szerkezet.

1848–49 egyszerre tradíció és mérce.

Ha elveszítjük vagy elhallgatjuk ’48-at, akkor a Horthy-rendszer megítélésénél nem válik alapkérdéssé a jogegyenlőség felszámolása. Ha elveszítjük vagy elhallgatjuk ’48 örökségét, akkor azt is elfelejtjük, hogy „haza csak ott van, hol jog is van”. Ez az állítás pedig minden polgári politikai berendezkedés egyik alapvető kritériuma.

A jogegyenlőséget megkérdőjelező, azt kiiktató gazdasági növekedés csak modernizáció, de nem polgárosodás. Pontosan az, amit a kommunisták szerettek, s amit – a deklarációk szintjén – a miniszterelnök táborának antikommunistái nem szeretnek.

Pedig – mint említettem – az antikommunizmus eredendő és szerves része a ma Magyarországot uraló politikai családnak. Így aztán az sem véletlen, hogy identitáspolitikailag a magyar történelem szocialista/kommunista időszakát a miniszterelnök egyértelműen negatívan ítéli meg. Azt mondja: „A kommunizmus idején se szabadok, se függetlenek nem voltunk, törpejárásban közlekedtünk, az a teljesítmény, amit akkor túlélésből, életerőből és életösztönből megmutattunk, nem mércéje a mai szabad és független Magyarországnak. A kommunista rendszer csak egy újabb kérdéssel járul hozzá ahhoz, hogy hol is tartunk. Ez a mi életünk legfontosabb, véresen komoly találós kérdése. Ha negyvenöt évig megyünk befelé az erdőbe, hány évig tart, hogy kijussunk belőle?”.

A kommunizmus időszaka a „törpejárás” és az erdőben bolyongás korszaka. Itt nincs ambivalencia; ez identitáspolitikailag teljesen használható, egyértelmű, a kettes számrendszer szabályait figyelembe vevő állítás. A kommunizmusra nemet mondunk; közöljük, hogy mi nem ők vagyunk.

Emlékezetpolitikailag hosszú idő óta ez a legkimunkáltabb identitáselem. Az ország 1989. június 16-án, a Nagy Imre újratemetésén szembesült először azzal, hogy a mai miniszterelnök mélyen elkötelezetten antikommunista. Ez az elkötelezettség folyamatosan azóta is létezik.

1998 és 2002 között, első miniszterelnöksége idején jött létre az antikommunizmus intézményesülése, a Terror Háza Múzeum, amelynek 2002-es megnyitása óta több millió látogatója volt. Hódmezővásárhelyen 2006-ban nyílt meg az az Emlékpont, amely 1945 és 1990 között mutatja be a hódmezővásárhelyiek életét s a kommunista rendszer elnyomó működését. Békéssámsonban 2015-ben jött létre az az intézmény, amely emléket állít az ottani antikommunista ellenállásnak.

A felsorolás messze nem teljes körű. Emlékezetpolitikailag nagyon sok helyen így vagy úgy antikommunista tartalmakat örökítettek meg, és folyamatosan jelen van ennek az alapvető identitáselemnek a hangsúlyozása.

Az antikommunista emlékezetpolitika esetében két érdekességre hívnám fel a figyelmet.

2015-ben az antikommunista kánonba beemelték Kéthly Annát, azt a szociáldemokrata politikust, aki baloldaliként volt antikommunista. A főváros egyik kiemelt helyén, a képviselőház irodaháza és a parlament között kapott szobrot. Ha ez egy folyamat kezdete, akkor a ma hatalmi helyzetben lévő politikai identitás az antikommunizmus tekintetében – talán paradox módon hangzik – „népfrontos” irányba mozdult. Nem az az érdekes, hogy valaki baloldali volt-e, hanem az, hogy antikommunistának bizonyult-e. Könnyen lehet, hogy előbb-utóbb a most uralkodó emlékezetpolitika részévé válhatnak azok a szociáldemokraták, akik nem voltak partnerek a kommunista rendszer kialakításában, fenntartásában, működtetésében.

A másik érdekesség – s ez eléggé egyedülálló a kormányzati vagy a kormányzathoz kötődő identitáspolitikában, illetve emlékezetpolitikában –, hogy a Terror Házát működtető közalapítvány 2009-ben létrehozta a Petőfi-díjat. A Petőfi-díj a közép-európai népek szabadságáért meghozott áldozatok és teljesítmények elismerésére szolgál. Ugyanez a közalapítvány 2015-ben elindította az Eötvös Józsefről elnevezett előadássorozatát. Mindez arra utal, hogy igencsak szigetszerűen, de a hatalomhoz közelálló emlékezetpolitikában is szerepet kap 1848, illetve az az eszmei miliő, ami ’48-hoz is kötődik. Ahogy mondani szokták: a kivétel erősíti a szabályt.

A rendszerváltás utáni időszak a miniszterelnök beszédében nem történelemként, hanem – mivelhogy szereplője, alakítója volt az időszaknak – folyamatos jelenként jelenik meg. Identitáspolitikai érvényessége nagyon is erős, de emlékezetpolitikai vetülete nincs.

(Origó)

A mai hatalomnak van egyértelmű identitása, van identitáspolitikája, van emlékezetpolitikája. Ezt a rendszerváltás óta hatalmon lévők mindegyikéről nem lehetett elmondani, sőt, a mai politikai palettán is csak a mai kormányzati erőtől jobbra állóknak létezik érzékelhető, az ingerküszöböt áttörő identitáspolitikája.

Identitáspolitikájuknak határozott tartalma van, de saját logikájuk mentén léteznek hiányok, következetlenségek, ambivalenciák. A legnagyobb problémát mégsem ezekben a tényezőkben látom.

A legnagyobb probléma a hangsúlyozottan létező alap hiánya.

Aki Magyarországon identitásában elkötelezett a keresztény kultúrában fogant polgári és nemzeti tartalom együttese mellett, annak számára identitáspolitikailag és emlékezetpolitikailag az alapot 1848–49 jelenti.

Ahogy a magyar állameszme iránti elkötelezettség fundamentuma emlékezetpolitikailag Szent István, úgy a magyar nemzet polgári léte iránti elkötelezettség alapja, viszonyítási pontja, mércéje 1848–49, a második magyar államalapítás, a magyar polgári állam megalapítása.

Identitáspolitikailag 1848–49 a kezdet, az origó. Ha ezt nem engedjük közel magunkhoz, akkor mindig elnézhetővé, relativizálhatóvá válik a jogfosztás, a jogegyenlőtlenség, a szabadság kisebb-nagyobb megnyirbálása, a sajtószabadság csonkítása, az ilyen-olyan indoklással a meritokratikus elv helyett a látenciákban továbbélő földesúri-jobbágyi, hűbérúri-vazallusi viszonyok tudomásul vétele – egyszóval mindaz, amitől egy politikai rendszer ugyan képes lesz működni, de képes lesz szét is rothadni.

1848–49 így tehát nemcsak a magyar polgári identitásnak, hanem a magyar politikai erkölcsnek is az alapja.

A miniszterelnök identitáskonstrukciójából, amely célként tételezi a polgári korszakot, ezt hiányolom a legjobban. De nem akarok méltánytalan lenni, mert a vele versengő politikai identitások (ha egyáltalán vannak) szintén nem tartják identitáspolitikai origónak 1848–49-et, és még arra sem nagyon képesek, hogy elhelyezzék magukat az időben és a múlt sodrában. Ők politikusként, politikai erőként csak sodródnak az idővel, a miniszterelnök pedig legalább – a politikus mesterségéhez illő módon – önmagához akarja zárkóztatni az időt.

Ha egyszer sikerülne elfogadni, hogy ’48 a magyar nemzet polgári fundamentuma, akkor talán lehetne közös nyelvünk is, noha mindazt, ami a fundamentumból kisarjadt, nagyon is sokféleképpen tudnánk értelmezni.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza! – lehetne ez a közös nyelvünk, noha a szavak alatt mindenki mást érthet. Most csak az eltérő értelmezések vannak, de a közös nyelv, azaz az alap hiányzik.

*****

[1] Az első szó szerinti idézethez mellékelem a hivatkozást: http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-evertekelo-beszede A továbbiakban, ha a beszédből idézek, ez a hivatkozás érvényes.