Az Osztrák-Magyar Monarchiát nagyon sokan, nagyon sok szempontból elemezték. Ám mindezidáig viszonylag kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a Monarchia miben különbözött az akkor Európában létezett más birodalmaktól.
A „hosszú XIX. század” második felének Európája bővelkedett birodalmakban. A hanyatló oszmán mellett ott volt a tündöklő brit és francia, a tradicionális és stagnáló spanyol és portugál, a feltörekvő német, olasz és belga, a mérsékelten prosperáló holland és a némi kiszámíthatatlanságra képes orosz, amelyik a Csendes-óceáni partvidéken alapított városát nemes egyszerűséggel csak úgy hívta: Urald a Keletet (Vlagyivosztok).
Ezeknek a birodalmaknak nyilvánvalóan eltért a politikai rendszere, hiszen az egyértelműen autokratikus-önkényuralmi török, orosz berendezkedés jelentette az egyik, az Európa legliberálisabb alkotmányával büszkélkedő belga a másik végletet. De nem ez szabta meg, hogy birodalomnak lehetett-e őket tekinteni. Sokkal inkább az, hogy jelentős külbirtokokkal rendelkeztek, befolyásuk messze túlterjedt törzsállamuk határain. Az Osztrák-Magyar Monarchiát birodalomnak tartották, és az így is tekintett önmagára. Viszont – szemben az ekkoriban létezett európai birodalmakkal – nem voltak gyarmatai. Imperializmus és kolonializmus nélküli birodalom volt. S ez nagy különbség.
Impérium és birodalom
Az angolban és sok más európai nyelvben, a „birodalom” szó a latin „impérium” kifejezésből ered – ami persze arra is utal, hogy a Római Birodalom mint minta, jóval túlélte saját pusztulását. A rómaiak számára az „impérium” a hadviselés és a törvények meghozatalának és végrehajtásának képességét is jelentette. Az „imperátor” eredetileg nem volt más, mint a győztes hadvezér. A „győztes hadvezér”-re alkalmazott kifejezés aztán a végrehajtó hatalom vezetőjére is kiterjedt, s egy idő után társult hozzá a „nagyság” fogalma is.
A Római Birodalom nyelvi öröksége a 16. századtól újabb jelentéstartalommal gazdagodott. Az „impérium” azt is jelentette, hogy az így kialakított egység semmilyen más világi hatalomnak nincs alávetve. Az „impérium” és vezetője, az „imperátor” – akinek tisztsége az idők során az ugyancsak római Julius Caesar nevéből „császárrá” változott – abszolút önálló, szuverén. Ami ezen a szuverenitáson belül van – terület, ember –, az része a birodalomnak. Ami kívül van rajta – s ez megint csak római örökség –, az barbár. S innentől a fogalmi hálón belül már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy az impérium jogot formáljon a kívül levők feletti uralomra is; arra, hogy terjessze saját vallási hitét, világképét, civilizációját, hatalmát.
Az akár mélyebb, akár felszínesebb latinos műveltséggel rendelkező magyarok értik az „impérium” szót, de a magyar köznyelv a „birodalom” kifejezést használja. A magyar szavak eredetét vizsgáló etimológiai szótár szerint birodalom szavunk a „bír” igéből származik, aminek nem bizonyíthatóan, de alappal vélelmezhetően török az eredete. Akár török, akár kun, akár kazár jelentését nézzük, megfelel a „parancsol, uralkodik” tartalomnak. (Az ótörökben a „bír” megfelelője „szükségletet, rászorultságot, gondoskodást” jelentett.) A névszói származék, a „birodalom”, a XV. század óta honos nyelvünkben. A Magyar Értelmező Kéziszótár alapján pedig látható, hogy – az angolszász kultúrához képest nagyon is eltérő etimológiai származtatás ellenére – a magyar szó pontosan kifejezi, amit máshol is értenek alatta. A „birodalom” szó jelenthet több országot uralma alatt egyesítő nagy államot; azt a helyet, területet, ahol is valakinek vagy valaminek a korlátlan szuverenitása érvényesül, s persze valaminek a sajátos, csak rá jellemző világát is.
A különféle nyelvek, mint látjuk, eltérő utakon jutottak el a birodalom fogalmáig, de a nagy különbségek ellenére a végső tartalom tekintetében megegyeznek. Ezért lehet vitatható, de érvényes meghatározásra törekedni.
Stephen Howe oxfordi, azaz brit politikatudományi professzor definíciója szerint „a birodalom (impérium) olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt perifériákból áll”.[1] A meghatározás használható és nagyrészt ráillik azokra az európai birodalmakra (is), amelyek az újkortól jöttek létre.
A nyelvi utak eltérnek, különböznek, a nyelvet körülölelő történelem azonban megteremti az azonos tartalmú fogalmakat és tartalmi használhatóságukat.
Eltérő értelmezések
Az írott, tehát nagyjából 5000 éve tartó történelem bizonyos értelemben felfogható úgy is, mint birodalmak története. Ha így nézzük, akkor a birodalom, a birodalmiság a história egyik igencsak meghatározó motívuma. Ha az imént idézett meghatározást elfogadjuk, akkor a birodalom mindig magában foglalja az alá- és fölérendeltség elemét.
Ha tehát a birodalomteremtés a história állandó motívuma, s általa – rendszerint hódítás útján – fölé- és alárendeltségi viszonyok jönnek létre, akkor viszont kevés megosztottabb és megosztó jelenség létezik, mint a birodalomról szóló vélekedés, a birodalomról szóló emlékezet.
A birodalomépítők – így vagy úgy – mindig igazolni igyekeztek saját szándékukat. Volt, hogy a hit – az általuk egyetlen igaznak tartott hit – terjesztésének vagy uralmának igényét hozták fel érvként, mintegy spirituális legitimációt teremtve saját, nagyon is materiális igényeik kielégítésére. Máskor civilizációs szándékot emlegettek – hiszen van-e úgymond humánusabb törekvés, mint „vadembereket” megtanítani a birodalomépítők által kulturáltnak tartott viselkedésbeli normákra? Voltak olyan elképzelések is, miszerint a „felnőtt” népeknek segíteni kell a „gyermeki állapotban leledzőket” abban, hogy felnőjenek. Aztán volt olyan változat is, ami a birodalomépítés igazolását faji alapra helyzete, s részben abból indult ki, hogy a fehér ember többet ér, mint a nem fehér. Más variációban a faji logika úgy működött, hogy a fehéren belül is van kiemelt csoport („a legfehérebbek”), s neki faji joga a többiek alávetése. S persze ne feledkezzünk meg az osztályharc köntösébe bújtatott birodalomépítésről sem, ahol is a történelem „megoldásának” meghatározott – magát nem hit jellegűnek, hanem tudományosnak gondoló – világnézet szerint letéteményesei jogosultak más népekre akaratukat fegyverrel ráerőltetni.
Akármelyik – itt csak villanásszerűen megjelenített – igazolási módot nézzük, közös elem az ilyen-olyan kulturális felsőbbrendűség érzete és gondolata. Ahogy a lengyel származású brit konzervatív író, Joseph Conrad 1899-ben megjegyezte: „A Föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl. Egy eszme a hódítás hátterében – valami, amit fölmagasztosíthat az ember, és leborulhat előtte és áldozhat neki…”[2]
Conrad éleslátó megjegyzéséből kitűnik: a birodalomépítés különféle eszméi nem pusztán spirituális díszítések, hanem nagyon is élő, a birodalomépítők kultúrájába szervesen beépült lényegi tényezők, amelyek az erkölcsileg és szellemileg is igazolható nagyság és dicsőség elemeit társították az adott eszme híveihez. Az igazolt hit a birodalomépítők kultúrájának részévé lett.
Azok, akik a birodalmak alávetettjeivé váltak, teljesen más képet alakítottak ki. Számukra a birodalom – sok esetben – kifosztásukat, elhurcolásukat, legyilkolásuk állami politikáját jelentette, és az elnyomás megtestesítőjévé vált. Úgy vélték, ezen értelmezésük alapján jogos szembeszállni mindennel, amit az adott birodalom jelent, s az ellenállásban bármely eszköz megengedhető. Az elnyomatás tudata, illetve értelmezési kerete is képes volt kialakítani egy teljes kulturális mintát, ami természetszerűleg túl is élhette a birodalmi betagolódás időszakát. A birodalmi kötelékekből kiszabadult népek, illetve elitjük később nem egyszer ugyanolyan hatalmi, politikai, katonai, rendészeti eszközökhöz folyamodtak, mint amelyek ellen korábban tiltakoztak. Az elnyomatás kultúrája axiomatikussá válhatott, és a birodalommal szembeni magatartás nemzeti önazonosságpontként állandósulhatott.
A birodalomépítők és a birodalomépítést elszenvedettek értelmezése, emlékezete – noha tartalmilag nagyon is eltérő – mégis tartalmaz egy közös, funkcionális sajátosságot: mindkét fél egyfajta küldetést, missziót származtat saját alapállásából.
A történetírás is – igaz, speciális – része az értelmezésnek és az emlékezetnek, következőleg a missziós alapállásnak. Az emlékezet ugyanis kultúra, s mint ilyen, önazonosság is.
A Habsburgok Birodalma – képesség és hiány
A Habsburg Birodalom nagyjából megfelelt a fent idézett birodalommeghatározásnak, de néhány lényeges tekintetben eltér attól.
Az egyik eltérés, hogy a Habsburg Birodalom inkább dinasztikus politika, mintsem hódítás útján jött létre. Összetartó ereje nem valamely népcsoport – a XIX. századtól nemzet – hódításban megnyilvánuló hegemóniájára, hanem a dinasztikus elvre, illetve azokra a jogcímekre épült, amiket a Habsburg uralkodó megszerzett.
Jól mutatja ezt Bosznia-Hercegovina esete. 1878-ban a Monarchia a berlini kongresszus felhatalmazása nyomán megszállta (okkupálta) a területet, és 1908-ban a Magyar Szent Korona által biztosított jogcímre hivatkozva annektálta, azaz az állam részévé tette a tartományt. Azért cselekedett így, mert a Magyar Királyság – közjogi értelemben és változó közjogi státuszban – a XVI. századtól 1918-ig, az első világháború végéig volt a Habsburg Monarchia része, és 1867-től, a kiegyezéstől, a Habsburgok államát Osztrák-Magyar Monarchiának hívták. A magyar királyok titulusai között pedig szerepelt a Bosznia feletti uralom középkori eredetű joga. Bosznia végül is a közös pénzügyminisztérium fennhatósága alá került.
Kétségtelen, hogy a terület feletti uralom nagyon is egybevágott a Monarchia balkáni terjeszkedési szándékaival. Ám a dinasztikus jogcím jelenléte mégiscsak más, mint az egyszerű és nyers hódításmagyarázatok (még akkor is, ha az egész ügy mögött a bomló és hanyatló török birodalom testén való osztozkodás szándéka húzódik meg).
A XIX. századi birodalomépítés tekintetében a leglényegesebb különbség az, hogy – szemben az akkor létezett európai birodalmakkal – a Habsburgok állama önmagát európai kontinentális hatalomnak gondolta el, önképe erre alapult, és így nem hozott létre gyarmatokat, nem teremtett gyarmatbirodalmat.
Pedig a XIX. század második fele a gyarmatosítás nagy korszakának számított. 1880 körül az afrikai kontinensnek még csak a peremvidéke volt ismert, 1914-ig viszont megtörtént Afrika majdnem teljes gyarmatosítása. (Ebből a folyamatból a Monarchia legfőbb szövetségese, Németország alaposan kivette a részét.) Nagyjából ekkor jutott el az európai hatalmak gyarmatosító szándéka Óceánia, illetve a Csendes-óceáni szigetvilág területére is. Egyszóval lett volna tere a gyarmatosításnak. Az Osztrák-Magyar Monarchiának gyakorlatilag megvoltak ehhez az eszközei, és elvileg a belső felhajtóerő is rendelkezésre állt.
Az eszköz tekintetében elsődleges a hadiflotta.[3] A gyarmatosítás nagy korszakában az Osztrák-Magyar Monarchia flottája jelentősen fejlődött. Anélkül, hogy a hadtörténeti részleteket tárgyalnám, csak konstatálom: 1914-re a hadihajók számát tekintve Európában a 6-ik, a világon a 8-ik helyen állt, a tűzerő tekintetében ennél is előkelőbb helyet foglalt el. A legénység létszáma a flottafejlesztéssel párhuzamosan határozottan nőtt, 1913-ra már majdnem 18 ezer fő szolgált itt. (A magyar állampolgárok aránya a legénységen belül 24,7%, a tisztikaron belül 13%-ot tett ki.)
Az 1867 és 1914 közti időszakban a Monarchia hadihajói 86, Földközi-tengeren túli expedícióban vettek részt.[4] Demonstrálták a világtengereken a nagyhatalmi státuszt, felfedezőutakat tettek, azaz tudományos célokat is teljesítettek, és segítették a Monarchia kereskedelmi, politikai kapcsolatainak erősítését. Nagyon is aktívak voltak – de nem gyarmatosítottak.
Pedig elvileg az Osztrák-Magyar Monarchiában volt olyan társadalmi-gazdasági feszítőerő, ami ezt indokolta volna. A kivándorlás ténye mutatta: a Habsburg Birodalom saját területén nem tud megélhetést, perspektívát biztosítani polgárai egy részének. Pontosan nem tudjuk a kivándorlók számát, de az 1870-es és az 1910-es évek közötti időszakban nagyjából 3,5-4 millió, Ausztriát és Magyarországot hasonló arányban elhagyó emberről beszélhetünk.[5] A kivándorlás üteme nem volt egyenletes: többségük a XIX-XX. század fordulója után hagyta itt a térséget – akkor, amikor a gyarmatosítás egyik legintenzívebb időszakát élte. A kivándorlók óriási többsége (mintegy 3 millióan) az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába ment, sokkal kevesebben Dél-Amerikába (főként Argentínába és Brazíliába). (A századfordulón – jó idő esetén – Hamburgból és Brémából egy hét, Triesztből két hét alatt lehetett eljutni New Yorkba. Innen évente – igénytől függően – 32-40 kivándorlókat szállító hajó kelt útra).
A Monarchiának tehát a gyarmatosítás korában volt eszköze a kolonizációhoz, és lettek volna telepesei is a meghódított területekre. Mégsem élt a gyarmatosítás eszközével, mert önmeghatározásába nem fért bele. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik sajátossága ebben rejlik. A többihez képest nem volt imperialista hatalom. Így aztán – legalábbis Európán kívül – nem is gyűlölték.
A következetesen érvényesített semmi
A Habsburgok közép-európai állama nem vett részt az Európán kívüli területszerzésben, noha apróbb kísérletre volt példa. Az első és jószerivel az egyetlen ilyen próbálkozás a XVIII. századhoz kötődik.
Az angol születésű és német származású Wilhelm Bolts Mária Terézia segítségével az 1770-es években létrehozta a „Trieszti Kelet-India Társaságot”, és egy szigetcsoporton, Mozambikon, illetve India nyugati partvidékén kisebb telepeket, úgynevezett faktóriákat létesített. Mária Terézia utóda, II. József az akciót már nem támogatta, így a faktóriák meg is szűntek. A sikertelen és nevetséges kaland 1776-tól 1786-ig tartott.[6] A XIX. században – noha ezeket némely kutató dinasztikus terjeszkedési kísérletként interpretálja – két olyan eset volt, amely elvileg felfogható ugyan gyarmatosítási próbálkozásnak, közelebbről nézve azonban már egyáltalán nem.
Az egyik eset főhőse – pontosabban főhősnője –, Leopoldina, I. Ferenc császár egyik lánya. Ő 1797-ben született Bécsben, és 1826-ban Brazília császárnéjaként halt meg Rio de Janeiro-ban. Az európai dinasztikus politika jegyében ment hozzá 1817-ben a portugál trónörököshöz, Dom Pedrohoz. A portugál király székhelye akkor Brazília volt, mivel az anyaországot elfoglalták a franciák. Leopoldina tehát férjével, a trónörökössel Brazíliába ment. A király 1821-ben visszatért Portugáliába és Brazília kormányzását a trónörökösre bízta. Amikor a portugál parlament, a cortes Brazíliát újra gyarmattá kívánta nyilvánítani, Leopoldina aktív politikai tevékenységbe kezdett: előbb rávette férjét Brazília autonómiájának deklarálására, utóbb (1822. szeptember 7-én) Brazília függetlenségének kinyilvánítására. Dom Pedro 1822. december 1-jén lett I. Pedro néven brazil császár. A brazil zászló színei idézik a Habsburg jelenlétet, hiszen a Braganza-ház sötétzöldje mellett ott szerepel a Habsburg-Lotharingiai dinasztia sárgája is. Leopoldina fia II. Pedroként 1831-1889-ig volt Brazília császára, de semmilyen különleges kapcsolatot nem ápolt az Osztrák-Magyar Monarchiával.
Nehéz lenne tehát dinasztikus terjeszkedési kísérletként láttatni azt, ahol a Habsburg résztvevő a nemzeti, illetve állami függetlenség kivívásának cselekvő szereplője.[7]
A másik eset Közép-Amerikához, Mexikóhoz kötődik és főhőse Miksa, Ferenc József öccse. Az ötlet, hogy Miksa legyen Mexikó császára, nagyon is bizonyíthatóan, III. Napóleontól, francia oldalról jött. Ő ígért feltétlen támogatást – pénzt, haderőt –, amit aztán nem tartott be, így a mexikói felkelők végül Miksát foglyul ejtették és kivégezték. Ferenc József nagy fenntartással fogadta öccse franciák által inspirált mexikói vállalkozását. Haderőt nem, csak önkénteseket (köztük magyarokat) bocsátott rendelkezésére, pénzügyi támogatást nem adott, és Miksát kötelezte arra, hogy mondjon le főhercegi jogosítványairól. Nem akarta ezt az akciót, és lényegében nem is támogatta, azaz hatalompolitikailag sem volt érdekelt benne. Még dinasztikus alapon sem akart gyarmatosítani. (A mexikói kaland egy ponton a magyar históriát is befolyásolta: 1867-ben részben azért lett június 8-a a koronázás időpontja, mert Miksa május közepén esett a felkelők fogságába, és várható volt a kivégzése, ami után kötelező családi gyász következett. Tehát sietni kellett. Végül is Miksát június 19-én végezték ki).[8]
A Monarchia tehát következetesen nem akarta, amit nem akart. Hadiflottájához azonban több tudománytörténetileg értékelhető teljesítmény kötődik.
Az egyik ilyen jelentős expedíció a Novara nevű fregatthoz fűződik, ami 1857 és 1859 között körülhajózta a Földet. A mélytengeri, geológiai, botanikai, zoológiai kutatások eredményeit 21 kötetben publikálták.
A másik tudománytörténetileg is jelentős expedíció az osztrák-magyar kelet-ázsiai expedíció volt (1868-1871), amelyben egyébként számos magyar is részt vett. Több mint 164 000 tárggyal (!) tértek vissza.
Különösen jelentős azonban az Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíció nevet viselő, 1872-1874 között lezajló utazás. Két vezetője Karl Weyprecht sorhajó-hadnagy és helyettese Julius Payer főhadnagy. Ekkor, 1873-ban esett meg, hogy az északi szélesség 80,0 foka és 81,9 foka között az expedíció felfedezett egy 191 szigetből álló területet, amit el is neveztek Ferenc József-földnek. A szigetcsoporton ember nem élt, ezzel szemben napjainkig számos jegesmedve, sarki róka, rozmár és sirály lakja. Nem csoda, hisz az évi középhőmérséklet -13ºC körüli. (De olykor előfordul a -54ºC is).[9] A területet a Monarchia soha nem nyilvánította felségterületének, noha – a név miatt – az ő tulajdonuknak tekintették. Igazság szerint tulajdonképpen senkinek sem kellett. 1926-ban végre valahára a Szovjetunió bekebelezte, 1991 óta pedig Oroszországhoz tartozik. Az oroszok néhány szigetre katonákat telepítettek.
A tudományos felfedezés mindenesetre jól tükrözi a Monarchia viszonyát a gyarmatosításhoz. Meghódítanak egy lakatlan területet, de nem nyilvánítják az állam részévé – még akkor sem, amikor az nyilvánvalóan másnak sem kell. A 82. fok magasságában látott területekre megnevezéseket találnak ki – például a Budapest-fokot – majd kiderül, hogy nincs ott semmi, pusztán a sarki délibáb játszott velük.
A történetben azért benne van az Osztrák-Magyar Monarchiára oly jellemző szürreális mentális vonulat is. Az elmondottak alapján érzékelhető: a Monarchia egy hamvába holt XVIII. századi nevetséges kaland után nagyon határozottan elzárkózott a gyarmatszerzéstől. Sem dinasztikus, sem katonai úton nem kíván Európán kívüli területeket szerezni. S amikor véletlenül felfedezett egy méltán lakatlan területet, még szimbolikusan sem tett azért, hogy azt magáénak tudja (pedig a rozmárok vélhetően nem sérelmezték volna a gyarmati státuszt, és a jegesmedvék sem indítottak volna felszabadító mozgalmat).
Úgy tűnik: a külpolitikában az érdeken kívül létezik identitás is. A Monarchia önazonosságát a Habsburg főhatalom alatt megvalósuló európai – ezen belül közép-európai – kontinentális nagyhatalmi tudat adta.[10] Ebbe pedig nem fér bele a törzsterületen túli terjeszkedés eszméje – még akkor sem, ha a véletlen úgy hozza, és még akkor sem, ha eszköz, lehetőség és belső szükség ezt diktálná. Mert az identitás okán az akarat hiányzik.
A szabályt erősítő kivétel
A gyarmatosítástól való makacs elzárkózás következetessége egy, azaz egy alkalommal megtört.[11] 1899-ben Kínában felkelés tör ki azokon a – döntően angol, francia – koncessziós területeken, amelyeket a kínai adminisztráció az adott hatalmak rendelkezésére bocsátott. A lázadáshoz csatlakozott a vidék parasztsága is. A bokszerlázadásként ismert eseménysor alapvetően a jelenlévő idegenek ellen irányult. Az idegenek között – kis számban – jelen voltak az Osztrák-Magyar Monarchiából származó üzletemberek, kereskedők is. Az érintett nagyhatalmak szövetséget hoztak létre, amelynek célja az volt, hogy megvédjék állampolgáraikat, illetve állampolgáraik érdekeit. A szövetség magába foglalta Nagy-Britanniát, Franciaországot, Oroszországot, Németországot, az Amerikai Egyesült Államokat, Olaszországot, Japánt és az Osztrák-Magyar Monarchiát. (Később bevették a gyarmatosításban igencsak mohónak bizonyuló Belgiumot is.) Végigtekintve a felsorolt államok névsorán érzékelhetjük: valójában többről volt szó, mint egy helyi lázadás leveréséről. Sokkal inkább az volt a tét, hogy sikerül-e Kína ellenállását végképp megtörni és megnyitni az iparosodottabb nagyhatalmak előtt. (Az Osztrák-Magyar Monarchia egyébként jó kapcsolatokat ápolt az ázsiai országgal. Már 1869-ben kereskedelmi és hajózási szerződést kötöttek. A Monarchiának főkonzulátusa volt Sanghajban és 1897-től követsége Pekingben.)
A nagyhatalmi koalíció összességében 54 000 jól felszerelt katonát küldött a térségbe, ahol is 170 000 rosszul felszerelt kínai felkelővel kellett harcba szállniuk. A Monarchia négy hadihajóval és 500 katonával képviseltette magát.[12] Számukra a legkomolyabb megpróbáltatást a pejtangi erőd bevétele jelentette. Itt a katonák 36%-a esett el, de az erődöt sikerült bevenni.
A bokszerlázadás leverése után a kínai kormányzat 1901. szeptember 7-én békét kötött a győztes koalícióval. Ennek értelmében az angolok és a franciák növelhették koncessziós területeiket, a többi állam pedig jogot kapott arra, hogy az egymilliós Tiencsin város 60%-át felossza egymás között. A Hajho folyó bal partján kapott helyet az osztrák-magyar, a belga, az olasz és az orosz koncesszió.
A Monarchia birtokosa lett egy 0,61 km²-es területnek, ahol – 1906-os adat szerint – 25 744 kínai és 80 kárpát-medencei lakos élt. Az itt élők megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot. A rendet 40 fős osztrák-magyar és 70 fős kínai milícia tartotta fenn. A terület hivatalos neve „Tiencsin osztrák-magyar telepítvény” volt. Volt itt saját fürdő, iskola, zálogház, színház, laktanya, temető, kórház. A kínai törvények nem vonatkoztak a telepítvényre – itt a Monarchia jogrendje volt érvényben. A telepítvényt az osztrák-magyar konzul és a katonai parancsnok irányította – a helyi kínai előkelőségek ugyan részt vehettek a közigazgatásban, de alá voltak rendelve a konzulnak és a parancsnoknak. E minigyarmat élén fennállása alatt négy konzul követte egymást.
1907-től bevezették az anyakönyvezést, és a kínai gyerekek részére – erős gyakorlati érzékről tanúságot téve – angol nyelvű iskolát hoztak létre; a német és a magyar nem volt tanítási nyelv. Több épületet emeltek ugyan, de Bécs nem volt nagyvonalú gyarmatával szemben. Abból lehet erre következtetni, hogy pár év alatt a kínai lakosság majd 10 000 fővel csökkent. (Persze az is lehet, hogy az angol iskolával voltak elégedetlenek…).
1917-ig, tizenhat évig állt fenn az az állapot, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának volt egy nagyjából 150 hektáros gyarmata. 1917-ben Kína hadat üzent a központi hatalmaknak és felmondták a koncessziós szerződést. Augusztus 17-én a kínaiak egyszerűen bementek a városrészbe és a gyarmat megszűnt. A 40 katona és a konzul nem állt ellen. Jogilag 1919-ben Ausztria a saint-germaini, Magyarország pedig 1920-ban a trianoni békével vált meg Tiencsin városának hektárjaitól.
Az operett-gyarmat története itt és így ért véget.
Talán nem árt újfent jelezni birodalom és birodalom között a különbséget. Az 1871-ben létrejött Németország, a második német birodalom 1914-ig 2,8 millió km²-nyi gyarmatra tett szert. Az 1867-ben új formát öltő Habsburg Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia 1914-ig alig több mint fél km²-nyi gyarmatot mondhatott magáénak. A Monarchia nemzetközi unikalitása éppen abban rejlett, hogy számottevő imperializmus nélkül tudott birodalom lenni.
Az imperializmus nélküli birodalom
Az Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi jellege és ezzel együtt az identitásából adódó elzárkózása a gyarmati terjeszkedéstől több következménnyel járt.
Az egyik következmény az volt, hogy a Birodalom gyengébb volt annál, mint ha lettek volna gyarmatai. Az első világháborúval foglalkozó történetírás ezt időnként meg is említi.[13] Szempontomból ez a lehetséges összefüggés kevésbé lényeges – megítélésem szerint nem is ezen múlt a háború sorsa. Számomra fontosabb, hogy a birodalom missziós célkitűzésének hiánya mit eredményezett, mit eredményezhetett.
Az 1830-ban létrejött erős flamand-vallon ellentéttel terhelt Belgium kohézióját jelentősen növelte az a civilizációs missziós tudat, amivel gyarmatszerzési étvágyát igazolta. A kis európai állam az 1910-es évekig 2,3 millió km²-nyi gyarmatot harácsolt össze, ahol majd 20 millió ember élt.
Az 1871-ben létrejött Németországnak hihetetlen önbizalmat adott, hogy nagyon rövid idő alatt olyan gyarmatbirodalmat teremtett meg, ami kétségtelenné tette világhatalmi státuszát, és a nagyság és dicsőség glóriájával ruházta fel. A britek, a franciák saját kultúrájukat és normáikat is rá akarták telepíteni az általuk uralt népekre, önmagukat nemcsak világhatalommá, hanem nyelvüket világnyelvvé is tették.
Az államok a gyarmatosításból ilyen-olyan missziós tudatot nyertek, ami saját társadalmuk számára kohéziós erőt teremtett. Sokféle ellentéttől tagolt népük számára közös (etikailag is igazolt) célt tudtak felmutatni. Egy idő után persze kiváltották az ellenértelmezéseket és/vagy az ellenük irányuló gyűlöletet.
A Monarchia ilyen külső összetartó célt és ethoszt nem tudott megjeleníteni saját, sokszorosan tagolt, ellentétektől szabdalt társadalmának. Más oldalról ez azt jelentette, hogy a Habsburg államot Európán kívül nem lehetett gyűlölni, ellene felkelést szítani. A külső gyűlölet helyett viszont lehetett az egyre parttalanabbá váló belső gyűlöletben gondolkodni és ezt szét lehetett sugározni Európa jó néhány államába.
Ha ugyanis a Monarchia kívül nem gyarmatosít, akkor nyilván belül gyarmatosít. Imperializmusát belső kolonizációban vezeti le, hiszen minden birodalomhoz hozzátartozott a gyarmatosítás valósága és képzete.
A belső gyarmatosítás mitológiája jószerivel a Monarchia minden népének elitjét áthatotta. Ez mitológia volt, mert a belső gyarmatosításra tényleges bizonyítékot nemigen találunk: voltak kudarcos kísérletek, de sikeres belső gyarmatosításra nemigen akadt példa. Egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs-ellenreformációs küzdelmek és az 1867 előtti germanizációs törekvések nyugvópontra jutottak, s bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése. Számtalan esetben kiderült, hogy az erőszakos nemzeti asszimilálás nem működik. Népcsoportot pedig szándékosan és erővel nem telepítettek át és ki.
A belső gyarmatosítás sajátos mitológiáját jól mutatja a magyar és a német-osztrák érzékelés.[14]
A magyarok helyzete a Habsburg Birodalmon belül – legalábbis kulturális-politikai perspektívából– egyfajta kettősséget tükrözött, s ez a kettősség éppen az Osztrák-Magyar Monarchiában bizonyult nagyon is életrevalónak. A magyarok egyfelől a Birodalom egyik uralkodó nemzetét képezték, és ez felruházta őket mindazzal az ethosszal, ami más birodalomalkotó népeket is jellemzett. Lehetett az itt élő nemzetiségekkel szemben úgymond „kultúrfölényről”, civilizációs fölényről beszélni, ősi történelmi jogokra hivatkozni. Másfelől a magyarok – éppen a Habsburgok és a velük azonosított német befolyás miatt – értelmezhették helyzetüket alávetettségként, Bécs diktálta „elnyomatásként”. Mondhatták: „jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg, a tüdejét, a máját, meg az oldalbordáját”. A magyar érzékelés kettőssége az értelmezések és az emlékezet részévé vált; kultúra lett belőle. A kettősség a néphagyománytól a történettudományig jelen van – miközben nemzetünk természetesen egyidejűleg labanc és kuruc. Ez az együttes – és nem is mindig következetes – jelenlét adta és adja meg a magyar közkultúra egyik fő vonulatát.
A német-osztrákok – különösen Németország létrejötte után – azt élték meg, hogy a magyarok a birodalomban a jogok 50%-át bírják, de a költségeknek csak a 30%-át állják. Sokan úgy vélték, hogy a csehek – a „szlávok” – folyamatos előretörése fenyegeti őket, és előbb-utóbb majd mindent akarnak. Egyaránt utálták a cseheket, a magyarokat és természetesen a zsidókat. Az utálat az öndefiníció része lett, és így átváltható volt. Karl Lueger, Bécs 1897 és 1910 közötti polgármestere Budapestet, a magyar fővárost „Judapest”-nek, a magyarokat pedig „judeomagyarnak” nevezte. Egyszerre akart ütni ezzel a magyarokon és a zsidókon. Azt gondolta, hogy ők azok, akik el akarják nyomni a német-osztrákokat és ők azok, akik „gyarmatosítanak”.
A csehek a német-osztrák elnyomást, a románok, szlovákok a magyar elnyomást sérelmezték – és a sort lehetne folytatni. Mindenki mindenkit azzal vádolt, hogy életlehetőségétől, jogaitól, szabadságától akarja megfosztani – azaz belső gyarmatosítóként viselkedik.
A Monarchiáról egy idő után az a kép kezdett el kialakulni, hogy egyfajta „népek börtöne”. A Habsburgok a börtön főnökei, az osztrák-németek és a magyarok pedig a börtön – magukat nem jól érző – őrei.
A brit és a francia közvélemény nagyrészt hitt is ennek a képnek[15] – miközben 1910-ben a brit gyarmatbirodalom 29 millió km²-nyi területén 351 milliónyian, a francia gyarmatbirodalom 6,8 millió km²-én 39 milliónyian semmiféle állampolgári, politikai, önkifejezési joggal nem rendelkeztek.
A belső imperializmus és kolonizáció mítosza minden bizonnyal ott élt azoknak a briteknek és franciáknak a fejében is, akik 1919-ben Ausztria, 1920-ban pedig Magyarország sorsáról döntöttek.
***
A XIX. századi európai birodalmak sorában az Osztrák-Magyar Monarchia volt a legkevésbé agresszív hatalom. Úgy is mondhatnánk: a vadállatok közül a legszelídebbnek bizonyult. Nem azért, mert „jó” vagy „rossz” volt, hanem azért, mert önképébe, az államrezonról vallott elképzelésébe és így önazonosságába nem fért bele a lehetséges képességeivel arányos világméretű terjeszkedési szándék. Így viszont lemondott az itt élő népeknek külső feladatot adó „misszionárius” szerepről – arról, ami Európa nem egy társadalmában határt szabott, illetve változó erejű ellensúlyt teremtett a belső feszültségeknek.
A Monarchia halálának sok oka volt. Az egyik – szerintem – önnön identitásában rejlik.
A Birodalom és a szelídség tartósan nem fér össze.
Ahogy Stephen Howe írja: „Ha az Osztrák-Magyar Monarchiát összehasonlítjuk a vetélytárs birodalmi rendszerekkel és figyelembe vesszük, hogy bukása után milyen diktatúrák, háborúk, etnikai tisztogatások, sőt népirtások sújtották egykori alattvaló népeit, mindenképpen értékelnünk kell az érdemeit és talán még egy sajnálkozó sóhajt is megengedhetünk magunknak, amiért felbomlott.”[16]
[1] Stephen Howe: Birodalmak. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004. 40.p. /továbbiakban: Howe/ Az eredeti angol kiadás 2002-ben jelent meg.
[2] Idézi Howe 113. p.
[3] A flotta tekintetében Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.; Uő.: Császári és királyi hadihajók. Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 2002.; Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011. 19. p.
[4] Nagy Miklós Mihály: Geográfia hadilobogó alatt. In: Magyar Tudomány 2001/7.
[5] Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokba 1880-1940. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
[6] Nagy Miklós Mihály: Elmulasztott történelmi lehetőség: osztrák-magyar gyarmatosítás. In: Közép-Európai Közlemények 2010/3. 46-57. pp.
[7] Brigitte Hamann (szerk.): Habsburg lexikon. Új Géniusz Kiadó, Budapest, 1990. 239-241. pp.
[8] André Castelot: Miksa és Sarolta. Habsburg pár Mexikó trónján. Európa Kiadó, Budapest, 2008.; Karl Vocelka: Die Familien Habsburg und Habsburg-Lothringen. Politik-Kultur-Mentalität. Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar, 2010. 51-60. pp.
[9] Andreas Pöschek: Geheimnis Nordpol. Die Österreichisch-Ungarische Nordpolexpedition 1872-1874. Wien, 1999.; H. Straub: Die Entdeckung des Franz-Joseph-Lande. Styria Verlag, Wien. 1990.
[10] Diószegi István: A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.; illetve Uő.: Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája. Vince Kiadó, Budapest, 2001. Az általam igen nagyra tartott szerző inkább az érdekekre, mintsem az önképre helyezi a hangsúlyt.
[11] A tiencsini eset leírásához felhasználtam Jamrik Levente: Az Osztrák-Magyar Monarchia kínai gyarmata. http://falanszter.blog.hu/2011/01/19/az_osztrak_magyar_monarchia_kinai_gyarmata; Veperdi András: Az Osztrák-Magyar Haditengerészet részvétele a kínai bokszerlázadás leverésében. mateinfo.hu; 2008-ban a Bristol Universityn kutatási projekt indult „Colonialism in comparative perspective: Tianjin under nine flags” címmel. http://www.bristol.ac.uk/tianjin-project/tianjinnineflags/ Továbbá: Józsa Sándor: Kína és az Osztrák-Magyar Monarchia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.; illetve Jordán Gyula: Kína története. Aula Kiadó, Budapest, 1999.
[12] A négy páncélos cirkáló a Zenta, a Maria Theresia, az Elisabeth és az Aspern volt.
[13] Galántai József: Az első világháború. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.
[14] Az érzékelésről Gerő András: A birodalom öröksége. In: Egy közép-európai birodalom. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-1918. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2008. 208-235. pp. Az osztrák percepcióról külön Gerő András: Se nő, se zsidó. Előítéletek találkozása a századforduló monarchiájában. ÚMK, Budapest, 2010. 31-48. pp.
[15] A brit képet feldolgozta: Jeszenszky Géza: Az elvesztett presztízs. Magyar Szemle Alapítvány, Budapest, 1994. A francia képet megjeleníti: Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdan volt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997.
[16] Howe 69. pp.