1273-ban lett Habsburg Rudolf német király. Uralkodása alatt megszerezte az osztrák hercegséget is (1278).
Ettől az időponttól kezdve számíthatjuk a Habsburgokat Európa uralkodó dinasztiái sorába.
1918-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia széteséséig voltak hatalmon. Így joggal állítható, hogy az európai történelemben betöltött uralkodói szerepük 645 évig tartott.
Erre a múltra utalva mondhatta Habsburg Ottó azt: „Ha valahova elküldöm a névjegyemet, nem szokták megkérdezni, hogy ez kicsoda.”
Tényleges uralkodó jogcímeik eltérőek lehettek. A király és a császár is szerepel köztük, s az idők során ezek a jogcímek halmozódtak. Az osztrák császárság, illetve a magyar királyság esetében igen hosszú sort tett ki a címek halmozódása; ezek mögött sokszor már nem állt tényleges hatalom, de megőrizték őket, mert amit egyszer megszereztek, azt virtuálisan sem engedték többet el.
Uralmuk Európa sok területén érvényesült, hiszen az idők során családi osztozkodások is voltak – nem véletlenül beszélhetünk a Habsburgok spanyol, illetve osztrák ágáról. Az osztrák ág volt, hogy uralta Németalföldet, volt, hogy uralta Lengyelország egy részét is. Számunkra, magyarok számára a legfontosabb az, hogy a 16. századtól a 20. század elejéig folytonosan Habsburg királyaink voltak, s így Magyarország egy nagyobb európai egység része volt.
Óhatatlanul felmerül a kérdés: ennek a nagyon hosszú ideig uralkodó dinasztiának volt-e valamilyen esszenciája; valami olyan ethosza, amit megtestesített.
Amikor ezt a kérdést felteszem, nem arra gondolok, hogy a nagyszámú család minden egyes tagjára vonatkozott-e egy esszenciális tartalom. Ha a modernitás korát nézzük, akkor azt látjuk, hogy a családtagok identitásában nagyon nagy szórást lehet tapasztalni. Volt köztük olyan, aki erősen szimpatizált a szociáldemokrata nézetekkel, s olyan is, aki sokat várt a nácizmustól. Tehát nem a személyek eltérő identitásáról beszélek, hanem arról, hogy a dinasztia mindenkori uralkodó helyzetbe került képviselői mit reprezentáltak.
A dinasztia önreprezentációjának része volt a katolicizmus. Hol harcosabban, hol a megbékélés szellemében képviselték a katolikus hitet, és szoros együttműködést alakítottak ki a katolikus egyházzal. Ennek formái eltérőek lehettek, de tartalmát sosem kérdőjelezték meg.
A dinasztia önreprezentációjának része volt a hol reformképesebb, hol kevésbé reformképes konzervativizmus. Ez annyit jelent, hogy megőrizni és ha lehet, gyarapítani akarták birodalmukat, méghozzá úgy, hogy a világ általuk vallott erősen hierarchikus rendjében csak a legszükségesebb változásoknak engedjenek teret. Ez annyit jelent, hogy – II. József bon mot-jával élve – foglalkozásuknál fogva rojalisták voltak. Ha kicsit elvontabban értelmezem, akkor ez nagyon is utal konzervativizmusukra.
A dinasztia önreprezentációjának része volt a társadalmi felüllévőség tudata és az, hogy ezt házassági politikával is alátámasszák. Csak szigorú kritériumoknak megfelelő, rangjukhoz illő házasságot kötöttek – ha ettől valaki eltért, az ilyen-olyan retorziókkal nézett szembe. A demokratikusnak nevezhető magánéleti normák tekintetében kevés rugalmasságot tanúsítottak – ha kellett, változtattak, de e tekintetben csak követték, és nem megelőlegezték az idők szavát. (Habsburg Ottó csak 1989-ben engedélyezte a protestánsokkal kötött házasságot, de előírásként megmaradt az, hogy a születendő gyerekeket katolikusként kell megkeresztelni.)
A dinasztia önreprezentációjának része volt, hogy nem egy nemzethez való kötődésben képzelték el létüket. Ez annyit jelent, hogy mindig a kor normáinak megfelelő magánképzésben részesültek, amelynek Mária Terézia óta része volt az is, hogy meg kellett tanulniuk éppen aktuális birodalmuk főbb nyelveit is. Tehát általában több nyelven beszélő emberek voltak, s mint tudjuk, aki egy nyelvet megtanul, az közelebb kerül a nyelv tartalmát adó kultúrához is. Mondhatnám azt is: a dinasztikus kiválasztottság elvén belül multikulturális arculatra tettek szert.
A dinasztia önreprezentációjának része volt, hogy egy nemzetközi dinasztikus világhoz, és nem egy etnikumhoz kötődtek. A Habsburg dinasztia a maga vegyes, arisztokratikus kiválasztottságon alapuló összetételében multietnikus jelenség. Mindebből az következik, hogy ha nem egy nemzeti kultúra és nem egy etnikum bűvkörében éltek, akkor par excellence európai jelenséggé váltak.
Úgy vélem, hogy ez az öt ismérv a maga együttességében, ha nem is minden részletet kimerítően, de utal arra, amit Habsburg esszencialitásnak hívhatunk.