„Paradox, de így van: a katonaság elsősorban intellektuális élmény volt számomra.”
– Mesélted, hogy téged már az olvasmányaidban is a történetek érdekeltek. De ebből, több millió embernél, korántsem következik az, hogy az egyetemen a történész szakot válassza. Te miért választottad?
– Mondtam, hogy nem akartam orvos lenni, meg hogy az is felmerült bennem, milyen jó lehet diplomatának lenni, de pillanatok alatt rájöttem, hogy ez nem az én alkatomnak való. Amikor aztán a középiskolában el kellett dönteni, mi lesz velem, adott volt egy szempont. Akkoriban ugyanis még az volt a rend, hogy ha ez ember egy tanulmányi versenyen bekerült az első tízbe, akkor felvételi nélkül felveszik arra a szakra. Elindultam egy ilyen orosz nyelvi tanulmányi versenyen, bekerültem az első tízbe, tehát az egyik szak adott volt. Mivel akkor még kétszakos képzés volt, választanom kellett mellé egy másik szakot is. Evidensen adódott, hogy a történelmet választom. Történelemből persze kellett felvételiznem, de egy tárgyból sokkal egyszerűbb volt vizsgázni, mint kettőből. Akkoriban nagyon nagy volt a túljelentkezés, mert továbbra is a Ratkó-generációhoz tartoztam, de sikerült bekerülnöm. Így lett ebből az ELTE Bölcsészettudományi Karán orosz-történelem szak. Csakhogy: ha az embert egészséges fiúgyermekként felvették az egyetemre, az akkori törvények szerint előtte eleget kellett tennie a magyar néphadsereg meghívásának, azaz be kellett vonulni katonának. Ezért aztán 1972-ben kezdtem csak el az egyetemet, mert egy évig előfelvettként katonaként szolgáltam.
– Te is Kalocsán voltál katona, mint az én évfolyamtársaim?
– Nem, a bölcsészeket akkor Hódmezővásárhelyre vitték a Zrínyi Miklós laktanyába. Azért emlékszem a nevére, mert a bevonulás után egy-két nappal megkérdeztem az egyik ott bóklászó őrnagyot, hogy melyik Zrínyi Miklósról van elnevezve a laktanya. Sose felejtem el, rám nézett, és azt mondta: Tűnik maga a jó édesanyjába. Nyilván erősen provokatívnak tartotta a kérdést. Pedig tényleg nem mindegy, hogy a szigetvári hősről vagy a költő Zrínyi Miklósról kapta a nevét a műintézet. Mindenesetre az a tizenegy vásárhelyi hónap azért volt nekem tanulságos, mert az akkori életemben két olyan élmény volt, amely sok mindenre figyelmeztetett, és az egyik maga a katonaság volt. Arról szólt, hogy amit nyilvánosan mondanak, abból jószerével semmi nem igaz. A magyar néphadsereg és a körülötte lévő szómágia és szómitológia pillanatok alatt lecsupaszodott és szétpukkadt. A másik ilyen élmény egyébként az 1967-es közel-keleti háború volt.
– Tizenöt éves korodban?
– Igen, mert rendszeresen olvastam az újságot, hallgattam a híreket, és bár ezt nem tudatosítottam magamban, akkoriban a magyar sajtó többet foglalkozott a külpolitikával, mint belpolitikával, hiszen belpolitika nem volt, mert ha egy rendszer történet nélküli, akkor nincs belpolitikája. De a külpolitika érdekes volt. Létezett akkoriban egy Magyarország című hetilap, amely nagyon jó külpolitikai elemzéseket közölt. Érdekelt, hogy mi történt a Közel-Keleten. Pillanatok alatt kiderült persze – de ezt elhessegettem magamtól, egészen addig, amíg a belpolitikában nem találkoztam ugyanezzel a szétpukkadó realitással –, hogy ott is hazudnak. Hazug volt ugyanis a közel-keleti háborúról a szovjet mintára teremtett magyar narratíva, egyetlenegy eleme sem volt igaz.
– De ezt miből tudtad megítélni? Milyen hírforrásból tudtad, hogy nem az történik, amit ők mondanak?
– Hallgattam a Szabad Európát, mint mindenki. De egy kicsit előreszaladva hadd mondjak el egy másik történetet. Az egyetemen kezdetben, ugye, orosz szakos voltam, és akkoriban az orosz szakosokat kivitték részképzésre Odesszába. Odessza nagyon szép kikötőváros a Fekete-tenger partján, és éppen akkor voltunk ott, amikor 1973-ban is kitört sorrendben a negyedik arab-izraeli háború. Kollégiumban laktunk, és egész éjjel nem lehetett aludni, mert fölöttünk zúgtak el a nagy szovjet katonai szállítógépek a Közel-Kelet felé, vitték, gondolom, a hadianyagot meg a fegyvereket. Nyugati rádiót ott nem lehetett hallgatni, a szovjet televízióban, rádióban meg azt mondták, hogy kész, vége, az arabok most mindent elsöpörnek. Aggodalmaskodtam, és gondoltam, hogy hazatelefonálok, megkérdezem, mi az igazság. Beálltam tehát az odesszai főpostán a sorba – akkoriban csak úgy lehetett telefonálni a Szovjetunióból, hogy a postán be kellett jelenteni, milyen számot akarsz hívni, ehhez hosszan sorba kellett állni, majd hosszan várni, amíg kapcsolják a kívánt számot, és bemenni abba a fülkébe, amelyet számodra kijelöltek. Centralizált, és gondolom, lehallgatásra alapuló rendszer volt. Már rettenetesen hosszú ideje várakoztam a sorban. Előttem két szíriai diák állt, akik szintén haza akartak telefonálni, nyilván azért ők is úgy voltak vele, hogy szép, szép, amit itt mondanak, de a fene se tudja, mi történik valójában. Jó két órába telt, mire eljutottunk az ablakig, ahol a hölgy felvette a rendelést. Kérdezi a szíriaiaktól, hogy hova akarnak telefonálni. Damaszkuszba, mondták. Hát oda nem lehet, mondta a hölgy, mert Damaszkuszban lebombázták a telefonközpontot. Miután a szíriaiakkal ilyen egyszerűen végzett, odafordult hozzám, hogy én mit akarok. Én már semmit, mondtam. Nem értette szegény. Nekem viszont ezzel az információval megspórolt egy telefont. Ha a damaszkuszi telefonközpontot lebombázták az izraeliek, akkor én már mindent tudtam. Aztán a két szíriaival jól elbeszélgettünk arról, hogy mi is a helyzet. Szóval ez volt a második figyelmeztető élmény. A néphadsereg egyébként tényleg riasztó tapasztalat volt abból a szempontból, hogy mennyire hamis az az egész értékhalmaz, amelyet hivatalosan magukénak vallottak.
– Mondjál példát: miből derült ez ki számodra?
– Ugye az egész szocialista rendszer tele volt olyan szlogenekkel, amelyet akkor ők úgy hívtak, hogy szocialista humanizmus. Ez az emberszabású társadalmat akarta jelenteni. A hadsereg nyilvánvalóan hierarchikus képződmény, ahol a humánum szempontjai igen kevéssé számítanak, de vannak helyzetek, amikor mégis megjelennek, feketén-fehéren. Az én esetemben például úgy, hogy meghalt a nagymamám. Aki, már mondtam, nagyon közel állt hozzám. Jelentkeztem tehát kihallgatásra a századparancsnoknál, és bejelentettem, hogy szeretnék elmenni a nagymamám temetésére, kérek szépen eltávozást. A századparancsnok elém tette a szolgálati szabályzatot, amelyben az szerepelt, hogy a katonát akkor kell elengedni eltávozásra, ha a közvetlen hozzátartozója hal meg. Majd akkor jelentkezzek nála eltávozásért, mondta, ha az apám halt meg vagy az anyám, vagy a testvérem. Addig sürgősen húzzak kifelé az irodájából. Nem húztam ki, ellenben közöltem vele, tegezve, én, a tizennyolc éves közlegény, hogy „márpedig én haza fogok menni, ha akarod, ha nem”. Ennél kicsit durvábban fogalmaztam. Adott eltávozást. Valószínűleg rossz lett volna neki, ha illegálisan megy el egy katona, mert rákerül a fegyelmi lapjára, hogy nem tud rendet tartani a századában.
– Milyen korú ember volt?
– Fiatal, harmincegynéhány éves. Nem öreg idiótáról volt szó, hanem már a magyar néphadsereg számára kiképzett fiatal tisztről. Vagy a másik eset. Emlékszem, Czinege Lajos mindig azt mondta, hogy milyen kitűnően képzett a magyar hadsereg, milyen kitűnő a tiszti állománya. Hát ezeknek a tiszteknek a jelentős része elképesztően képzetlen, primitív ember volt. Gyűlöltek minket, hiszen mi egy előfelvettekből álló egyetemista század voltunk. Ott éreztem meg először, mit takar az osztálygyűlölet fogalma. Gyűlölték a majdan nadrágos emberré váló fiatalokat. Az érettségi már önmagában szálka volt a szemükben.
– De a tisztek is érettségizettek voltak, nem?
– Igen, de ki tudja, akkoriban ki hogyan szerezte az érettségit. A másik, amiből ez kiderült, hogy minden fegyelemsértésnél, legalábbis amit ők annak tartottak, közölték, hogy „maga nem megy egyetemre”. Vagyis a magyar hadseregnek akkor joga volt ahhoz – legalábbis nekünk ezt mondták –, hogy az érvényes felvételi, vagyis a te személyes teljesítményed ellenére felülbírálja az egyetem döntését. Ez nagyon brutális fenyegetés volt, és számomra az derült ki belőle, hogy a magyar hadseregnek több jogosítványa van egy állampolgárral szemben, mint egy felsőoktatási intézménynek, hiszen felülbírálhatja a felsőoktatási intézmény saját jogkörében hozott döntését.
– Ez az tiszt, akit letegeztél, ezután nem pikkelt rád?
– Furcsa dolgok ezek. A Ferencvárosban, a saját szocializációs közegemben megtanultam, hogy vannak helyzetek, amikor erőt kell mutatni, ha van mögötted erő, ha nincs. Tiszta fiúiskolába jártam általánosba, rengeteg verekedés volt. Amit nem tartok természetellenesnek, a fiúk, bontakozó tesztoszteron-termelésüknek köszönhetően is, nyilván összekapnak olykor. De kénytelen voltam megtanulni, hogy ha ilyen helyzetbe kerül az ember, akkor ütni kell, amit akkoriban egyáltalán nem éreztem abszurdnak. Ösztönösen nyilván ugyanez a tapasztalat jött elő belőlem a tiszttel szemben is, ezért tegeztem le négyszemközt és használtam csúnya szavakat. Ez volt a kontinuitás a ferencvárosi általános iskola és a magyar néphadsereg között. Ahol az a kategória, hogy valaki „nagy fasz”, nem negatív minősítés volt. Azt jelentette, hogy megvan a magához való esze, és érvényesíteni tudja az akaratát. Persze ettől még ambivalens a kifejezés, nemcsak elismerés van benne, de mégis valamiféle respektust ébreszt. És a tiszt később sem pikkelt rám, érezte és tudomásul vette, hogy itt a határ. Ettől lesz valaki nagy fasz.
– Ja, most már rájöttem. Ez nyilván az, amit én „nagy francnak” ismerek. „Na hiszen, nagy franc vagy te…”, így.
– Ez a finomabb változat. Egyébként ebben a kultúrában az ilyen magatartás nem számít negatívnak. Persze nem feltétlenül helyeselhető, az sem, amit én csináltam, de az alapelv rendben van: éreztetni a másik emberrel, hogy hol a határ. Mert Magyarországon ez is komoly kulturális probléma, hogy az emberek nem érzik a határokat, ugyanis a többiek nem éreztetik velük, mert nem tudják, hogyan kell éreztetni.
– Az én évfolyamtársaimnak olyan meghatározó élményük volt Kalocsa, hogy évekig a katonatörténeteiket hallgattam. Gondolom, ez nálatok is így ment. Ennek mi volt oka?
– Hát nézd, ezeknek a fiatalembereknek a többsége, önmagamat is beleértve, először került ki a megszokott közegből, a családi védettségből. Ráadásul a katonaság már önmagában is egy elidegenedett intézmény. Aztán: megszűnt a magánszféra. Egymásba értünk. Mi még nem is olyan nagyon, mert csak húszan-huszonketten laktunk egy szobában, de voltak olyan körletek, ahol két-háromszáz ember aludt egy tornateremben. Először állt elő olyan helyzet is, hogy korlátozták az embert, például a mosakodásban. Aztán: emberi viselkedéseket lehetett éles helyzetekben látni, megtapasztalni. Tehát rengeteg olyan első élmény volt a katonaságban, sűrítetten, amilyet a többség korábban nem élt meg. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a katonaság nőmentes világ. Tizennyolc évesen sokunknak már volt barátnője. Vártuk a leveleket, a látogatásokat, és köztes időt szövegeléssel törlöttük ki. Mert az ember először élte meg a másik nemtől való megfosztottságot is. A katonatörténetek pedig nyilván azért burjánzottak, mert az ember azt a sok traumatikus élményt, amely a katonaságnál érte, kínjában valahogy oldani akarta. Jorge Semprun ezt nagyon szépen megírja A nagy utazásban: mindig gyűlölte ezeket a történeteket, mondja, mert túlkerülni segítenek az ilyen élményeken, nem szembenézni velük.
– Szóval elbagatellizálták azzal, hogy humoros történetet csináltak belőle.
– Persze. Ha összejövök a volt katonatársaimmal, még ma, több mint negyven év után is előkerül az a történet, amikor az egyik százados, sose felejtem el, még a szögedies beszédmódját sem, azt mondta: Ambrus honvéd, maga lösz az első két embör. Szegény még egy nem túl bonyolult mondatot sem tudott pontosan elmondani. Az meg velem történt, hogy valamelyik tanteremben éppen valamilyen foglalkozás volt, talán a géppisztoly működését magyarázták, és mivel rohadtul untam az egészet, olvastam a pad alatt, ahogy azt minden rendes diák csinálja. Nyilván valamiféle ifjúkori modorosságtól indíttatva Kirkegaardot olvastam, a Vagy-vagyot. A kiképzőtiszt észrevette, és elvette a könyvet. Nézte egy darabig, aztán megkérdezte tőlem, hogy ez milyen könyv. Hát, mondom, ez olyan filozófia. Na jó, akkor fölírom, mondja, hogy ez a magáé – mert amit egyszer elvettek, azt csak leszereléskor adták vissza. Felírta a nevemet, aztán a szerzőét is. Sören. Úgy gondolta, hogy Kirkegaardnak ez a vezetékneve. Ez volt elül, a hátsó meg egyébként is túl bonyolult volt.
– Jaj már! Miért kéne egy hódmezővásárhelyi kiképzőtisztnek ismernie Kirkegaard nevét?
– Nem a nevét, de legalább azt, hogyan írják más nyelveken a neveket. De ezek tényleg primitív emberek voltak, alkalmatlanok arra, hogy érettségizett és egyetemre felvett emberekkel érdemben foglalkozzanak. De ugyanilyen sokat mesélt történetek voltak a beszervezési történetek. Többeknél próbálkoztak, volt, akinél sikeresen.
– Már akkor tudtátok?
– Hogyne! Volt egy nagyon jó barátom, aki elmondta nekem sikertelen beszervezésének a történetét. Máig nem értem, miért akarták beszervezni, mert alkatilag teljesen alkalmatlan volt az ilyesmire. Persze nagyon megijedt a dologtól, de miután nekem elmesélte, már csak röhögni tudott rajta, annyira primitíven csinálták. Behívták az irodába, ahol ott ült valami tiszt, aki ezzel foglalkozott, és megkérdezte az én barátomtól: X honvéd, maga szereti a békét? Hát persze, mondta Laci, én nagyon szeretem a békét. És támogatná a béke ügyét? Hát hogyne támogatnám. És azt tudja-e, hogy a Szovjetunió a békét védi? Már hogyne tudnám. És azt tudja-e, hogy Magyarország mint a Varsói Szerződés tagja is a békét védi? Teljesen tisztában vagyok vele. És maga, X honvéd, akarja-e támogatni a Szovjetunió, a Varsói Szerződés és ezáltal a béke ügyét? Akarom, mondta Laci. Hát akkor dolgozzon nekünk! Laci mondta, hogy ő ezt nem érti, hiszen ő éppen a Magyar Néphadsereg katonája, amivel már eleve támogatja a béke ügyét. Nem sokáig tartott az épületes párbeszéd, elküldte a tiszt az én Laci barátomat. Lássuk be, azért ez elképesztően primitív módszer, a béke ügyével rábeszélni valakit a besúgásra.
– Szerinted sok ilyen próbálkozás volt? Jó közeg volt ez ehhez a hadsereg?
– Igen, abszolút jó közeg volt. Sok embert szervezett be a magyar elhárítás a katonaságnál. Már a rendszerváltás után több katonatársam is elmesélte nekem a beszervezése történetét. Egy részükről, mondom, szinte biztosan tudtuk, már ott, hogy beszervezték őket. Sokaknál az egzisztenciális kényszerhelyzetet használták ki. Megígérték nekik, hogy ösztöndíjat kapnak, egyetem után biztos állásuk lesz, és ezek az emberek többnyire rá is voltak utalva erre a szociális helyzetük miatt. Vagy azt ígérték, hogy egyetem után csak kivételezetteknek járó munkahelyhez juthatnak. Egyébként be is tartották, amit ígértek, volt, aki rögtön valamelyik követségre került a diploma után. Volt persze a dolognak hátulütője is. Az egyik angol szakos katonatársamat – ő sem módos családból jött, szintén beszervezték, és egyetem után a BM valamelyik nyugati állam nagykövetségére helyezte el – később újra behívták katonának, hogy kiképezzék ejtőernyősnek, mert angolul tudó ejtőernyősökre volt szükségük. Neki meg, szegénynek, tériszonya volt. Elmesélte nekem, hogy az volt élete legszörnyűbb időszaka, amikor repülőgépből kellett kiugrálnia, holott ő a lépcsőről se mert lenézni. És hát persze meg is lehetett zsarolni embereket, ha kisebb-nagyobb vétséget követtek el. Nekik azt mondták, hogy ennek ellenére el tudják intézni, hogy az illető mégis elvégezhesse az egyetemet, ha beáll besúgónak. De én csak személyes történeteket hallottam, tehát nem kutattam ezt a részét a történelemnek. Velem sohasem próbálkoztak. Ezért is lepett meg később, hogy mennyi mindenkinél viszont igen. És ez is pontosan olyan antiprofesszionális módon működött, mint az ország egésze. Ezért nem szeretem, ma sem, amikor ezeket az ügyeket megint csak mitizálják, mintha itt egy tökéletesen működő totalitárius rendszer lett volna. A rendszer persze totalitárius volt, a maga – ma már tudjuk, hogy így hívták – III/3-as hálózatával, de épp olyan amatőr volt, mint a rendszer bármelyik más része. Például sose értettem, hogy az automata liftet a bölcsészkaron miért kezeli egy bácsi. Mikor aztán elbeszélgettem vele, kiderült, hogy ő nyugdíjas katonatiszt. Majd jött a rendszerváltás, és egyszer csak azt mondja nekem: Gerő úr, most megszűnik ez a BM-dolog. Kinek fogok én jelenteni? Nem mintha eddig mást is tudtam volna jelenteni, mint azt, hogy ki kivel lép félre. Itt derült ki számomra, hogy a liftes bácsi azért dolgozik ott – aki miatt egyébként eggyel kevesebb ember fért be az automata liftbe –, hogy kihallgassa, mit beszélnek a liftben az emberek, és ezt valahova jelentse. Ez tényleg egy totálisan amatőr világ volt.
– A katonaság teljesen kidobott egy év volt?
– Nehezen tudok erre a kérdésre válaszolni. Egyfelől határozottan igen. Nekem személy szerint szocializációban, éppen azért, mert a Ferencvárosban nőttem fel, nem volt szükségem olyan típusú élményekre, amelyeket ott ismét megkaptam. Ha nem ott nőttem volna fel, talán azt mondanám, hogy nem volt haszontalan, megszerezni ezeket az emberi tapasztalatokat. Ennyiben tehát ez kidobott idő volt számomra, és az életemből elvett egy évet. Arról nem beszélve, hogy az első nagy szerelmem elhagyott, mire leszereltem, amit már önmagában is tragédiaként éltem meg. Noha ma már nem látom annak. Ennél talán csak azok jártak rosszabbul, akik mellett kitartott a barátnőjük. Azok a kapcsolatok is szétmentek, csak éppen tíz-húsz évvel később. Abban az értelemben viszont nem volt kidobott idő a katonaság, hogy bár nem ennek szánták, az én intellektuális tisztánlátásomban nagyon sokat segített. Paradox, de így van: a katonaság elsősorban intellektuális élmény volt számomra. És voltak más pozitív hozadékai is: néhány emberrel ott alapozódott meg máig tartó barátságunk. De ha bárkivel találkozom ma egykori katonatársaim közül, olyan tónusban tudunk beszélni, amely valamiféle emberi közelséget jelez. És ez nagy emberi hozadék. Aztán vége lett a katonaságnak, és az egyetemen azt láttam – ami szintén a magyar valóságismerethez tartozott –, hogy sokkal több olyan évfolyamtársunk van, akinek nem kellett letöltenie az egy évet, mint olyan, aki kénytelen volt bevonulni. Ilyen-olyan módon el tudták intézni a szüleik, hogy felmentsék vagy néhány hét után leszereljék őket, mint például az egyik mai kollégámat, arra hivatkozva, hogy milyen nagyon beteg. Kitűnő egészségnek örvend ma is, és egy intézet igazgatója. De a papája a státusánál fogva el tudta érni, hogy leszereljék a fiát. Magyarul: a rendszer egalitárius ideológiája is egy pillanat alatt összeomlott, amikor először szétnéztem az évfolyamtársaim közt. A kommunista puritanizmus jegyében mindenkire kötelező minden, de ahogy Orwell mondaná, vannak egyenlők és egyenlőbbek.
– Otthon – most a katonaság előtti időszakról beszélek – nem hallottál ilyen rendszerjellemző történeteket?
– De igen, hallottam, csak azok nem velem történtek. Esetlegesek és külsődlegesek voltak. A személyes érintettség egészen más. Ha a közvetlen hozzátartozódnak meghal valakije, érted, sajnálod, szomorú vagy, csak egészen másként érint, mint amikor a te hozzátartozód hal meg. A személyes megélés a lényeg. Később már az összes ilyen történetnél aha-élményem volt: ó, persze, láttunk már ilyet.
– Akkor miért örültünk a sorkatonaság megszüntetésének? Miért tartottuk nagy vívmánynak, ha még neked is ilyen fontos tapasztalatokat jelentett?
– Van ennek egy közpolitikai metszete, meg egy személyes oldala. Én most a személyes részéről beszéltem, hogy miben érzem utólag hasznosnak, noha alapjában eltékozolt időnek tartom. Hogy társadalmilag miért hasznos a sorkatonaságot megszüntetni? Erre azt mondom, hogy egy békére orientált társadalomban jobb, ha az emberek nem egy laktanyában töltik feleslegesnek bizonyuló dolgokkal az életüket, ahelyett, hogy a szakmájukban, a magánéletükben, a saját boldogulásuk és boldogságuk megteremtésében haladnának előre. Én ezt nemcsak társadalmilag, emberileg is fontosabbnak tartom. Ha az ember katona, akkor nem boldog. Kivéve néhány sajátos személyiségű embert. És ha egy társadalom hosszú távon békében gondolkozik, akkor talán nem kell kötelező jelleggel fegyverben tartania egy csomó fiatal embert. Lehetne biztos más érveket is mondani ellene, gazdasági érveket például, de én ebben látom a lényeget.
– És miért nem abban, hogy az állam ne rendelkezzen intézményesen a tizennyolc és huszonkét év közötti korosztályok életével és szabadságával?
– Igen, igazad van, de én most hangsúlyozottan a személyes vonatkozásokról beszélek. Az is érdekes dolog volt, hogy rájöttem valamire, megint csak a személyes életszál mentén. Ugye én nagyon szerettem ezt a lányt, aki otthagyott a katonaság alatt. Ő érettségi után az Állami Pénzverdébe ment szakmunkástanulónak, mert ötvös akart lenni. Éppen akkoriban kapott valami megrendelést a cég, és elkezdték dolgoztatni őket, befogták a tanulókat is pénztermelő munkára. Ami ellen ő szervezett egy tiltakozást, és persze közben összejött egy fiúval.
– Mindig a mozgalom hozza össze legjobban a szerelmeseket.
– Ez történt. Számomra ennek két személyes következménye volt. Az egyik az, hogy én ugye éppen katona voltam, amikor 1972. március 15-én Budapesten mindenféle tüntetések voltak, amit persze a rendszer nem tűrt. Edit ezt megírta nekem a levelében. Ez úgy derült ki számomra, hogy hívattak az irodába, ez volt az egyetlen találkozásom az elhárítótiszttel, aki elém tette a kinyitott levelet, hogy ez mi. Hogy mi az a kódszó ott a néhány soros tüntetési beszámoló végén? A kódszó az volt, hogy szeretlek. Márciusban Edit még szeretett engem. Először nem is értettem, miről beszél, aztán elmagyaráztam neki, hogy mit jelent, ha valakinek azt írja egy lány, hogy szereti. Békén is hagyott. De azt se tudtam addig, akkor tudtam meg, hogy a katonaságnál elolvassák a magánleveleket. Béke volt, nem arról szólt a történet, hogy háborúban áll az ország, vigyázni kell a kémekkel! A másik személyes következmény az volt, hogy Edit összejött azzal a fiúval, mi szétmentünk, én leszereltem augusztusban, de addigra már a pénzverdei mozgolódást is felszámolták a hatóságok. Editet kirúgták a fiúval együtt, és a fiút azonnal behívták katonának. Úgyhogy én leszereltem, majd Edit új szerelme két vagy három hétre rá bevonult.
– Hát hogyne. Hiszen a katonasági behívó büntetőintézkedés is volt.
– Igen. Mindenesetre ha az ember nem is teoretizált túl sokat, tehát nem olvasott nagy ideológiai és rendszerkritikai munkákat, akár legálisan, akár illegálisan, kiderült számára, ha egy kicsit odafigyelt a valóságból jövő személyes impulzusokra, hogy az a világ, amelyről akkoriban azt mondták, hogy a létező világok legjobbika, nem volt az.
– Mi egyébként szerintem 1972 óta ismerjük egymást, az Országgyűlési Könyvtárból, ahová mind a ketten szinte naponta bejártunk. De te hogy jelentél meg ott, ezek szerint rögtön a leszerelésed után?
– Hát úgy, hogy kinéztem magamnak az Országgyűlési Könyvtárat, mert közel volt hozzánk. Mi akkor a Margit híd pesti hídfőjénél laktunk, és a bölcsészkarra jártam, amely akkor még régi nevén a Piarista közben, mai nevén a Pesti Barnabás utcában volt.
– Már volt 2-es villamos?
– Hogyne! Csak néhány megállóra laktam tehát a bölcsészkartól, és pontosan kettőre az Országgyűlési Könyvtártól. Vagyis útba esett otthonról is meg az egyetemről is. A Piarista közi épület egyébként 2000 óta újból az egyházé, és csak megjegyezném, hogy a magyar katolikus egyház mohósága korlátlan. Mert nagyon szépen rendbe hozták az épületet állami pénzből, csak hát nem tudják kihasználni, ezért kiadják más intézményeknek. Nagy megdöbbenésemre az egykori kari olvasóterem helyén ma egy Marks & Spencer van, amivel önmagában semmi bajom nem lenne, de akkor talán nem kellett volna ilyen vehemensen visszakövetelni a bölcsészkar épületét. Zárójel bezárva, ha ez az volt. Tehát elkezdtem járni a parlamenti könyvtárba, ahová akkor sokkal-sokkal egyszerűbben be lehetett jutni, mint ma. Ma ez egy nagyon bonyolult procedúra. Az Országgyűlési Könyvtárról külön érdemes beszélni. Ez is életem egyik tanulságos története, amely arról szól, hogy valami úgy is tud szellemi műhelyként működni, ha nincs intézményesült formája. Mert képes létrehozni egy intellektuálisan meghitt közösséget, és ez sokkal produktívabb lehet, mint sok formális akadémiai és tudományos szerveződés. Az Országgyűlési Könyvtár akkoriban igazi szellemi műhely volt. Nemcsak abban az értelemben, hogy ott fantasztikusan jó körülmények között lehetett olvasni…
– Hanem abban az értelemben is, hogy volt egy nagy dohányzója, asztalokkal, hatalmas karosszékekkel, amely ideális beszélgetőhely volt.
– Így van, és ismerkedni is lehetett, hiszen a könyvtár egy barátkozópiac is volt, sőt, férfi-nő játékokra is lehetőséget nyújtott, ami szintén nagyon fontos az ember életében, de emellett valóban nagyon jókat lehetett beszélgetni. Intellektuális problémákról, politikai problémákról, már csak azért is, mert sok olyan ember járt oda, aki szerintem fesztelenül, kötetlenül megnyilatkozhatott abban a térben.
– Szabó Miklós például.
– Elsősorban Szabó Miklós, de bizonyos értelemben ilyen volt, noha szikárabb tudományos alkat, Bertalan László, a szociológus, aki nagy írásbeli életművet nem hagyott maga után, de szerintem a szociológiában az ország legképzettebb emberei közé tartozott. Ilyen volt a sok manírral teli, de intellektuálisan nagyon érzékeny ember, Lackó Mihály, akivel szintén nagyon sok mindenről lehetett beszélgetni, és sorolhatnám. Én nagyon sokat köszönhetek ezeknek az országgyűlési könyvtárbeli éveknek, és őszintén sajnálom, hogy a könyvtárnak ez a funkciója gyakorlatilag megszűnt. Nem annyira a kor, mint inkább a biztonsági szabályok megváltozása miatt. Ez egy szabad bejárású könyvtár volt a Kádár-rendszerben.
– Én minden nap bejártam. Rengeteget olvastam, rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk, és azt hiszem, a könyvtár sokkal inkább meghatározta a gondolkodásomat, mint maga az egyetem.
– Pontosan, és napi szinten beépült az életünkbe. Nagyon kellemes közeg volt, az ember el tudta magával hitetni, hogy csinál is valamit, ami nem mindig volt igaz, hiszen sokszor több időt töltött a dohányzóban diskurálással, mint bent az olvasóteremben olvasással, de meggyőződésem, hogy ez sokunknak épülésére szolgált.
– Én egyébként máig hálás vagyok a sorsnak, hogy nem az Akadémiai Könyvtárba vetett, amely a demokratikus ellenzék fészke volt abban az időben, hanem ebbe az életteli és szabad közegbe, amilyen akkor az Országgyűlési Könyvtár volt.
– Igen, semmi doktrinerség nem volt a légkörében, minden szabadon megvitatható volt. Amikor később, egyetemistaként, olvastam Jürgen Habermasnak A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról szóló könyvét, amelyben még a 19. század kapcsán beszél az okoskodó kisnyilvánosságról – és az okoskodó jelző itt nem pejoratív –, ráismerem, hogy az én életemben ez megvolt a parlamenti könyvtárral. Az ott igazi okoskodó kisnyilvánosság volt. Soha nem nagy társaságban folytak ezek a diskurzusok, mindig intim körben, két-három-négy-ötfős társaságokban, soha semmi akciós következménye nem volt a társalgásunknak, tehát tényleg csak okoskodtunk, nem váltottuk meg az utcán a világot.
– Okosodtunk, egymástól is, nemcsak a könyvektől.
– Igen. Gyakran poénkodó formában…
– Hát veled nem is nagyon lehetett másként.
– Na jó, jó, mert egy csomó minden adta magát hozzá. Emlékszem, Szabó Miklós csinálta azt – ő ugye történész volt, és a rendszerváltás után országgyűlési képviselő is lett az SZDSZ-ben, sajnos már ő is meghalt –, hogy időnként aláírogatott mindenféle tiltakozásokat. Sose felejtem el, egyszer ültem mellette a könyvtárban – akkoriban valamit éppen megint aláírt –, és ráírtam egy papírra, hogy „Emelték a piros retek árát. Tiltakozom”. Aláírtam, és odatoltam elé a papírt, hogy na gyerünk, írd alá. Miki elolvasta, hunyorgott egyet szokása szerint, és aláírta. Miki nagyon okos ember volt, elképesztő teóriákkal, egyszer például hosszan és logikusan elmagyarázta nekem, hogy csak Fidel Castro ölethette meg Che Guevarát. És tudod, hogy mi a furcsa? Lehet, hogy igaza volt. Máig nem tudjuk.