Régóta tudom, hogy a politikai antiszemitizmus független változó. Kötődhet a jobboldalhoz és a baloldalhoz is – függően attól, hogy az eltérő oldalhoz tartozó szereplők pragmatikusan éppen látják-e hasznát, avagy sem. A meggyőződés esetleges – vagy van, vagy nincs –, mindig a vélelmezett politikai haszonszerzés igénye dominál.
Az eltérő politikai irányzatokhoz való kötődésnek számottevő története van.
A baloldal esetében ez a történet a modern baloldaliság atyjával, az egyébként zsidó származású Karl Marxszal indul. Ferdinand Lassalle, a német szocialisták vezetője számára „piszkos zsidó”, „zsidó nigger” volt. Nem tudjuk, hogy Marx tényleg ezt gondolta-e, avagy csak politikai riválisát akarta ily módon ellehetetleníteni. A sor természetesen folytatható, hiszen az antiszemitizmus használata – a teljesség igényét mellőzve – kiterjedt a csehszlovák vezetőre, Klement Gottwaldra, a magyar Rákosi Mátyásra, a lengyel Gomulkára, a szovjet-grúz Sztálinra. A brezsnyevi Szovjetunió az 1970-es években az utolsó olyan európai állam volt, amelyik a zsidóellenességet az állami politika szintjére emelte.
A jobboldal esetében ugyancsak impozáns névsort lehetne felmutatni. Megint csak a teljesség igényét mellőzve utalhatnék az 1890-es évek francia Dreyfus-ügyére, ahol is a nacionalista jobboldal szította az antiszemita hisztériát, Karl Luegerre, Bécs századfordulós, keresztényszocialista polgármesterére, aki előszeretettel alkalmazta a „Judapest” megnevezést, és természetesen Adolf Hitlerre, akiről bizonnyal állítható, hogy nemcsak politikai eszközként használta a zsidóellenességet, hanem komolyan is gondolta azt. És akkor a Horthy-éráról a maga zsidótörvényeivel még szót sem ejtettem.
Most éppen ebben a mindkét oldalról impozáns történeti sorban a magyar baloldal véli úgy, hogy egy magasabb cél érdekében politikailag hasznos számára az antiszemitizmus felhasználása. Ők most egy ún. ellenzéki együttműködés keretében beálltak egy olyan képviselőjelölt mögé, aki nem is burkoltan, nyílt zsidóellenes állításokat fogalmazott meg. (A honi tradíciók egyik vonulatának megfelelően ehhez cigányellenesség is társul, aminek a jelölt szintén magától értetődő természetességgel hangot adott.)
Amikor ezek az írásban rögzített, egy-két évvel ezelőtti kijelentések nyilvánosságra kerültek, bocsánatot kért. Arra hivatkozott, hogy amikor 2018 után ezeket leírta, akkor politikai apátiában leledzett, és ez sarkallta az adott megfogalmazásokra. Arra természetesen nem adott választ, hogy a politikai apátia létállapotából logikailag és intellektuálisan miként következik a heveny zsidó- és cigányellenesség. Amivel meg tudta volna magyarázni undorító tartalmú mondatait, az vállalhatatlan lett volna, így tehát mondott valami szürreális ostobaságot. A bocsánatkérést nyugodtan zárójelbe lehet tenni; tökéletesen őszintétlen gesztusról van szó.
A baloldali pártok – akik összeálltak egy magát ma már „polgári konzervatívnak” nevező, valójában eredendően rasszista politikai alakulattal – tudomásul vették, elfogadták a hamis gesztust. Úgy tettek, mintha ez valódi lett volna, és továbbra is támogatólag fölsorakoznak amellett, hogy ebből az emberből magyar törvényhozó lehessen.
Mint nem először a baloldal történetében, megint az történik, hogy a politikai pragmatizmus érdekében szemet hunynak a rasszizmus felett, sőt ténylegesen támogatják azt, miközben hangosan hirdetik, hogy ők mindenfajta cigány- és zsidóellenességet elitélnek. Az antirasszizmus identitásuk egyik megkérdőjelezhetetlennek tartott pillére.
A politikai pragmatizmus és az elvi hitelesség ebben az esetben nem fér össze. Vagy-vagy.
Ezt a politikai pragmatizmust alapvetően az motiválja, hogy úgy vélik: a pártjaikra külön-külön leadott szavazatok automatikusan(?) összeadódnak, tagjaik és szimpatizánsaik szilárdan együtt ingadoznak a vezető politikusokkal, ráadásul sok bizonytalan szavazót is elérnek, és ezáltal ők lehetnek azok, akik a választásokon leválthatják az általuk ördögösített, éppen regnáló kormányt. (Ez a számítás az önkormányzati választásokon részben, de csak részben beigazolódott, hiszen ebben az összefogásban megszereztek közgyűlési többségeket és polgármesteri pozíciókat. A megválasztott polgármesterek között volt olyan is, aki Mussolinit éltette, és éppolyan rasszista volt, mint a mostani parlamenti képviselőjelölt.)
Ennek a hatalomtechnikai elgondolásnak persze ára van. Mint említettem, tökéletesen elvész a hitelesség. Pedig a hitelesség fontos lenne, hiszen ők azt ígérik: jobb országot teremtenének, mint ami most van. De hogyan akarnak jobb országot teremteni, ha a fajgyűlöletet eltűrik, illetve politikailag megtámogatják?
Csak arra lehet következtetni, hogy nem jobb országban, hanem puszta hatalomszerzésben gondolkodnak. Nagy kérdés persze, hogy ha ez így nem sikerül, akkor mit kezdenek a pragmatizmus oltárán feláldozott és összeomlott identitásukkal?
A politikai pragmatizmus és a politika tartalmi célja itt nem fér össze. Vagy-vagy.
Az egykori – mondhatnám azt is: megbukott – miniszterelnök azt írja: „meg kell tanulni mindannyiunknak együtt élni, háború helyett elfogadni, hogy sok út vezet a boldogsághoz.”
És most jön a szubjektív nem.
Nem gondolom, hogy boldog lehetnék egy országban, ahol vezető politikusok elfogadnak olyat, ami számomra elfogadhatatlan. Nem gondolom, hogy boldog lehetnék egy országban, amelyben zsidó- és cigányellenes törvényhozók (remélem persze, hogy ez a továbbiakban nem történik meg) kerülnek be a parlamentbe a magát antirasszistának valló, számomra hiteltelenné vált baloldal segítségével. Nem gondolom, hogy ma az európai baloldal – mintegy nemzeti sajátosságként – szövetségben lehet politikai antiszemitákkal. (Ez a nem is olyan szubjektív követelmény persze a jobboldalra is érvényes.) Nem gondolom, hogy a pártelnök őszintén beszél, hiszen egy rasszista politikai szövetséges éppúgy kérni fogja a maga koncát, mint ahogy ő a sajátját. Mindezek fényében tökéletesen álságosnak, hamisnak és megtévesztőnek vélem azt a kijelentését, miszerint: „Ha győzünk, együtt kell tartanunk egy országot. Őrizni biztonságát, hétköznapjait, reményt adni, hogy majd jobb lesz.”
Apai nagymamám, aki 1896-ban született, és 76 éves korában halt meg, mondta: mindig lehet rosszabb. Élettapasztalata mondatta vele ezt a közhelyesnek hangzó kijelentést. A mai ellenzék identitásösszeomlását és csak igen részlegesen visszaigazolódott politikai pragmatizmusát elnézve úgy vélem, nagymamámnak igaza volt.
Ezek után, ha ők a szavazatok összeadásában gondolkodnak, kérem, engem vonjanak ki. Nem szavazok olyan politikai szövetségre, amely szemérmetlenül utat enged a rasszizmusnak.